Vandra Attila : Törpefenyők – Epilógus

Nyomtatás

Epilógus

Szombaton korán reggel csengetésre ébredt. Hallotta, amint édesapja morgolódva ment ajtót nyitni. Majd megismerte Emese hangját.

– Noémihez jöttem – s be is nyitott a szobájába. – Öltözz! – adta ki a parancsot a lánynak.

Noémi bambán nézett rá. Még kába volt az este édesanyja által belé er?szakolt nyugtatótól.

– Azt mondtam öltözés! – Emese hangja ellentmondást nem t?r? volt. – Velem jössz!

– Hova? – kászálódott ki Noémi az ágyból. Valahogyan nem volt ereje ellent mondani a határozott felszólításnak. Mint egy „bel?tt” drogos fogadott szót.

– Velem jössz, és kész! Hol a síkosztümöd és a turistabakancsod?

– Aaa… szekrényben.

– Hova viszed? – lépett be édesanyja. – Mit csomagoljak neki?

– Semmit. Üres hátizsákot. Én csomagoltam mindent két személyre.

– Ilyen ronda id?ben hova mentek? Tán csak nem…

– A Cota 1400[1]-ig elviszem autóval, onnan felvonóval Babeleig[2], majd gyalog.

– Nagyon hideg van. És a szél is fúj! – akadékoskodott a félt? anyai szív.

– Épp azért megyünk most! Felöltözünk! Bízzon bennem Zsigmond néni! Nekem is van gyermekem!

– Hol van most a baba?

– Nem baba az már. Elmúlt egy éves! – mondta büszkén. – Remusszal maradt. Azért apja, vigyázzon rá! Most nekem más dolgom van! Na, kész vagy már? – fordult Noémi felé.

– Nem is reggelizett!

– Van szendvics a kocsiban – kacsintott rá az édesanyára, jelezve, hogy el kell vinnie Noémit, miel?tt kitalál valamit, és ellenkezni kezdene.

– Vigyázzatok magatokra… – Hát igen, ez nem maradhatott ki.

– Ez a két levél neked jött! – futott utánuk a lépcs?n az édesapja. – Az este kés?n találtam meg, már aludtál…

Emese elvette, s bedobta barátn?je hátizsákjába, Beültek a Dáciába, majd elindultak. Az úton Sinaia felé Emese végig beszélt. El?ször Évikér?l, akivel anyósa lengyelül, Remus románul és ? meg magyarul beszél. Aki már tud járni, és kezd már gagyogni. Mindhárom nyelven, néha keverve a szavakat[3]. Az anyai élményekr?l, családjáról. Remusról… Majd, amir?l másnak nem beszélt. A terrorról. Az öngyilkossági gondolatokról. A Noémit?l kapott törpefeny?t?l. Az „Azért se adom fel”-r?l. A visszanyert hitr?l. A Remusban talált támaszról. A túlélésr?l…

– Te tudtál törpefeny? lenni. Te az voltál mindig. S körülöttem sokan azok voltak. Csak én nem tudtam az lenni… Egyedül én árultam el… – kapcsolt rá Noémi az elromlott gramofonlemezre. Épp leszálltak a Babelenél a drótkötélpálya kabinjából. Jeges szél csapott az arcukba. A szemükbe csapó szitáló hó még kellemetlenebbé tette az id?járást. A többi utas sietve vonult be az épületbe. Csak Emese vonszolta Noémit az útra.

– Hova mennek? Ilyen id?ben!? – szólt rájuk egy Salvamont[4]-jelvénnyel rendelkez? férfi.

– Csak a gerincig. Az els? törpefeny?kig. Nem ülünk sokat – felelte Emese. – Jól fel vagyunk öltözve, számítottam ilyen id?re. Megfelel? a felszerelésünk… Ha kell, visszafordulunk.

– Én beszéltem. Olyasmir?l is, amir?l senkinek. Rajtad a sor! Gondolom, van, mit mesélj! – zsarolta meg Emese.

Zsarolás ide, zsarolás oda, nehezen lehetett Noémit kivallatni, harapófogóval kellett kiszedni bel?le a vallomás töredékeit. Dacolva az id?vel, kiértek a törpefeny?khöz.

– Érzed ezt a jeges szelet? Fogd meg a törpefeny? egyik ágát! Tépd ki!

– Tudom, milyen a törpefeny?. Én nem vagyok olyan!

– Az élet tele van viharokkal. Ha felmész a gerincre, dacolnod kell a széllel! S neked az átlagnál jobban kijárt!

– Engem mindenhonnan kitép. Bár elvinne a szél! Örökre!

– Már tudom is, milyen rekviemet mondok a temetéseden!

– Tessék?

– Fenn a magas hegyen dacolt a széllel egy magányos törpefeny?. És jött az ember. „Itt én vagyok az úr!” – mondá. Nekem kell a hely, legel?nek. Kitépni nem tudta. Gyufát vett el?, a törpefeny? lángra lobbant. Pattogott a t?z, reccsent a fájdalom. „Elt?nsz, mint ahogy Új-Zéland erdei[5] Jöv?re kövér f? n? a helyeden.” – mondá elégedetten a juhász. „Hagyd, édesapám!” – rítt a fia, de süket fülekre talált. Könnye nem hatotta meg. Következ? tavaszon a fiú keresztet faragott, s ráírta: „Itt állt e gerincen, az utolsó törpefeny?… Dacolt a széllel, viharral, de elhamvasztotta a t?z…” Kiment a hegygerincre, hogy emléket állítson a tragédiának. De nem találta a helyet. A hegyoldalt sok kis törpefeny? borította… Kikeltek magjai!

Törnek a szálfák lennebb,

Roppan ezer derék.

De él itt fenn e hajló,

Magát mindenkép tartó,

Megpróbált nemzedék.

Mondd, Noémi, ha jönne most egy jó tündér, s azt mondaná, e pillanattól meglenne az er?d hozzá, hogy megálld a helyed, mi szeretnél lenni?

– Tanár!

– Akkor te komplett hülye vagy, ha ennyi megpróbáltatás és csalódás után is még erre vágysz! Mely pillanatban váltál te lélekben tanárrá? Emlékezz!

– Szennyei tanár úr utolsó matematika óráján…

– Amikor szó sem volt matematikáról… Tanár lettél, hogy lehess matematikus, vagy matematikus lettél, hogy lehess tanár?

– Miért lettél tanár? Jó lenne tudnod a választ… – motyogta Noémi maga elé a buddhista szerzetes szavait. – Hogy magot vessek! – adta meg hangosan a választ miközben lehuppant az egyik törpefeny? tövébe.

Emese hagyta, hogy Noémi küszködjön a benne dúló viharral. A törpefeny?k tövében védve voltak némileg a szélt?l, mintha nem is lett volna annyira kellemetlen az id?járás. Noémi egy id? után el?vette a hátizsákjából az egyik levelet. Nézte a bélyeget. Madagaszkár… „Ki a csuda írhat nekem Madagaszkárról?” A feladó: Szappanos Imre… Ez mosolyt csalt az arcára.

– Egy volt diákom – magyarázkodott. – Szakács egy hajón…

A borítékban levélke volt: „Kérem, továbbítsák Zsigmond tanárn?nek…” és egy kisebb boríték. Abban karácsonyi üdvözlet és egy levél.

– A cigány fiú, akir?l meséltem… – jött meg Noémi hangja. Egy hajón szakácskodik. Összegy?jt az idén annyi pénzt, hogy szakácsf?iskolára mehessen. Külföldre, mert most már jól beszél angolul. S ha azt elvégzi, majd lehet, beiratkozik a szálloda-menedzsmentre is. Van ambíciója a fiúnak!

– Neki is meg kellett, és még meg kell küzdenie az el?ítéletekkel… Gondolom, a köszönömöt a végér?l elfelejtetted idézni… – incselkedett Emese.

– De kidobtak… És Amerikában ugyancsak megbuktam. Még csúfosabban, egy diákom szexuális zaklatásért. Ott nem megbuktattak, ott megbuktam. S itt állok szinte harminc évesen, egy sor csalódás után…

– Auld Land Syne paradicsomos körítéssel… furcsa kett?sség – engedte el Emese az utolsó mondatot a füle mellett. – Te tudod, hogy nem volt ilyen szándékod. Hibázunk, Noémi, nem vagyunk Istenek… Fontos, hogy emelt f?vel vállaljuk hibáinkat, s a velük járó viharokat.

Noémi közben el?vette a másik levelet. Amerikai bélyeg volt rajta. Amint a feladót meglátta, lázasan kezdte bontogatni. A borítékból egy hosszú levél került el?, s még két boríték. Mindkett?n ugyanaz írás. Az egyikre csak a neve volt írva. A másikra „To whom it may concern[6]”.

– Mi az, ajánlólevél?

Noémi visszadobta a hátizsákba mindkét borítékot, és izgatottan kezdte olvasni a levelet. Emese végigmérte Noémi mozdulatát, elkapta a szél által felkapott nagy borítékot, majd illend?en elfordult.

„Kedves Noémi!” – kezd?dött a levél magyar megszólítással majd angolul folytatódott.

„Nagyon sajnálom, hogy nem találtál otthon. Nem volt könny? megtalálni a motelt, amiben meghúzódtál. Amikor odaértem, már távoztál. Otthon pedig a búcsúleveled várt. Elkerültük egymást. S te hazautaztál… Remélem, épségben hazaértél, s mire a levelemet megkapod, már túltetted magad a megaláztatáson, amiben részed volt. Bár… akinek annyi elhivatottsága van a tanári pálya iránt, mint neked, az nehezen mondja ki a következ? szavakat: „Felejtsük el![7]

Sok minden történt itt azóta, amir?l tudnod kell, hogy helyesen értékeld a történteket. Azt még hallottad, amikor Leonardo énekelni kezdte, hogy „Avanti ragazza…” Lehet azt is, hogy az igazgatón? el akarta hallgattatni, mire „kitört a lázadás”. Aaron és a többiek is énekelni kezdték a „tiltott” dalt. Az igazgatón? meghökkent, majd annyit mondott:

– Kár ezért a n?ért! Kiváló tanár lehetett volna! – majd az irodájába ment.

Másnap hívatta Jacket, hogy közölje vele, hogy mehet vissza a régi osztályába. Jack nem akart visszamenni. Az arcán kék folt éktelenkedett. Azt állította, elesett a biciklivel.

A következ? szüneten felhívta a Gordon Ranchet. Téged keresett. Így tudta meg, hogy azért bontottad fel az eljegyzést, mert Bob „kiegyezett” a Reynolds családdal. Bejött a tanáriba, s t?lem érdekl?dött, hogy mit tudok az eljegyzésed felbontásáról, és tudom-e hol vagy? Mondtam, hogy egy magándetektív barátomat is „bevetettem” a felkutatásodra. Nem tudok semmit rólad. „Something is rotten in the state of Denmark![8]” – mondta. Néhány óra múlva aztán már egyenesen szarszaga volt. Carla Rossi autóján egy darab szar díszelgett. A kilincs is be volt kenve…

Amikor Carla a düht?l tajtékozva berontott a hírrel, az igazgatón? válaszként azt kérdezte t?le: „Miért verték meg a tegnap Jack Reynoldsot?” Carlanak egy pillanatig a torkán akadt a szó. „Ugye te fényképezted le Noémit? A bátyjával zsaroltad meg, aki az FBI és a férjed kezében van? Tudtad, hogy Mrs. Larsson el?bb-utóbb visszajön. Én pedig mindent el fogok követni, hogy egy ilyen tanár, mint Noémi maradjon…”

– Carla… – engedte le az ölébe a levelet Noémi. – Te szemét! – tette hozzá gy?lölettel.

Emese odafordult. Akaratlanul megakadt a szeme az idézeten.

– Jacket Carla megzsarolta… – nézett Noémire, aki maga elé meredve próbálta feldolgozni az eseményeket. Id?be telt, amíg megszólalt. – Egy buddhista szerzetessel utaztam a repül?n… Azt kérdezte, hogy „Miért lettél tanár? Mert glóriát ad?” Hát azt nem kaptam, azt biztosan nem, csak rohadt paradicsomot. Szóban, vagy szó szerint. Bárhova mentem, mindig ugyanazt. A démon mindenhova követett.

– S Szennyei tanár úrnak tán szobrot akartak emelni életében? Szidták életében eleget.

– Nem mindenki… Mi nem szidtuk!

– És nem én távoztam az Auld Lang Syne dallamára…

Noémi eltette a levelet, majd felállt. Egy váratlan széllökést?l elvesztette az egyensúlyát, s beesett a törpefeny? ágai közé. Dacosan felállt, megvetette a lábát, szembefordult a széllel.

– Mondd, miért lettél tanár, mit akartál tanítani? Matematikát? – ismételte Emese a kérdést, miközben ? is felállt.

– Nem! – jelent meg egy mosoly Noémi arcán. – Hogy’ neveljek, hogy megtanítsam diákjaimnak a…

– Mondd, ennyi megaláztatás után, még honnét van er?d folytatni? – szakította félbe Emese. – Hogy nem tépte ki a vihar bel?led a vágyat, hogy folytasd? Milyen fából faragtak?

Noémi szembefordult vele. Kibuggyant szeméb?l a könny. Egy pillanatig egymás szemébe néztek majd Noémi átölelte barátn?jét. Szúrós volt az ölelés. Egy széllöket közéjük csapott egy törpefeny?ágat. Nem engedték el egymást.

– Nem tudom, hogyan köszönjem meg…

– Tartoztam ennyivel. Erre valók a barátok. Vagy inkább pszichológushoz akartál menni? – incselkedett. De akkor már futott is, mert repült a hó utána. Emese elrejt?zött egy törpefeny? mögé, s onnan kiáltotta vissza:

– Ez mi? Paradicsom?

Noémit feldöntötte egy újabb viharos széllöket. Jajgatni kezdett. Emese ijedten futott oda. Amint odaért, jó lapátnyi hó zúdult a nyakába a felpattanó Noémi jóvoltából. ? is elesett.

– Becsaptál pimasz!

– „Vélnéd végkimerült, s ím talpra pattanó!” – idézte Noémi, Emese hátáról mosdatás közben a Törpefeny?ket.

Emese kirázta a nyakából a havat, majd így szólt.

– Gyere, míg utánunk nem jön a Salvamont! – majd rögtönözni kezdett egy jól ismert népdal dallamára[9]:

Szül?k a tanárt jól meg becsüljétek

Rossz paradicsommal sose kezeljétek…

– Jaj, neee… hamiiiis! – nevetett Noémi. De énekelni kezdett ? is. Ketten költötték tovább a szöveget. Énekelve érkeztek meg a Babelehez.

– Már gondolkoztam, utánatok menjünk-e… – dohogott a hegyi ment?. – A drótkötélpálya m?ködését felfüggesztettük az id?járás miatt. De látom a jókedv f?tött benneteket. Bár amikor elindultatok, még az volt az érzésem, azért mentek, hogy leugorjatok a szikláról, olyan gyászos képetek volt. F?leg neked! – nézett Noémire.

Egymásra néztek, s nevetésben törtek ki. A hegyi ment? hátat fordított nekik. ? hülyékkel nem tárgyal. Megpihentek, s elindultak a gyalogúton a Cota 1400 felé.

Amikor hazaértek Noémi kiszállt az autóból, megfogta Emese kezét. Egy szót sem szólt, csak szorította. Minek? Ez többet mond. Mint egykor… Hirtelen elengedte, és lázasan kezdett keresgélni a hátizsákjában, majd megkönnyebbülve tette vissza a félig elolvasott levelet.

– Lenne még egy nagy-nagy kérésem…

– Add a kisujjad, s elveszem a könyököd? – mosolyodott el Emese. – Ki vele! – majd a zsákba süllyesztett levél után pillantva, ráérzett a kérésre.

– Jobb, ha erre Remust kéred meg… – mosolyodott el. – Vagy még inkább anyósomat.

– ? egy barátom! – vált élessé a Noémi hangja, mint akit ártatlanul megvádoltak. – Férfi és n? között is lehet barátság. Igazi barátság, érted, és semmi egyéb! Meséltem Gézáról…

– Persze, persze… Mondtam én valamit?

Másnap Noémi az inspektorátusra ment, hogy érdekl?djön, egy tanári állás fel?l.

– Ilyenkor? – nézett rá az inspektor hüledezve.

– Tudom, csak érdekl?dni jöttem… – vette el? Noémi az iratait.

– Véglegesít? vizsgája van? Mert csak akkor versenyvizsgázhat.

– A másik kérdésem arról, szól, hogy miként vizsgázhatnék le. A véglegesít? vizsga el?tt egy hónappal távoztam az országból.

– Ahhoz, hogy vizsgázhasson, meg kell legyen az inspekciója.

– Megvolt…

– Az már érvényét vesztette. S ha az idén nem tanít, nem jöhet az inspekció…

– Akkor mit ajánl?

– Sajnos ez már a harmadik szesszió lenne. Az utolsó esélye. Mert háromra van joga.

– De hát én még egyen se jelentem meg… – szorult el Noémi szíve.

– Aki három esély közül egyre se képes felkészülni, az ne legyen tanár. A tanári pálya igényes, megfelel? felkészültséget kíván. Hogyan készíti vizsgára a diákjait, ha nem tud nekik példát mutatni?

– Nem voltam az országban… Tanítottam. Itt az ajánlólevelem.

Az inspektor kinyitotta és elolvasta.

– Hát ez tényleg jó referencia – mondta elismer?en. – Miért jött haza? Ennek itt nem veszi hasznát… Nem vagyunk többé a kommunizmusban. Itt volt egy forradalom. Nem egy „elvtárs” telefonhívása, vagy jó szava határoz, hanem a törvények…

Noémi kacagni kezdett.

– Meg a 22-es csapdája, mint egykor. Ne nevettessen! Itt semmi se változott! Legfeljebb a nevek. Vagy még az se. Még hogy forradalom! – Az ajtóból még visszafordult:

– Nem adom fel! Valamib?l meg fogok élni. S ha másképpen nem taníthatok, magántanítványokat fogok fogadni!

– Azt magánvállalkozóként nem teheti. Csak vállalatként. Szakképzett könyvel?t kell alkalmaznia[10]… Feketén pedig nem ajánlom. A kormány nagy kampányt folytat a korrupció felszámolására, és…

– Feltehet?en a korrupció felszámolását a tanároknál kell kezdeni… – jegyezte meg epésen Noémi, majd becsukta maga mögött az ajtót.

– Nem ajánlatos ilyen hangnemben beszélni az inspektor úrral, mert t?le függ, hogy… – súgta a titkárn?, de Noémi félbeszakította.

– Tudom. Volt már ilyenben részem.

A fordítói irodában megnézték a diplomáit.

– Román-magyar-angol-német-francia… Tud néhány nyelvet! Sajnálom, de nem érvényesek. Magyarországi diplomát nem ismerünk el, mert nincs egyezmény a két ország között, mely ezt szabályozza[11]. Egyébként is, a magyar-angol és magyar-román fordítói diplomája, még nem igazolja, hogy románból is tud angolba fordítani.

– A magyar Parlamentben, a külügyi bizottságban dolgoztam, s egy amerikai cég is elismerte…

– Sajnálom, a törvény, az törvény.

– S ha újravizsgázom?

– Ahhoz el kell végeznie az iskolát…

Noémi nem állta meg, hogy ne jegyezze meg gúnyosan:

– S ha a vizsgáztató tanár kevésbé tud angolul, mint én?

– Ez megtörténhet. Elhiszem, hogy az ismerete megvan… – szabadkozott a f?nök. – Értse meg, nekem is köti a kezem a törvény…

Két nappal karácsony el?tt a piacról tért haza, amikor édesanyja azzal fogadta:

– Vendéged van. Egykori diákod.

– Enik?! – ismerte fel boldogan. – Te hogy kerülsz ide?

– Áron és Eszter mondták, hogy a tanárn? itthon van…

– Mesélj!

Enik? ránézett Noémire. Tekintete azt mondta, hogy: „Azt hiszem, hogy a tanárn?nek több mesélnivalója van!”, de mesélni kezdett. A felvételir?l, a megnyert szavalóversenyr?l, a magyar és az angol olimpiászon elért eredményeir?l, arról, hogy japánul tanul, hogy…

Egyszer csak Noémi félbeszakította.

– S ha elvégzed, a középiskolát?

– Egyetemre megyek. Tanítón? leszek.

– Tanítón?? – hökkent meg Noémi. – Ennyi tudással a tarsolyodban?

– Kiszámítottam, hogy amire végzek az egyetemmel, épp egyik tanítón? nyugdíjba megy.

– S vissza akarsz térni a faluba? – hüledezett Noémi. – Te többet érdemelsz… – futott ki a száján.

– Miért ne, tanárn?? Többet érdemlek én annál, hogy egy nagyvárosba menjek. Kitegyem magamat a sok rosszindulatnak, áskálódásnak… A nyomásnak a szül?k részér?l, hogy a diákok rajtam vezessék le azt, hogy a szüleiknek nincs idejük rájuk, a kollégák féltékenységét… Mondja tanárn?, városon hol fognak a diákok azért lógni óráról, hogy Gerg?éknek leszedjék a termését, mert az apját börtönbe zárták? Hol lát ilyen összefogásra példát? Az emberek egy tömbházban még a szomszédaikat se ismerik… Én tanítani akarok. Nem dics?ségre vágyom. Nagyobb kihívás itt tanítani, mint egy elit középiskolában. A „válogatott” tudású gyermekeket könny? tanítani. Nagy hibát kell elkövetned ahhoz, hogy ne tanulják meg… Itt csodát kell m?velned, hogy a diákokra ragadjon valami. De az a csoda adja meg az elégtételt, amit az elit iskolában sohase kapsz meg. Ott sohase tudod, hogy a siker tényleg a te érdemed-e vagy a diákodé. S miért tanítón?? Lehetnék tanár is. De a lélek alapját meg kell alapozni. A legszebb feladat lelket adni a gyermeknek. A magvetést pedig nem lehet eléggé korán kezdeni.

Noémi érezte, fel kell néznie e kislányra. Kislányra? Érett n? a javából! Hogy is mondta ? maga egyszer, még Amerikában? Az ember nem 20 éves és 364 napos korában lesz csettintésre feln?tt. Mondjuk, itt 17-évet és 364 napot kellett volna mondania. Hát ez a kislány megszégyeníti…

– Fel kell néznem rád! – ismerte be Noémi. – Te igazi törpefeny?!

– Voltak jó tanáraim. T?lük tanultam. – nézett tanárn?je szemébe Enik?, jelezve, kire gondol. 

– Akkor üdvözöllek a pokolban! Mert várnak rád a démonok! Akárhova mennél, követnének, nem szökhetsz meg el?lük! Bárhol a világon kissebségi lennél, és a nemzet napszámosa. De nem féltelek! Látom, te nem menekülsz el?lük!

**********

Az id?s pár magyarul beszélgetve kapaszkodott felfele a csúcs felé vezet? úton. Mellettük egy fekete szem? kreol kislány, és egy világossz?ke fiúcska cipelték saját kis hátizsákjukat, négy-ötévesek lehettek. Egy fiatal pár pihegett a f?ben, er?t gy?jtve az utolsó meredek szakasz el?tt.

– BunÃ?Æ? ziua! – köszöntek az öregek a fiatalokhoz közeledve.

– Jó napot kívánunk! – feleltek a fiatalok, akik hallották, hogy az öregek magyarul beszélnek. Mennyi van még a csúcsig?

– Húsz perc.

– Köszönjük!

Amikor már jó távol voltak, a fiú megszólalt.

– Azt a… Mi itt köpjük ki a tüd?nket, s ezek mintha a korzón sétálnának! Mi az ? korukban bottal fogunk járni! S az a két csöppség is! Még futkározásra is van energiájuk…

– ?k nem el?ször másznak fel ide… – felelte a lány. – A gyermekek milyen nyelven beszéltek?

– Nem tudom… Néha azt hittem magyarul, a másik mintha valami szláv nyelven válaszolt volna… Aztán fordult a kocka…

A család egyre er?söd? szélben ért fel a csúcsra. Miután beteltek a táj csodálatával, a két öreg bevonult a törpefeny?k védelmébe, hogy viszonylag szélvédettebb helyen terítsék le a pokrócot, s készüljenek uzsonnázni. Az asszony kitekintett a csúcsra, ahol a két gyerek széttárt karokkal állt.

– Wisia, Imre, mit csináltok ott? Gyertek ide, ott nagyon fúj a szél!

– Nie[12]! – dacoskodott Imre.

– Éjvezzük a szejet, nagymama! – kontrázott rá Wisia.

[1] Sinaiától Cota 1400-ig autóút vezet fel a Bucsecsre.

[2] A Babele (Vénasszonyok) sziklacsoport a Bucsecs jelképe, amelyet a szélszobrász sajátosan alakított ki. http://t3.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcR0ErUO-cunWzJBvYuqkFGGRwShx9v4Fnru_12TjKLWN0pCQnS8  

[3] Távoli rokonom fia kezdett ilyen „vegyes” nyelven beszélni, keverve a mondatban a magyar, román és német szavakat. Az átmeneti id?szak után, ma már három „anyanyelve” van.

[4] A romániai hegyi ment?k

[5] Valamikor Új-Zéland 85%-át erd? borította. Ma már kevesebb, mint 20%-a erd?.

[6] Annak, akit érdekel. Ajánlólevelek tipikus címzése.

[7] „Forget it!” egy tipikus amerikai szólás, értelme: Spongyát rá!

[8] „Something is rotten in Denmark” alakban szállóigévé vált Shakespeare-idézet. „Valami b?zlik Dániában” Shakespeare: Hamlet, 1. felvonás, negyedik jelenet, 87-91. Sokan tévesen úgy tudják, Hamlet mondta, valójában egy mellékszerepl?, Marcellus szájából hangzik el. 

[9] Lányok a legényt jól meg becsüljétek

Ha részeg is gondját viseljétek!

Fektessétek zöld paplanos ágyba,

Nyomjatok csókot a részeg pofájára!

http://www.youtube.com/watch?v=B3M8PSBlxUs

[10] Nem tudom már, hányban hozták ezt a törvényt Romániában, de kés?bb (91 után). Míg a felvételire készül? középiskolás diákok nagy része magánórára jár, törvény tiltja a magánórákat tartó tanároknak, hogy magánvállalkozók legyenek, s törvényes keretek közt m?ködjenek. A legtöbb tanár „törvényesítené magát” de nem tudja. Ez a törvény még ma is érvényben van, s az állam jókora jövedelemt?l fosztja meg magát vele.

[11] Azóta van.

[12] Nem, lengyelül.