Zatykó Zoltán : Az elrabolt halál

Nyomtatás

Egy pillanatig dermedten állt a konyhaajtóban. A görcsös test látványa groteszk módon tárult elé, és olyan lehetetlen képként rikoltott, mint egy oda nem ill? díszlet a butik kirakatában, ami arra szolgál, hogy felhívja a figyelmet, hogy ott van, és közölni akar valamit, amit eddig nem vettek észre, ami mellett közönyösen sétáltak el napról napra a megszürkült járókel?k. Egy pillanattal a belépés után hallotta meg a csattanást, amit a lassan, az egyensúlyát vesztett eld?l? szék okozott a töredezett, pepitakockás járólapon. Más volt ez a hang. Hideg és agresszív, nem olyan, mint amikor a kishúga véletlenül felborít valamit, és utána ijedtében azonnal zokogni kezd, félve a büntetést?l. Ez egy akaratos csattanás volt tele haraggal, elkeseredéssel, dühvel és nyomorral. ? is egy ember, nem történhet ez meg vele, mert nem lehetséges egy ilyen egyszer?, kegyes befejezés. Nem érhet véget itt és most, csak azért, mert ? éppen úgy döntött, hogy ezt teszi. Lábai csak nehezen akartak moccanni, de végül egyetlen ugrással mellette termett. Megcsapta a rothadó gyomorból feltör? alkohol pállott szaga, a liheg? szájból er?s szag áradt ki a szökni készül? lélekkel együtt. Megragadta a vékony lábszárat, és szorosan magához ölelve megemelte a testet. Soha nem nyúlt még hozzá, így meglepte, hogy milyen könny?. Mindig azt képzelte, hogy ez a nagy és sovány ember nehéz, hogy az a sok ital, amit lenyel napról napra, sárnehéz agyagot szül a kitágult gyomorban. Amint felkapta, a férfi ösztönösen a nyakához kapott, hogy tágítson a hurkon, ami id? közben vasmarokként szorult rá eres torkára. Egy pillanatnak t?nt az egész mozzanat, de nem maradhatott így. El kellett engednie újra, hogy a kopott konyhaszekrényb?l egy kést rántson el?. A széket hirtelen felállította, és elmetszette a kötelet, amely a csillár vaskampójára volt feler?sítve. A férfi teste ormótlanul és tompán zuhant alá. Egy másik széket fellökött estében. Nem mozdultak. Feri a széken állt reszket? térdekkel, és úgy nézett le a férfira. Csak most vette észre, hogy milyen gyenge is ez a test. Tegnap este még er?snek t?nt, amikor az anyjának akkora pofont kevert le, hogy az tehetetlenül zuhant az asztalnak, amely az er?s taszítástól egészen az ablakig lök?dött, és a poharak esélytelenül zuhantak alá, szerteszét szórva lelkük szilánkjait. A férfi szederjes nyaka és arca undort keltett benne, amint zihált és hörgött egy állathoz hasonlított, amely éppen tusát vív a halál karjaiban. Aztán lassan lelépett a székr?l, és kiment a konyhából. Az el?szobában megtorpant, majd kisietett a függ?folyosóra, és bekopogott a szomszédba.

A ment?k gyorsan kiértek. Az orvos egy illanó fintorral lépett a konyhába. Aztán jöttek még páran, talán rend?rök is, és kérdezgették, de csak tompa válaszokat tudott adni, suta igeneket és elhaló nemeket. Akit várt – vagy talán nem is várta, akkor már nem tudta biztosan érezni – még nem érkezett meg. Az anyja. Ez az elgyötört n?, aki alig volt több negyven kilónál, megannyiszor felállt a konyhapadlóról, volt, hogy a harmadik pofon után is. És sohasem sírt. Csak nézett maga elé, tenyerébe szedegette a törött üvegcserepeket, majd kilegyintette leomlott tincsét a hajából. Sohasem vérzett sokáig, a konyharuhát odaszorította a felrepedt szemöldökére, karjára, arcára, amit?l szinte azonnal elapadt a vörösl? csermely. Lehet, hogy nem is volt elég vér benne ahhoz, hogy tisztességesen és méltósággal ömöljön ki bel?le. Még a vérzése is szánalmas volt és dühít?. Legalább mázolt volna össze mindent a vérével, legalább sikoltozott volna egyszer-egyszer, de nem tette. Csak nézett, ült és hallgatott. Feri mindig arra várt, hogy legalább egyszer sikoltson az anyja, hogy ki lehessen rohanni a folyosóra, és segítségért kiabálni. A szomszéd biztosan átsietett volna, mert kedvelte Ferit, s azóta, hogy az apja négy éve meghalt, még jobban támogatta ?ket. A nyugdíjas kisöreg, amit tudott megtett. Fél tüd?vel ez is nagy dolog volt t?le. Egyszer hallotta, hogy a bejárati ajtóban az anyjával beszélget:

– Mária! Mért nem küldi el ezt az embert? Egyszer megöli magukat, meglátja.

Az anyja ekkor sem válaszolt. Szeretett volna akkor odarohanni és igazat adni a bácsinak, de nem merte megtenni, félt megalázni az anyját, félt attól, hogy csak jobban fájna neki, ha megtudná, hogy a gyermekei is szenvednek az élettársától, aki úgy befészkelte magát egyik napról a másikra az életükbe, hogy szinte észre sem vették.

Aztán megérkezett. Biztosan telefonálhattak neki a rend?rök. A tegnapi pofontól még fel volt dagadva az arca, a felrepedt ajka beforrt, kusza haja ?rült benyomást keltett. Zokogott, és a kábult testet ölelgette, amit a ment?sök közben kifelé egyensúlyoztak a konyhából. Túlélte. Amikor elt?ntek a folyosón, a rend?rök az anyját kérdezgették. Az csak rázta a fejét és zokogott. Mintha nem is az ? anyja lenne, csak egy n?, aki valamiért most itt van, és rá sem néz.

– Anya – súgta halkan a n? felé, aki dühösen nézett rá vissza. Nem, biztosan nem az ? anyja, hiszen ilyen düh még sohasem szikrázott a tekintetéb?l.

Egy másik n? jött. Szép ruhája, cip?je volt, és jó illatú. Megsimogatta Feri fejét, és olyan kellemes meleget árasztott a tenyeréb?l, mintha a nap sütötte volna a haját. Néhány szót beszélt az anyjával, aki mintha ett?l a kellemt?l ébredt volna fel évekig tartó álmából. Megint rázta a fejét, s jobban zokogott. Róla volt szó. Róla és Erikáról, a kishúgáról, aki éppen az óvodában van. Reggel Feri vitte el, s roppant módon szégyellte magát az óvón? el?tt, aki többször is felhívta a figyelmét arra, hogy az anyja nem fizette be a múlt havi ebédet sem. Erika sírt is akkor, pedig csak öt éves, de megérezte a bátyja jogtalan és fájdalmas szégyenét.

– Kisfiam, miért? – súgta halkan az anyja. A gyerek értetlenül nézett rá. Már nem érzett semmi, csak a térde kezdett el megint reszketni, mint néhány órával ezel?tt. A kellemes n? kézen fogta, és elindultak a kijárat felé.

– Most elköszönhetsz – mondta Ferinek. A fiú érezte, hogy most ez valami végs? búcsúféle lehet, pont úgy, mint amikor négy éve az apja sírjánál álltak. Akkor is ugyanezt mondta az anyja. De nem érezte azt a fájdalmas hasadást. Inkább betöltötte valami meleg és biztonságos valami, ami a kellemes n? kezeib?l átsugárzott a tenyerébe. Odalépet az anyjához.

– Miért, kisfiam, miért? – ismételte az anya. – Miért vágtad le?

Feri döbbenten állt. Ebben a pillanatban megsajnálta az összeroskadt, kócos n?t. Mégis az ? anyja. És most ezt kérdezi. Eddig nem sikoltott sohasem, csak szedegette a cserepeket, leszorította a vérzést és nézett üresen ott a konyhában, ahol a pofonokat kapta. Egyszerre a gy?löletnél is borzasztóbbat érzett iránta. A semmit.

– Szia, anya – motyogta, és a kellemes n? kezeit kereste. Elindultak.

Kinn a függ?folyosón a szomszéd bácsi állt. Mosolygott és megölelte a fiút. Könnyes volt a szeme, de mosolygott. A nap furcsán sütött, melengette a korlátot és a lépcs?fokokat. Eddig még sohasem vette észre, hogy több a fény, mint az árnyék.