– Kellemes itt a fövenyen henteregni, szeretem a parti sekély vizet, sokkal jobban, mint a nyílt óceánt.
– Valami bajod van? Olyan piros és puffadt a hasad, is meghíztál.
– Jól jön az még ínségesebb időkben. Emlékszem, hogy kifeküdtünk mind a nagy koplalás idején. A szardíniák is kövérebbek voltak nálunk.
– Most jól megy sorunk, rendezett sorokban állt a táplálék is, elég ha kinyitjuk a szánkat, menetelnek befelé.
– Mondom én, hogy szép az élet itt, a langyos vízben, lustító és kedves.
– Tudod mit mesélt a lepényhal rólunk lazacokról? Azt mondta, egyszer csak olyanok leszünk mint a birkák.
– Mi az a birka?
– Nem tudom, a lepényhal okosabb nálam. Szóval, egyszer csak olyanok leszünk, mint a birkák és egyik pillanatról a másikra, nekiindulunk valami ívásra, vagy mi a nyavalyára, mert mi nem is lazacok vagyunk.
– Hát, ha ez a lepényhal nem lenne olyan nagy, megenném reggelire most mérgemben. Ilyen sértést! Nézz csak fel! Látod azt a két nagy buborékot és alatta a
sok kicsi aprót?
– Mint egy gyönyörű mosolygós lazacfej!
– Hogy jön ő ahhoz, hogy megkérdőjelezze az intendításunkat?
– Valami olyasmit mondott, hogy lánylazac meg fiúlazac…
– Ne kezdjen itt bennünket szortírozni, ha nem akarja hogy betereljük a halászok csapdáiba. Lazacok vagyunk és kész! Egyáltalán, mi a fene az a fiú meg lány?
– Nem tudom, talán az íváshoz kell, azt hiszem…
A hosszúkás, erőteljes testalkatú, nem meghízott lazac, nagy -amúgy is pislogás nélküli- szemei, még jobban érvényesítették csodálkozását.
– Hagyd már ezt az ívást! Mondott még valamit a lepényhal?
– Nem csak a lepényhal, a rája és a kőhal is meséltek egyet, s mást. Azt mondták, eltűnünk innen akár a torkunkon lecsúszó plankton és megtisztul végre a vadászterületük, mert megyünk ívni. Szerintük olyankor, mi lazacok, akiket ők fiú és lánylazacokra osztályoznak, megőrülünk, elveszítjük teljesen az önuralmunkat. És az az ocsmányság –tudod, aki apró, mérges szigonyokat kilőve öl-, mondta, hogy olyan sebesen kezdünk el úszni, valami nagyon távoli édes vízbe, mint a kilőtt szigonyai, aztán soha többé nem jövünk vissza.
– Két lehetőség van, vagy az életünk eddigi legnagyobb gúnyát űzik velünk, vagy a tegnapi hullámzás, a nagy viharban elvette az eszüket.
– Nem akartalak eddig zaklatni, itt a rajban mindig béke van, mi különösen jó barátok vagyunk. Gondoltam megkíméllek a fortyogó vészkopoltyúktól, de már annyian mondják, hogy tényleg rosszindulat, vagy tömeges elmebaj lehet. A harmadikra nem is szeretnék gondolni.
– Ugye nem gondolod, hogy tengert és életet kedvelő egységes rajunk, bárki kedvéért tömeges öngyilkosságot követne el?
– Honnan vetted ezt a tömeges öngyilkosságot?
– Azt mondták, hogy soha, senki nem jön vissza az elmentek közül. De honnan? Ha nem jön vissza senki, akkor mindenki elpusztul.
– De hát mi, makkegészségesek vagyunk! Fiatalok és erősek, előttünk az élet. Tehát olyan szinten kellene önmagunk ellen tennünk, mintha egy nyitott cápaszájba
kéredzkednénk mindahányan úszni, azaz tömeges öngyilkosságot követnénk el. Ennél sokkal, de sokkal bölcsebb ősi nemzet vagyunk.
– Bocsi, te emlékszel valamire az ifjonc korunkból?
– Nagyon halványan dereng, hogy valahonnan idejöttünk és mind egyszerre. Egyidősek vagyunk!
– Milyen érdekes. A baj, hogy nincsenek öregek köztünk, akiktől megkérdezhetnénk, vajon van-e, akár egy rozmárbajusznyi igazság ezekben a képtelen acsarkodásokban.
– Ugyan már! Lassan besötétedik, a Hold is felemelkedett, olyan gyönyörű rózsaszín vöröslő a víz színe.
– Jaj, ez nekem is nagyon tetszik. Szerintem holnap össze kéne hívni a rajt, hogy megbeszéljük, ilyen tömeges öngyilkosságba még véletlenül sem megyünk bele.
– Tudod, mesélték, hogy olyankor nem tud mérlegelni a lazac.
– Eredj már! Értelmes lazacnak ismerlek, nem úgy mint a parti köveket.
– Most lefekszem ide a homokba, szundítok egyet holnap délig, aztán belakok és beszélgetünk.
Valamivel hamarabb ébredt a szokásosnál, pedig az időjárás tökéletes volt. Sem hullámverés, sem vihar, sem egyéb nem zavarta a létet. Kicsit izgágán falt valamit,
de nem esett jól. Érdekes idegesség hatalmasodott el végig a gerincén és bizsergette a kopoltyúi alatt.
Nagyjából dél körül érezte, hogy menni kell. Nekieresztette magát, a többiekkel együtt a nyílt víznek és soha többet nem gondolkodott, sem parti fövenyen, sem okos, vagy oktalan dolgokon, csak úszott.
Már réges rég nem evett semmit, amikor egy messzi szárazföld keskeny, édesvízű, de ellenállhatatlanul hívogató közegébe került. Csak arra tudott összpontosítani, hogy fel kell jutni a bölcső-ívóhelyre és ívni akar.
Három méter magas volt az első zuhatag. Nem gondolkodott sem ő, sem a társai azon, hogy vissza kéne fordulni és ha már van, ez az úgynevezett lazacos ívás, ami így hajtja, akkor jó lenne kényelmesen túlesni rajta.
A negyvenedik, nagyon magas vízesésnél, számbelileg megfogyatkozottan hánytak fittyet a zuhatagokra, sziklákra, sőt hallétükre szikláról, sziklára dobálták magukat, hogy feljuthassanak.
És meg is érkeztek a végkimerülés tavába, ahol az áhított, belső hajtású ívásvágyból, gyors kötelességteljesítés lett csupán. Majd mindannyian, az ikrák lerakása után, hassal felfelé felfeküdtek egykori szülőhelyük csendes magzatvízére, hogy jól kipihenjék a gyilkos menetet.
Mindenki horkolt a fáradtságtól, ami egyre csendesebb lett. Majd néhány nyüsszentő kopoltyú mozdulattal, az utolsó horkantás is elszállt belőlük, s ők -megannyi fura díszként-, akár bólyák, vagy tavirózsák fedték be a tavacskát, hírül adva a világnak, hogy a lazacok ősi nemzetsége, újonnan életre fakadt.
Legutóbbi módosítás: 2011.02.17. @ 11:18 :: Boér Péter Pál
