Nem hiszem, hogy Juan Raminez, Moccus című könyvét kiadják majd magyar nyelven. A szerző művével, amint azt az ajánlásban írja, barátjának Carlos Ortegának, a tragikus körülmények között elhunyt régésznek és néprajzkutatónak, kívánt emléket állítani.
Mint Ortega munkásságának ismerője, bizton állíthatom, hogy Raminez messze eltávolodott barátja szigorúan tudományos elméleteitől, és művében nagymértékben támaszkodik, olyan tudományosan nem igazolt nézetekre, melyek egy szakember által elfogadhatatlanok. Magyar vonatkozásai miatt, mégis szükségesnek tartom, a könyv rövid ismertetését.
A szerző, aki eredetileg az ősi kultuszok továbbélésének kutatója volt, bejárta kontinensünket, még – ahogy ő írja – olyan egzotikus országokba is eljutott, mint Csehszlovákia, Jugoszlávia vagy Magyarország.
Raminez szerint, Európa szerte, az őskortól kezdve napjainkig tisztelnek bizonyos kultikushelyeket, mintha ott máig valamilyen titokzatos erők hatnának, működnének.
Könyvének első fejezetében hosszan idéz Ortega egyik tanulmányából. A Compiagnne-i erdőben, található Saint-Sauveur-forrás környékének feltárását ismerteti.
Azon a helyen, évezredeken át ajándékokat szórtak a forrásba, abban a reményben, hogy annak védőszellemének kegyét megnyerjék. Újkőkori kovaköveket, kelta és római kori cserépdarabokat, középkori és napjainkban odakerült tárgyakat találtak. A hagyomány túlélte a népek vándorlását, és az Egyház sok évszázados tiltását. Mivel a forrás közelében talált tárgyak többségén kimutatható, hogy azokat készakarva összetörték, meghajlították, s így használhatatlanná tették, Ortega ezt a kultuszt, a kelták azon temetkezési szokásával állította párhuzamba, melyben a harcosok holtteste mellé helyezett kardokat összehajlították, hogy azok szellemei e világra visszatérve, ne tudják azt használni az élők ellen. Ortega azon következtetéséből kiindulva, miszerint a kultusz, valamiképp kapcsolódik a túlvilágról alkotott elképzelésekhez, Raminez a fejezet végén, átlépve a tudományosság határát, már sötét alvilági erőkről ír.
A folytatásban – ki tudja, milyen logikát követve? – váratlanul, a kelta istenek felsorolásába kezd. Idézi Julius Caesart és Tacitust, majd Anna Ross Pagan Celtic Britain című művének híres mondatát: „A vadkan, kétségtelenül a kelták par excellence kultuszállata”. E sorokat olvasva még nem sejthettem, hogy ez az idézet lesz Raminez képzelgéseinek kiindulópontja.
Mint az köztudott, a vaddisznó Európa-szerte megtalálható. A régi időkben, a medve mellett, a legagresszívabb állat volt mellyel az ember találkozhatott. A rómaiak által Mercuriusszal azonosított gall isten, Moccus, a vadkan rémisztő erejét jelképezte. Ábrázolásai Európa szerte megtalálhatók. A valláskutatók kimutatták, hogy az istenség a halállal, túlvilággal állt kapcsolatban. A túlvilágról érkező vadkanok feltűnnek az ír, a walesi és a bretagne-i hagyományokban is.
Raminez abból a tényből kiindulva, hogy a keresztény templomok egy része a régebben ott álló pogány kultuszhelyekre épült, azt állítja (pontosabban, itt még csak sejteteti velünk), hogy az egykor tisztelt alvilági istenek ereje még mindig hat. Időről időre megjelennek és védik szentélyeiket.
Ezt bizonyítandó régi krónikákból válogat: az Annales Francorum Regum szerint, 856-ban a porosz Trier templomában hirtelen egy disznófejű szörnyeteg jelent meg, miközben odakinn vihar tombolt, s olyan sötét lett, hogy a gyülekezet tagjai alig látták egymást. A Chronicon Saxonicus is hasonló eseményekről ír, melyek néhány esztendővel később történtek.
A Codex Britannicus-ban, pedig a következők állnak: az angliai Andower templomában 1171. karácsony estéjén, egy óriási disznószerű lény rohant neki az oltárnak, pontosan akkor amikor, a papot agyoncsapta egy villám.
Raminez felsorolásával azt sugallja az olvasónak, hogy az óriási disznók újra és újra feltűntek ott, ahol a hajdani Moccus szentélyekre keresztény templomot építettek.
A szerző 1973-ban járt Magyarországon.
Látogatása előtt, még néhány szót is megtanult, az „idegesítően logikus” nyelven. Egy „poros, dolomitszagú kisvárosban” aztán megtalálni vélt mindent, ami elméletét igazolja: vadkan kultusz nyomait, forrást, helyi legendát.
A veszprémi Szent György-kápolna keltette fel érdeklődését, mely valószínűleg a város első keresztény temploma volt.
Raminez szerint, már az a tény, hogy egy templomnak a sárkányölő Szent György a védőszentje, az önmagában az alvilági sötét erőkkel vívott küzdelemre utal.
A kápolna arról híres, hogy oltáránál tette Szent Imre herceg szüzességi fogadalmát. A hivatalos történetírás szerint a herceg egy vadászaton halt meg, felöklelte egy vaddisznó. Amint azt az Annales Hildesheimiensis 1031. évi bejegyzése írja: „Imre, István fia, vadászaton vadkantól széthasítva siralmas halállal halt”. Történészek nem zárják ki a merénylet lehetőségét sem. A herceg halálát összefüggésbe hozzák Thonuzoba besenyő vezér (nevének jelentése: Disznóapa, vagyis Vadkan) lázadásával, akit István király feleségével és gyermekeivel együtt élve eltemettetett.
A veszprémi helyi legenda azonban úgy tudja, hogy egy viharos éjszakán a kápolnában imádkozó hercegre egy vadkan rontott rá.
Annak lehetősége valóban fennáll, hogy az épület romjai egy régebbi, talán a szlávok által épített templom helyén állnak. Raminez azonban rögtön kijelenti, hogy csakis valamilyen kelta szentély lehetett a helyén. És szerinte, mi más állhatott ott, mint Moccusnak, a vadkan istenségnek szentélye?
Ebbéli meggyőződését még csak erősítette, az a tény, hogy az egyik közeli falu, Kádárta mellett a régészek egy forrásnál kelta és római kori vadkansírokat is találtak.
Raminez a leírtakat elméletének megdönthetetlen bizonyítékának tartja.
Ennyit tehát Juan Raminez tudományos tévelygéseiről.
Mindezek mellett, nem hallgathatom el, Carlos Ortega halálának rejtélyes körülményeit. Egy írországi szentély feltárását irányította. Autójával szállása felé tartott az éppen kitört viharban, mikor – a balesetet túlélt szemtanú beszámolója szerint -, egy hatalmas vadkannak ütközött. A rendőrség hivatalos jelentése szerint, az állatot nem találták meg. Sem állatkertből, sem cirkuszból, nem tűnt el egyetlen vaddisznó sem. A vadon élő állomány pedig az Ír-szigetről már a 12. században kipusztult.
Legutóbbi módosítás: 2011.02.11. @ 12:36 :: Bojtor Iván
