A pap szavai nagy messzire hangzottak el kitörölhetetlenül és visszatérően, hogy — ez az én testem, amely ti érettetek megtöretik. — Ott helytelenkedtünk csak Bátyámmal a templomban, várva az istentisztelet végét — még kisgyermekként…
Egy alkalommal anyai Nagymamámat látogattuk meg Szatmárnémetiben, amikor a város még nem ismerte az árvizet. Szüleimmel és Bátyámmal boldogan, s nagy izgalomban érkeztünk meg a Tiszaújlaki út végére, hol takaros kiskertes magánházak sorakoztak — zöldségeskertekkel és gyümölcsösökkel. Szőlővel.
Nagymamám házi kertjének végén volt egy árok, melyet akácfák szegélyeztek — ahonnan már a szántóföldek következtek.
Nagyanyánk egyik este arról beszélt, hogy minden egyes búzaszemen ott látható a Jézus arca, amin akkor még csodálkozni tudtunk.
Másnap az érő búzatábla szélén tekeregtünk Bátyámmal és Unokatestvéreimmel, hogy megnézzük valóban igaz-e a búzaszemek analógiája — Jézus Urunknak arcával?
A család gyermekei mind látni vélték az arcot, sőt volt aki az egész testét látni gondolta az Úrnak — és mind-mind nagyobbaknak látták, miközben én ott álltam, mint aki hitében a legcsenevészebb, semmit nem érzékelve a búzaszemeken.
Majd váratlanul egy lehullt búzaszemre találtam, mit felemeltem — és mindenki legnagyobb csodálkozására azon a Keresztet találtam felfedezni.
Az Idő — nagy kegyetlenséggel húzta át naptárában az eltelt éveket, és evvel gyermekkoromat.
Az évek közben megtanítottak a búzaszem hasonlataira.
Még ma is — annyi év elteltével — büszkeséggel tekintek vissza gyermekkoromra, hogy magam lehettem az egyedüli. aki megláthattam a búzaszemen lévő Keresztet — és el ne felejtsem —, hogy azóta megláthattam az Úr Jézus arcát is.
Ámen!
Budapest – 2011. jan. 29.
Legutóbbi módosítás: 2011.02.04. @ 12:23 :: Bősze Emil Miklós