Két emberöltőnyi idővel ezelőtt nem volt túlzottan szigorú a tél, és meglehetősen hamar tavaszodott. A falu hangulata azonban sötét volt, mindenki félt, sőt, rettegett a jövőtől. A TSZ-ek szétzüllöttek, pufajkások embereket vittek el, megyeszerte kommandók járták a falvakat, leszámolni a rendszer ellenségeivel. Ez ezekilencszáz ötvenhét tavasza volt.
*
Gál Lajos, a hatvannyolc éves, egyéni paraszt, volt kulák, a szétesett Kossuth Mezőgazdasági Termelőszövetkezet istállója felé ballagott elaprózott léptekkel – még ezekilencszáz ötvenhat telén -, hogy az oda adótartozás ürügyén elkobzott és bevitt két ökrét, szekerét hazahajtsa, mert erősen fájlalta volna, ha az állatok éhen pusztulnak. Se takarmány, se takarmányozó kéz nem volt már akkoriban. A két rosszacska ökör szinte magától hazament a Hajnal u. 20 szám alá, az öregnek nem igen kellett cselőznie. Kifogta a járomból az ökröket, azok zsigerből bementek az istálló nyitott ajtaján régi, megszokott helyükre. Szeretettel veregette meg az ökrök farát az öreg, miután bekormányozta a lőcsös szekeret a fészerbe, rúddal kifelé. A jármot felakasztotta a fészer falából kiálló, kovácsdicsérő két kampós szögre. Leveles kukoricaszárat vetett az avas csutkakúpból az ökrök elé, meghúzta a vályút friss vízzel az udvar ásott kútjából. Hadd egyenek, igyanak kedvükre, szabadon. Oda sem kötötte őket a jászolhoz. Beszólt a házba:
– Megjöttünk, Eszter – Eszter néni kijött a tornácra és rosszallólag csóválta fejét.
– Baj lesz ebből, meglátja!
– Te mindig károgsz, asszony! Mi baj lehetne? Hagyjam pusztulni a sajátom, a közösben?!
– Jól van, maga tudja. Ha szólni baj – azzal visszament a konyhába.
Az öreg leült a tornácon. Összébb húzta magán a bélelt kabátot. A jelenlegi kusza helyzetből menekülve, elgondolkodott az elszállt id?kön. Ő és a felesége örökölte azt a mintegy negyven katasztrális holdnyi ringy-rongy földet a falu Szárcsás és Csurgó nevű határrészében. A föld nagyobbik része csak legelőnek felelt meg. A háború előtt is járt nála a foglaló, az után meg a végrehajtó a beszolgáltatás okán. Mindig is szegény ember volt, abból a fajtából, aki egy jó szóért az ingét is leadta magáról.
– A fene egye meg ezt a világot! – mondta az öreg félhangosan. – Két világháborút, két forradalmat megéltem, és most úgy lehet, még rosszabb következik. Mi mindent megtettem, amikor bejöttek az oroszok: hány embert mentettem meg attól, hogy elvigyék. Mennyit tolmácsoltam az oroszoknak. Akkor persze jó voltam. Mindenki a „málenkij cselovjeket” kereste, hol mint tolmácsot, hol mint törvénybírót. Igaz akkor a Hajnal utca 2 szám alatt laktam azzal a kedves családdal, akik megvették, de csak félig fizették ki a porta árát – morfondírozott tovább. – Igen, a Voronyezs miatt özvegyen maradt asszonyka, aki alig volt öregebb Margit lányomnál, a háború után tisztességesen megfizette a vételár hátralékát, részletekben. Úgy, ahogy tudta. Ott halt meg Emmánk is nagyon fiatalon. Eszter mennyit sírt utána. Együtt járt ki a korán elhalt Emmánknál a vevő család, csak pár évvel fiatalabb lánykájával a temetőbe, Emmánk sírjához. Lajos fiam tüdőbajos volt. Jobb is, hogy nem érte meg ezeket az időket. – Már didergett, amikor Eszter néni beszólította:
– Jöjjön már be, hé! Még megfázik odakinn nekem. – Így végig sem tudta gondolni családja és a maga sorsát, zsörtölődések közepette bevonult a tornácról.
– Harap valamit? – kérdezte Eszter néni a viaszkos vászonnal letakart konyhaasztal mellé letelepedő élete társát. Lajos bácsi tagadólag rázta fejét.
– Inkább egy kis bort hozzál az idei, nem rég kiforrottból! – Eszter néni szótlanul ment és hozta vászonkendővel letakart porcelán kancsót. Az öreg apró kortyokkal ivott. Mindig piros-pozsgás arca lassan még jobban kipirult a kinti levegőn töltött időtől és a gyengécske bortól. Tovább morfondírozott a régi időkről. Eszter néni tudta, ilyenkor nem érdemes semmit sem firtatni, okvetetlenkedni. – Ha szólni baj – motyogta hangtalanul.
– Margit lányom Gyengéné lett. Van tőle két fiú unokám. Mondják, a kisebbik, a Lajcsi kiköpött nagyapja. – Az öreg büszkén kihúzta ki mind a százhatvan centiméterét. Hát igen. A fogságban megtanultam oroszul. Amikor hazakeveredtem, született meg tizenkilencbenben Margit, huszonegyben Lajos. Emma kései gyerek, csak harmincháromban jött a világra. Mégis ő ment el legelőbb. Szomorú, szegény idők jártak. Nem soká jöttek ezek a Tiszai Gyula-féle nyilas idők. Majd a front. – Az öreg megint a hőskoránál kötött ki. Elernyedt, tán el is bóbiskolt. Eszter néni hangtalanul, mint egész életében, tett-vett mellette.
Közben beállt az este, és a két öreg nyugovóra tért. Vajon mit hoz a holnap – kérdezte hangtalanul Eszter néni és azonmód imádkozni kezdett: Mi Atyánk…
*
Félelemben és csendben elmúltak az ünnepek, el a január. A TSZCS-ből jött küldönc többször felszólította az öreget: – Bölönyi Gyula, az elnök arra kéri Lajos bátyámat – aki egyébként a Lajos bácsi édes unokahúgát vette feleségül -, vinné vissza a két ökröt a szekérrel együtt.
Mire Lajos bácsi a következőt izente:
– Egyszer már elvettétek, vegyétek el megint!
Részben így is lett. A két ökröt valaki elhajtotta a TSZCS istállójába, de a szekér valamilyen oknál fogva – állítólag az odaküldött „szaki” nem boldogult a járommal és az ökrökkel – ott maradt, az öreg meg nem volt hajlandó segíteni. Még üzent is:
– Huzza el Bölönyi a f…val a szekeret! (A szekeret aztán Mosolygó Imre, a parádés kocsis vontatta el valamilyen igával.)
Erre nem volt ugyan esküdött tanú, de nyílván eljutott a Bölönyi fülébe a szó, ami nem esett idegennek, hiszen a családban maradt, de az öreg makacs magatartását nem lehetett büntetlenül hagyni. Még részrehajlással vádolták volna meg az elnök elvtársat, hogy kedvez a családjának. Ez nem fért össze sehogy sem a szocialista erkölccsel. Lajos bácsi egyébként mindig ilyen szabad szájú volt. Különös kedvét lelte abban, hogy a körülötte felnövekvő, éppen csak beszélni kezdő fiúgyerekeket disznó rigmusokra és folyékony istenkáromlásra tanította meg. A szomszédos öregasszonyok mondták is: – Megveri még Gál Lajost ezért az Isten!! – Jóslatuk sajnos túl hamarost beteljesedett.
1957. február 5-én, délután Kiss Ferenc, járási karhatalmi parancsnok utasítására egy hattagú, pufajkás egység indult el a faluba, azzal a feladattal, hogy „beszélgetnének” már el kissé azokkal a bomlasztó elemekkel, akiknek nem túlzottan tetszik a téesz. Pócsi, vagy Herceg Imre – itt sajnos bizonytalanok a források a vezetéknevet illetően -, szomszéd falusi lakos, aki ide nősült, és a néma Dajka suszter lányát vette feleségül, később tanácselnök lett a falujában, illetve még utóbb valami téesz binyekáresz egy másik, szomszédos faluban, szóval akármelyikük, mint karhatalmi alhadnagy, előállíttatta a tanácsháza egyik szobájába Gál Lajost (68), Sólyom Imrét (69), több kulákasszonyt és másokat. Néhány órával később, falubéli emberek, úgy, mint Kövér Béla, Parti Imre, Parti József, Varga Károly a Nagyutcára kidobva, vérbe fagyva, de észnél lévőként találta Gál Lajost a Tanácsháza előtt. Az öreg egyre gyengülő hangon azt ismételgette:
– A szekeret… a szekeret vigyétek vissza, mert még ezek agyon vernek érte!
Azt, hogy mi történt a tanácsháza átkozott szobájában pontosan, már sohasem tudjuk meg. Azoknak volt szerencséjük, akik a Gál Lajos verése közben, kisebb veréssel vagy sértetlenül, ki hogy tudott, elszelelt a szobából. Néhány korabeli szemtanú ekként beszélt egy újságíró mikrofonja előtt a végeredményről:
Gál Gyula:
„- Azon az estén együtt tanyáztunk a szomszédban. Tudja, nem volt még TV, rádió is alig. Beszélgettünk. Aztán én elmentem. Másnap reggel hallottam, felvitték pufajkások a tanácsházára, azonnal elmentem hozzájuk. Felismerhetetlenségig össze volt roncsolódva. A lába több helyen eltörve, az állkapcsa lógott. Azt nyögte szegény: ne üssetek agyon, ne üssetek agyon…
Félrebeszélt. Hogy miért rondították össze? Volt egy szekere meg két ökre. A forradalom alatt az emberek vitték haza, ami korábban az övék volt. Elment értük. Hát ezért.”
Balogh Lajos:
„- Itt laktam a tanácsháza mellett. Lajos bátyám majdnem családtag volt. Nem volt gazdag, mindenért megdolgozott. Volt talán harminc holdja, de jó föld abból csak tizenöt volt, a többi legelő. Tudom, a múlt rendszerben, ezerkilencszáz negyvenöt előtt is jártak hozzá foglalni. Akkor már meg volt félemlítve a falu. Jöttek esténként ezek a pufajkások a járási székhelyről (itt az eredetiben egy helységnév szerepel). Hol ezt, hol azt verték el. Mondták neki, vigye vissza a szekeret meg az ökröket. Nem vitte. Apám meg akarta látogatni a kórházban, de nem engedték.”
Kövér Gyula:
„- Hogy lett volna ő kulák? Nem volt neki annyi földje. Az volt a bűne, hogy mindig kimondta, amit kellett. Volt becsülete. Ezekilencszáz negyvenöt után törvénybíró volt, meg orosz tolmács. Nem hangoskodott a forradalomkor sem. Azt mondta, ha annak idején elvitték az ökreit meg a szekerét, jöjjenek, vigyék el most is. Az akkori tanácselnök, Nemes* adta a neveket, az jelentgetett. Nem tudjuk kik tették, de ha kiderülne, azt mondom ennyi év** után is, akkor feleljenek bíróság el?tt. Főleg az, aki a parancsot adta. Mert életet elvenni nincs joga senkinek.”
*Nincs bizonyítva, hogy Nemes tanácselnök jelentgetett volna, de a jelentgetést kizárni sem lehet.
** Az interjúk 1993-ban készültek.
*
A faluban még ma is élő unokái, Gyenge Imre és Lajos még élve látták nagyapjukat a járási kórházban. Az Imre elmondása szerint a gyakorlatilag halálán lévő nagyapjuk még halálos ágyán fekve is, pajkos humorral ajánlatokat tett a csinosabb nővérkéknek. Lajos bácsi azonban 1957. február 18-án belehalt sérüléseibe.
Megveretése után hozzátartozói lovas szekéren vitték falujából a kórházba. Nem mertek mentőt hívni. A boncolási jegyz?könyv tanúsága szerint a jobb lábán nyílt törés volt, mind a síp-, mind a szárkapocscsont eltört. Agyrázkódása, agyzúzódása is volt. Testét véraláfutások, ömlenyek borították, vizelete véres volt. Mindkét veséjét leverték. Hosszú ideig volt kómában. Agóniája tizenkét napig tartott.
A kórház hivatalból jelentette az esetet a rendőrségnek. Megindult a nyomozás. Debrecenből kiszállt egy Dr. Turay Miklós nevű, katonai ügyész. A Debreceni Katonai Bíróság 1957. április 29-én kezdte tárgyalni
Pócsi Imre alhadnagy
Kristóf Gábor alhadnagy,
Mayer Barna hadnagy
Oláh Sándor honvéd
bűnügyét.
A vaskos periratból az interjúkat is készítő debreceni újságíró az alábbiakat olvasta ki a Gál Lajos falujában február 5-én, az esti órákban történtekről:
Először Sólyom Imrét vitték be, akit azzal vádoltak, hogy ellenzi a téesz újraszervezését. Rárontottak, ököllel, gumibottal verték. A kórházi látlelet húsz napon túl gyógyuló sérüléseket regisztrált. Azaz ő megúszta élve. Ezt követően vették volna elő Gál Lajost, akinek, mint korábban már láttuk, az volt a „bűne”, hogy november végén hazavitte a téeszből, korábban adóhátralék címén lefoglalt szekerét, és azt többszöri felszólítás ellenére sem vitte vissza. Többen verték: gumibottal, csatos derékszíjjal és ököllel. Ettől az idős ember a földre zuhant. – Holnap vigye vissza szekeret! – mondta neki Pócsi. Lajos bácsi azonban nem tudott lábra állni. Szóltak az ugyancsak megvert Sólyomnak: vigye el a „dögöt”. Szegény Sólyom Imre elborzadva látta, Gál Lajos lábából törött csontok állnak ki, és hogy csizmájából patakzik a vér. Ilyen állapotban vitte ki sorstársát a folyosóra. Őt visszahívták. Hólével felmosatták vele a véres padlót, aztán elzavarták. Ugyanő értesítette a Gál családot.
*
A járási kórházban akkoriban mindennapos volt, hogy jelentéseket kellett írni a rendőrségre a pufajkások éjszakai akciói folytán bekövetkezett, sorozatos „balesetekről”. Amikor Turay katonai ügyész kiszállt a járási székhelyre, Frigyik Ferenc rendőrszázados jelentette neki, hogy az utóbbi napokban
Nagy Jánost (Nagyrábé)
Ádány Józsefet (Hencida)
Gyarmati Józsefet (Berettyóújfalu)
Lugosi Jánost (Mezőpeterd)
Gyüre Bélát (Magyarhomorog)
nagyon megverték, Nagy Lajos pedig belehalt sérüléseibe. Az is kiderült, hogy minden esetben Rohács József járási párttitkár (MSZMP) intenciójára indultak a pufajkás akciók. Az ügyész szakszerű gondossággal, lelkiismeretesen feltárta az ügyet. Egyértelművé vált, hogy a karhatalmisták embertelensége, szadizmusa okozta Gál Lajos halálát. Engedélyt kért a Katonai F?ügyészségtől a vádemelésre, amit meg is kapott. A vád hivatali hatalommal való visszaélés, súlyos, halált okozó, testi sértés lett volna a verőlegények ellen.
A tárgyaláson azonban már nem Turay doktor képviselte a vádat, hanem Süveges Ignác.
Álljon itt egy-két részlet Turay ügyész a periratban található feljegyzéséb?l:
„A mai napon az ügyészségen megjelent Rohács József, a berettyóújfalui járási pártbizottság titkára, Herczku József százados a megyei karhatalom helyettes parancsnoka, Kiss Ferenc főhadnagy, járási karhatalmi parancsnok, Frigyik százados, a rendőrkapitányság vezetője, Pócsi Imre alhadnagy, a b.-újfalui karhatalmi parancsnokság beosztottja. Nevezettek azzal jöttek az ügyészségre, hogy Komócsin elvtársnak, a megyei pártbizottság titkárának az az utasítása, hogy az ügyből ne csináljanak ügyet, mert ez a karhatalom részére hátrányos lehet.
Én közöltem a nevezettekkel: a nyomozást le fogjuk folytatni, és a nyomozás után megfelelően fogunk dönteni. Ismételten kértem a nevezetteket, hogy a jövőben az intézkedéseknél a szabályzatok szerint járjanak el…”
„A mai napon, du. 16 órakor felhívott Oravetz István alezredes, a megyei karhatalom parancsnoka, és kért, hogy a cselekményt elkövető személyeket ne állítsuk bíróság elé, adjuk át parancsnoki hatáskörben való felelősségre vonásra.
Debrecen, 1957, február 19.”
Ezzel kezdetét vette egy bírósági tragikomédia. A vádlottakat először arra okosították ki, egyformán valljanak. Furcsa módon erre egyikük sem volt hajlandó. Minden tisztázódott. A tárgyalás szinte baráti hangulatú, idillikus volt. A vádbeszédet egy védőügyvédet is megszégyenítő ügyész adta elő. Ennek megfelelő lett az ítélet is: Pócsi hét, Kristóf hat, Mayer öt, Oláh öt hónapi felfüggesztett börtönbüntetést kapott.
Idézet a védőbeszédből:
„A januári és februári időben, az ellenforradalom idején a vádlottak vállalták a karhatalmi szolgálatot. A nyílt harcokba kevert, de meg nem semmisített ellenforradalmárok nem adtak fel semmi reményt. Hol nyíltan, hol titokban, minden körülmények között tovább tevékenykedtek. Nagyrábén sem maradt meg a téesz az ellenforradalmárok munkája folytán. A párt és a kormányszervünk ebben az időben nyíltan hirdette, ezeknek a személyeknek akár bírói, akár közvetlen úton, de tudtára kell adni, hogy nem érdemes a proletárdiktatúrával, a munkások hatalmával szembeszállni. A vádlottak a közvetlen utat választották. A hiba az volt, hogy túlmentek a határon. A vádlottak cselekedete a szocialista humanitással, a szocialista etikával megegyezik, bárhogyan is nézzük.”
Még két rövid passzus az ítélet indoklásából:
„A vádlotti cselekmények társadalmi veszélyessége az adott időszakban nem mondható nagynak. Az ellenforradalom leverése időszakában a karhatalomnak könyörtelenül kellett fellépnie az adott időszakban a nyíltan lázító ellenséges egyénekkel szemben, az évtizedes proletárhatalom vívmányait akarták védeni…”
„A tettlegesség megengedhető volt abban az időszakban. A bíróság enyhítő körülményként vette figyelembe a vádlottaknak a karhatalomnál végzett jó munkáját, valamint azt is, hogy nem volta karhatalomnak érvényes szolgálati szabályzata, vagyis nem tudták, mit szabad tenni, mit nem…”
Nekrológ helyett:
Gál Lajos bácsi temetésén ott volt Nagyrábé szinte minden lakosa. Csendben, méltósággal temettek. Eltemettek egy öregembert, akit ezerkilencszáz ötvenhét tavasza a nép ellenségének kiáltott ki.
Én tudom milyen ember volt, mert együtt laktam vele a Hajnal utca 2 szám alatt, gyerekként. Engem is megtanított disznóságaira, de ezt olyan természetesen tette a maga faragta rigmusival, ahogy levegőt vett, ilyen ember volt. Rigmusai meglehetősen pikánsak voltak ugyan, és ebben a nagyon csúnyaszájú emberben rengeteg humor, kópéság, az élet szebbik oldalának féktelen szeretete, jószívűség lakozott. Örökké mosolygó arca előttem van, és bizonyos vagyok abban, hogy az ágrólszakadt kulákok mennyországában most is valakivel, hajdani kínzóival replikázik, ahogy visszabeszélt a karhatalmistáknak is. Bizonyos vagyok abban is, hogy a hölgyangyalkák pendelye sem hagyja hidegen. Félholtan kinevette kínzóit. Ezt nem bírták elviselni.
Végezetül köszönetet kell mondanom a Rábén még most is élő unokáinak, akik a legkevesebbet tudják nagyapjuk agyonveretéséről. Nekik ajánlom ezt az írást remélve, hogy nem tépek fel vele régen behegedt sebeket.
Köszönet illeti a még élő szemtanúkat, jó szomszédokat, mindenkit, aki ismerte és szerette őt.
Fogadja kitüntető tiszteletemet és köszönetemet Filep Tibor újságíró, aki megengedte, hogy kitűnő, tényfeltáró riportját – amely etikailag értékeli is a történteket – írásomban idézhessem, felhasználhassam.
Leges legvégül el kell még mondanom, hogy írásomat csakis etikai értelemben szántam perújrafelvételnek. Tudni kell ugyanis, hogy a Marxizmus-Leninizmusnak egyáltalán nem volt etikája, a szó filozófiai értelmében. Senkit sem akarok, sem a föld alól, sem az élők sorából ítélőszék elé citálni. Ezek a bűnök már régen elévültek. Tanulságuk azonban soha nem évülhet el. Ezeknek helye kell legyen kollektív tudatunkban.
Áldozatok és verőlegények nyugodjatok békében!
Legutóbbi módosítás: 2011.02.10. @ 18:27 :: Csillag Endre
