Tekintetemre nádast húzott,
a mérges homlokránc és a szemfed? sörte,
barna volt a prizma dombja,
most kék alkony a híg tükör gömbje.
Most mennék,
harcos szelek viharszívét darabolni,
most mernék,
hatalmam fölött diadalmaskodni.
Írták e percet rendez? kezeim,
itatott tinta-csuha vesz magára alakot,
veszend? lenne a kárba mérni,
mit gondolatom ma is itt hagyott.
Ki érteni kezdi, hát ne féljen t?le,
hisz csak szorítja szívmagját testem,
de belül a meg nem nyugvás ?re,
szakítja ketté lelkem.
Legutóbbi módosítás: 2011.02.05. @ 06:00 :: Csonka János