Hízik már a jég a vándor k?sziklákon.
Ahogy a vonatból kémlelem a tájat, egyszerre felderengenek bennem a gyermekkori emlékek.
A part a sziklás öbölben, páratlan látvány.
A végtelenbe t?n? tenger morajlása megbódít. Mintha honvágyam támadna. Nem is tudom már, hol vagyok otthon. Én a költ?, csavargó, már rég elvesztettem az otthon melegét s az arcok is elkoptak a fejemben. Vajon megismerem mára már n?vé lett kishúgom? Mindenesetre, a táj szépsége, azt hiszem, örökre rabul ejtett. A sziklás völgyi faragások, vagy azok a csodálatos albatroszok, ahogy a víz tükre felett egyensúlyozva lesnek zsákmány után. Soha sem felejtem el a búvóhelyet a letarolt sziklás belsejében. Oly csodálatos emlékek ezek, mégis az a gyönyör? gyermekkor, egyetlen hiba miatt kárba veszett. Akárhányszor eszembe jut a baleset, szörnyülködve tekintek le a sziklás k? parcellákra. Azok a férgek, azok a nyavalyás szörnyszülöttek!
Bár csak… meg nem történté tudnám tenni. Miért nem haltam meg én is akkor, mennyivel könnyebb lett volna. Gyenge vagyok, nagyon gyenge…
Máig emlékszem arra a napra, mikor felszálltam a vonatra s elhagytam ezt az istenverte helyet. Tisztán él bennem a kép s édesanyám düht?l lángoló arca, mikor zokogva kérlelte, hogy mennyek el, s csak akkor térjek vissza, ha ? már nincs többé. Szégyent hoztam rá, s úgy is cselekedtem, ahogy ? akarta.
Alig egy hete kaptam kézhez egy sürg?sségi levelet drága húgomtól. Tíz év után az els?. Azt hittem már a nevemet is elfelejtette, hiszen kicsi volt még, mikor elhagytam ?ket. Soha sem írtam neki, nem is találkoztunk, talán mert gyáva voltam elmondani neki az igazságot, vagy mert nem ismert volna meg, és azt nem bírtam volna elviselni. A levelét gy?röttre olvastam már. Így szól:
Kedves Kornél, bátyám!
Anyánk a napokban elhunyt.
A temetése tíz nap múlva lesz az erdei birtokon.
Ui.: A büntetésed lejárt.
Fanni
A büntetésed lejárt. Vajon tud mindent, vagy nem tud semmit. Talán édesanyám, a bizonytalanság nyomasztó gondolataival ?zött ki Fanni emlékeib?l? Félek, rettegek. Mit szól, majd, ha megtudja mi történt, akkor, tíz éve. Mert, hogy muszáj elmondanom. Azt hiszem. Vagy nem?
Mikor érkezünk már meg?
A csodálatos tenger morajlása tovább részegíti a környez? lakók kedélyét. Itt mindenki olyan nyugodt. A nagyvárosból kiszakadva, úgy érzem, mintha megsüketültem volna. Mély csend honol. Csak a morajlás, s a hegyi fenyvesek közt cikázó sebes szél, ahogy meglebbenti a tüskés óriásokat. Félek, hogy ez sem tart örökké. Mi van, ha ide is elér az óriás cégek éles karma. Csak a pusztítás és a pénz hajkurászása. Lelki nyomorékok. És még ?k neveznek engem ?rültnek és bunkónak.
Mikor édesanyám elküldött hazulról, s jegy híján a vonatról is hamar ledobtak, a sárban heverve felnéztem s kiszúrtam egy plakátot. Egy fiatal fiú ragasztotta a városi hirdetések közé. Feltápászkodtam a sárból, s mint egy részeges alak, a fiú mellé táncoltam, mocskos pofával, szakadt ruhában.
– Mi van a poszteren? – kérdeztem, odamondóan, mintha már percek óta beszélgetnénk.
– Téged úgysem érdekel – bökte oda a választ, harsányan.
– Na de mégis mit jelent az, hogy Greenpeace? – er?szakoskodtam tovább, „nekem már úgy is mindegy” alapon.
– Mi egy természetvédelmi szervezet vagyunk, ha éppenséggel tudni akarod – válaszolta bunkón. Volt valami sznobság a hangjában. Vagy ezt a következtetést csak a félrenyalt, angolosan ápolt frizurájából vontam le? Talán.
– Veled tarthatok? – kérdeztem, ártatlan mosollyal az arcomon.
A srác végigvezette rajtam a szemét – addigra a sár már felszáradt a nadrágomról – és ennyit felelt.
– Fel?lem.
Beszálltam a kocsijába s onnantól kezdve négy éven keresztül védtem a környezetet, habár azt sem tudtam, hogy pontosan miért is csináljuk azt, amit csinálunk. A világot bejártuk kétszer is, oda-vissza, de máig nem láttam szebb helyet az én gyermekkori otthonomnál.
– Megérkeztünk, uram – jelentette ki a kalauz, megkönnyebbülve.
A szívem majd kiugrik a helyér?l, annyira izgulok. Mikor kinyílik a vagon ajtaja egy furcsa, de ismer?s illat csapja meg, vagy inkább fojtogatja az orromat. A halpiac b?ze. Kisváros lévén, minden egy helyen van, a bank, a vonatállomás, a mozi és a halpiac is. És mivel ez egy kiköt?város, a hal szaga mindent eláraszt. Lepattantam a fuvarról, s most körülvesz a nyüzsg? tömeg, újra elfog az izgalom, a félelem. Nem tudom, merre induljak el.
Mikor már kezdenék kétségbe esni, meglátom egy táblán a nevemet. Elfog a gyomorgörcs. Ahogy közelebb lépek a két ismeretlen alakhoz, felmerül bennem a félsz, hogy talán Fanni az, s nem ismer meg, ezért a tábla. Közeledem, s a lány arca egyre élesebb, kifejez?bb. Azonnal felismerem benne drága húgom vonásait. Csak öregebb, sokkal. Szegényt megmarta az id?, talán szenvedett is sokat. A férfi mellette ismeretlen a számomra. Nem ismer meg. Alig egy hosszú lépésre vagyok t?le, de ? még mindig a tömeget kémleli. Behoztam a lépést.
– Drága kishúgom, itt állok el?tted – idegennek érzem magam.
– Szervusz, bátyám, üdvözöllek – feleli gorombán. Talán utál engem? Nem tudok mit kezdeni a gondolataimmal, csak csipegetek a bizonytalanság abroszáról. Szörny? viszontlátás. Az elmúlt tíz évben hányszor elképzeltem a pillanatot, mikor újra ölelhetem Fannit, de most minden illúzió szertefoszlott.
– Ezt a kis ajándékot neked hoztam húgom, semmiség, egy darabka az életemb?l.
Ahogy tépi a szalagot s lehull a színes papír, izgalom fog el, remélem tetszik majd az ajándékom.
– Egy könyv? – kérdezi gyerekesen, mintha nem kapta volna meg azt, amit szeretett volna. – Nagyon kedves, köszönöm – teszi hozzá s egy kis mosollyal is megvendégel.
– Ki írta? – kérdezem játékosan, s ? beszáll a színjátékba. Tovább tépi a színes papírt, s meglátja a bátyja nevét a borítón.
– Hisz ez a te neved, bátyám – gyermekes egyszer?sége és naivsága remélem, csak a színjáték része. – Tehát író lettél – teszi hozzá, Sherlock Holmes okfejtésével.
– Igen, az irodalom az én életem s az írás végtelen világa.
Kishúgom újra elkomolyodik s a mellette álló fiatal férfira néz.
– Bátyám, ? az én férjem, Zsigmond – jelenti be beletör?d?en. Nem szerelmes, az biztos.
– Nagyon örvendek –mondja a férfi, hatalmas mosollyal az arcán. ? szerelmes az is biztos.
– Mennyi ideje vagytok házasok? – kérdezem, megtörve a hallgatást.
– Négy éve vagyunk együtt – a férfit?l kapott határozott válasz, nem engedte Fannit szóhoz jutni. Azonnal tudtam, hogy ? irányítja a húgomat, s elhatároztam, hogy kipuhatolom Fanni érzéseit, s ha nem boldog, magammal viszem.
– Induljunk – invitált a férfi. Nemsokára megláttam egy szekeres kocsit.
– Ezzel megyünk hazáig – mondta Fanni, s láttam az arcán a rutint, biztosan mindig ezzel a vacakkal közlekednek. S most itt ülök egy szalmabála tetején, egy szekéren, s arra gondolok, hogy mi keresnivalóm van nekem itt. Kicsit sznobnak érzem magam. Míg itt vagyok, megfogadom, megpróbálom értékelni azt a keveset is, s kishúgom viszontlátása minden fény?zésért kárpótol.
A házig vezet? út félelmetes, akarom mondani, más világ. Itt a természet az úr a gyönyör?, bölcs természet. A végtelen tenger úgy terül el el?ttünk, akár egy sz?nyeg. Micsoda víztükör.
Mikor meguntam a környezetvédelmet – és persze az is közrejátszott, hogy kidobtak a csapatból, mert nem tudtam megkülönböztetni a nyírfát a f?zfától – elszeg?dtem egy hajóra. Arra gondoltam, hogy ha sorra járom a kiköt?t, majd csak felvesz valaki, akinek munkáskezek kellenek. Három napig házaltam a kiköt?ben, míg végre egy kis versenyhajó kapitánya munkát ajánlott nekem, mert az el?dömr?l kiderült, hogy tengeribeteg. A helyi vitorlás versenybe kapcsolódtunk be. Életem legizgalmasabb napjai voltak. A kapitány azt mondta, hogy jó munkaer? vagyok, ezért vele maradtam két hosszú évig. A tenger lett az otthonom. A hajón aludtunk s minden nap magunknak halásztunk. Arany életünk volt.
Egy nap aztán kénytelenek voltunk kikötni, mert kiderült, hogy egészen Kubáig elsodródtunk s a parti ?rség kivontatott minket a partra. Mikor leszálltunk a tatról a hatóságok közölték, hogy a kapitányt egész Dél-Amerikában körözik drogcsempészetért. Máig emlékszem az arcára, mikor felém fordult s azt mondta: Sajnálom kölyök, hogy csalódást okoztam. – Soha többé nem láttam.
Ott maradtam gyerek fejjel egy idegen országban, egy idegen kontinensen. Csaknem egy egész hetet töltöttem el Havanna gettójában, mígnem megismerkedtem egy árussal, aki az egyik kuncsaftjának keresett egy gyors és jó állapotú hajót. Mikor meghallottam, azonnal oda futottam hozzá, de annyira heves voltam, hogy nem jött egy szó se a számra, s akkora nyakast kaptam t?le, hogy szerintem el is ájultam. Két nappal kés?bb újra találkoztam vele, akkor már összeszedtem magam s elvezettem a hajóhoz. Elég rossz állapotban volt, mert az áramlatok egy hete koptatták már, s az el?z? napi vihar is rendesen felborzolta a külsejét. Végül is szép összeget kaptam érte, amib?l haza tudtam utazni s még maradt is egy kis pénzem. Kés?bb megtudtam, hogy a keresked? azért adott érte ennyi pénzt, mert a kapitány által csempészett kábítószer még mindig ott csücsült a kabinban. Pár napra rá ? és a vev?je is börtönben ült már.
Mikor hazaértem Kubából, béreltem magamnak egy szobát az egyik bordély szalonban s nekiláttam a kalandom megírásának. Ez bevált.
– Fanni, húgom. Anyánk, hogyan halt meg? – kérdeztem bután és tapintatlanul, de ezt akkor még nem éreztem.
– Öreg volt – válaszolta kurtán s rám se nézett, pedig velem szemben ült azon az istenverte, kényelmetlen szekéren.
– Mindjárt megérkezünk, majd a vacsoránál beszélgetünk, most hagyj, nem érzem jól magam.
– Mi bajod? Talán rosszat ettél?
Hirtelen meglátom az öreg ház romjait. Ahogy közeledünk az ócska viskóhoz, mögötte hatalmas kastély t?nik fel, szinte a semmib?l egy óriás épület sor. Megérkeztünk és én csak bámulok és ámulok. Nem jutok szóhoz. A semmib?l n?tt ki egy palota a semmi közepére. A szül?házam a hátsó kertben omladozik, azt láttam idefele jövet. Nem kérdezek semmit, nem akarom zaklatni kishúgom, mikor nem érzi jól magát. A nap nyugovóra tér, már csak halványodó színe tündököl az égen, de már máshol jár. A természet is szunnyadni kész, a szél sem fúj már kebeléb?l, megnyugszik az idegen világ.
Vacsorázunk. A hatalmas faasztal színültig tele étellel s itallal. Kishúgom foglal mellettem helyet, s én faggatni kezdem.
– Fanni, drága húgom, mib?l mindez a pompa s gazdagság? – kérdezem, persze csak jószándékúan.
– Nem kell ilyen kifinomultan beszélned, tudom, hogy nem ez a te stílusod – vágja oda mogorván.
– De hát honnan tudnád, soha nem beszéltünk az elmúlt tíz év során.
– Édesanyánk megmutatta azt a pár levelet, amit az els? években írtál nekünk, mikor elhagytál.
– Én soha sem hagytalak el, anyánk kergetett el, persze megvolt rá az oka, az tény. De tudnod kell, hogy soha sem hagytalak volna el, ha rajtam múlik.
– Hát jó, legyen, talán hiszek neked. Egyébként édesanyánk hatalmas összeget örökölt az angol fivérét?l. Nagyjából két éve juthatott hozzá a pénzhez, akkor kezdtünk el építkezni, Zsigmondot is akkor ismertem meg.
– Aha, akkor mindent értek. Ha volna kedved, holnap lesétálhatnánk a partra, elmondanék mindent, amit tudnod kell rólam s a múltamról, a balesetr?l.
– Miféle balesetr?l? – olyan felélénkülten teszi fel a kérdést, mintha a fagyos, goromba magatartás csak egy álca volna. Tudtam én, hogy csak megjátssza magát, ez az én igazi kishúgom.
– Holnap kora reggel a parton mindent elmondok, most még nincs itt az ideje.
– Rendben, megegyeztünk, de holnap mindent tudni akarok, elegem van a titkokból. Édesanyánk sem mondott soha semmit rólad, csak, hogy olyan vagy, mint az apád és elhagytál minket, s hogy soha többé ne említsem a neved az ? jelenlétében. Szörny? évek voltak ezek nekem, bátyám. Látni édesanya arcát, ahogy álomba sírja magát, s a te hiányod is. Olyan üres lett a szobánk nélküled. Tudom azt hitted, hogy még kicsi voltam, mikor elmentél, de igenis éreztem, hogy nem vagy velem, s számtalanszor lejátszottam magamban, hogy’ fogok veled bánni, ha esetleg még látlak ebben az életben. Mikor ma megláttalak, legszívesebben felpofoztalak volna, amiért cserbenhagytál.
– Sajnálom húgom, hidd el, nem teszem többé, soha nem megyek el, ha mégis, akkor jössz velem.
– Rendben, hiszek neked, de most már menjünk aludni, fáradt vagyok és kerülget a rosszullét.
– Mi bajod, de most komolyan? Beteg leszel?
– Nem tudom, tegnap reggel már alig bírtam kikelni az ágyból. Ma is csak azért szedtem össze magam, mert jöttél.
– A férjed hol van, ? már vacsorázott?
– Igen azt hiszem, vacsora után mindig a dolgozószobájában van, s rendezgeti a könyvtárát. Jó éjszakát bátyám, örülök, hogy itt vagy, holnap majd mindent rendbe teszünk s újra egy család leszünk, talán még a könyvedet is elolvasom – teszi hozzá tréfásan, s kis grimasz mászik a szája szélére. Felnevet.
– Jó éjt, drága Fanni húgom, jó éjszakát.
Ahogy halad felfelé a lépcs?n, aggódva nézem lépteit. Arra gondolok, most már mindig az én felel?sségem lesz ?, s a családja.
Nekem is volt családom, igaz csak rövid ideig, de életem legszebb évei voltak azok. Mikor hazatértem Kubából s megírtam a kalandom, hónapokig házaltam az irodalmároknál, de mindegyik csak könyvkiadók címét nyomta a kezembe. Az utcában, ahol laktam, volt egy öreg kocsma, jazzbárnak nevezték, de soha nem játszottak jazzt csak a költ?k nyomasztó, mereng? zongora szólamait. Sokat jártam oda, hogy egy pohár rummal nyugtázzam az újabb sikertelen napot. Egyik este mellém telepedett egy negyvenes férfi. ?sz, s?r? haja volt s ?sz pödrött bajsza, kerek gomb szemei. Alig lehetett magasabb százhatvan centinél. Még éreztem a kabátján a friss es? szagát. Cigarettára gyújtott, s felém nyújtotta.
– Kér egyet? – kérdezte, amolyan laza stílusban.
– Nem dohányzom, de megkérdezhetném, hogy maga kicsoda és miért az én arcomba fújja a füstjét? – tettem fel a jogos kérdést, elég bunkón. Akkor még nem tudtam, hogy ? lesz az én mentorom.
– Olvastam a kéziratát, amit egy barátomnál hagyott, tudja, a kalandjairól.
– Én ne tudnám, de mégis mit akar?
– Lenne egy ajánlatom magának, ha megfelel, mindketten jól járhatunk.
– Rendben, hallgatom, nem mintha lenne választásom.
– Így van. Nos, az ajánlatom a következ?. Én megtanítom magát igazán jól írni, s újra írja a könyvét. Higgye el, akkor már biztosan kapósabb lesz az anyag. Hisz a történet jó, de nincs stílusa. Én megtaníthatom rá.
– És ebben magának mi a pláne?
– Van egy lányom, aki már rég megérett a házasságra, de nincs, aki elvegye. Szép és karcsú lány, csak szegény nem tud beszélni, így született s emiatt nem kell senkinek.
– És azt akarja, hogy vegyem el a lányát, a tanításért cserébe? Ugye így van?
– Igen, igen, de ha meglátja, azonnal megszereti, csak jöjjön el hozzánk holnap délben, és megebédelünk együtt. Magának nincs veszteni valója. Ha nem tetszik, legalább evett egy jót. ? f?z és higgye el nekem, remekül f?z. Mit szól?
– ?rült egy fazon maga, de igaza van. Nincs veszteni valóm. Ott leszek. Kezet rá.
S más nap csakugyan felkerekedtem, de nem is azért, hogy lássam a lányt, mindinkább azért, hogy hosszú id? után egyek egy kis házi kosztot.
A város sz?k, kanyargó utcáin az ember hamar elcsatangolhat s valahol a gettó kell?s közepén köthet ki – persze ez mára megsz?nt, miután felszámolták a szegény negyedet – de végül is megtaláltam az ódon, mediterrán lakot. A házat egy girbe-gurba vaskapu ?rizte, rajta egy tábla csüngött, a táblán cikornyás bet?kkel ez állt: Kovács, ékszerész, fodrász.
Minden, ami épp kell, de remélem, azért f?zni igazán tudnak – gondoltam magamban.
A férfi kitántorgott a kapuhoz, nem találta igazán az egyensúlyát, talán a föld gyors forgása zavarta meg –állapítottam meg magamban cinikusan.
– Megzavartam a délutáni sziesztában? – kérdeztem, s az órámra pillantottam. Fél tizenkett?t mutatott.
– Szó sincs róla, csak nagy a sürgés-forgás oda bent. Már nagyon vártuk magát. Várjon, azonnal kinyitom a kaput.
Ahogy nyílt az ócska kiskapu a lángoló nap a macskaköves aszfaltra szórta árnyékát. Az egész várost macskakövek tarkították. Szerettem rajtuk szökellni.
A férfi felkísért a kanyargós csigalépcs?n s bevezetett a nappaliba. Pár perccel kés?bb egy lány jelent meg a szobában. Hirtelen nem is tudtam mit kezdeni a látvánnyal. Egy csúnya, ápolatlan lányra számítottam, rongyos ruhában, végtelenül elhasznált ízléstelen topánkával.
De ez a lány talán a legszebb teremtés volt, akit életemben láttam. Hosszú barna combjára a selyemruha ?szinte érzékiséggel hajlott rá, megmutatta az alakját. Narancssárga ruhája úgy hatott a besz?r?d? napsütésben, mintha a napban fürdött volna. Izzadt barna karján a veríték csillámlott a parázsló melegben. Magas volt s gyönyör?. Haját leengedve hordta, a nyakán pihent súlyos, dús hajzuhataga. Hatalmas, barna gombszemei csodálattal töltöttek el. Mikor felálltam, hogy köszöntsem, zavarba jött s elfordította fejét, s egy kis mosoly rajzolódott az arcán. Azonnal tudtam, hogy ? a legszebb n?, akit valaha láttam. Azonnal el akartam venni feleségül. S milyen jó volt az ebéd.
Pár nappal kés?bb hivatalosan is megegyeztem az apjával. Miután megejtettük a szertartást, a férfi betartotta az ígéretét. Megkezdte a tanítást. Életem legszebb évei voltak azok. Gyönyör? feleségemmel mindennap hosszú sétákat tettünk a környez? városokban s egy öreg paptól megtanultuk a jelnyelvet. Boldogok voltunk.
Miután elkészültem a javított változattal, s a mesterem megmutatta egy pár ismer?sének, azonnal jöttek az ajánlatok. A végén már hatalmas pénzösszegekr?l folyt a vita, azt hittük, hogy miénk a világ, s így is volt. A könyv hatalmas siker lett, akár az egész várost megvehettem volna, de a mesterem nem engedte, hogy elszórjam a pénzt. Úgy éltünk tovább, mint addig, csak most volt egy zsák pénzünk. Egy kis id? után azonban felt?nt, hogy fogy a pénz, de mivel én és a feleségem nem költöttünk olyan b?séggel, mint azt a pénz gyors apadása mutatta, már csak egy valakire tudtam gondolni, de sokáig halogattam, nem mertem magamnak sem bevallani. Pár nappal kés?bb azonban, megkeresett a házamban egy uzsorás s követelte a pénzét. Alig jutottam szóhoz. Apósom is épp akkor esett be a kapun. Mikor meglátta az uzsorást, pördült egyet s mintha észre se vettük volna kiment a kapun. Kifizettem az uzsorást, de a mestert csak pár nappal kés?bb láttuk viszont. Hosszú id?be telt, mire levakarta magáról a szégyent s újra a család tagja lehetett. Az incidens után elköltöztünk egy hatalmas birtokra, ahol mindenünk megvolt. Legalábbis azt hittem, de egy id? után honvágyam volt, nem is honvágyam, inkább a város nyüzsgése hiányzott az emberek hada, ahogy a nagyvilági témájukkal órákig csámcsognak egy szerintük intellektuális filozófiai kérdésen.
Így aztán elhagytuk a farmot, de a mester annyira megszerette a nyugodt természet zaját – ahogy ? nevezte -, hogy ott maradt s gondozta a kastélyt és az állatokat. Visszaköltöztünk a városba s mi is eggyé váltunk a nagyvilági társaságokkal, persze mind eközben meg?riztük egymás iránti olthatatlan szerelmünket. Persze az illúziók sem tartanak örökké.
Az élet ugyanis újfent megviccelt és kezdhettem mindent elölr?l. Történt ugyanis, hogy az én bájos – mint kiderült, túlságosan is bájos – feleségem összesz?rte a levet a város egyetlen m?vészeti galériájának vezet?jével. Az évek alatt sokat jártunk oda, rengeteg alkotást megvásároltunk, legf?képp azért, hogy a sznob világi társaságokkal megkedveltessük magunkat. Ennek az lett az ára, hogy már nem csak kettesben látogattuk a galériát. A feleségem egyre többet járt el hazulról egyedül, s kis id? után már csak egyedül járt el, elhidegültünk egymástól. Én belefeledkeztem az írásba s nem voltunk már úgy, mint régen. Elmaradtak a hosszú romantikus séták s azt hiszem magányos lett. Most visszagondolva megértem, hogy miért hagyott el. Azért a válásunk után, megvásároltam a galériát és egy jazzbárrá alakíttattam a mester kedvéért. Saját bevallása szerint mindig is csapos szeretett volna lenni. Így hát ráhagytam a bárt is és a tanyát is. Ezek után átköltöztem egy csendes ír faluba – amolyan „mindenki ismeri egymást” hangulatú csendes porfészek -, ahol újfent az írásnak adtam át magam s minden szabadid?met annak szántam, hogy megírjam következ? regényemet. A lányt azóta sem láttam, de a mesterrel sokat írunk egymásnak, sok tanácsot ad az írással kapcsolatban, de többnyire mindig csak azt mondja, hogy már mindent megtanultam t?le. Mindig megírja, hogy soha nem volt még ilyen boldog, mert nagyon élvezi új szakmáját.
Kel a nap, vele ébredek én is. A szobám ablaka árasztja be a lomha napsütést. A kósza ásító napsugarak úgy terítik be fénnyel a szobát, mintha újjá akarnák festeni a falakat s aranyló méz színük boldogságot csal az arcomra. Éjszaka meglepett egy csendes álom, amolyan értelmetlen agyszülemény, de nem hagy nyugodni. Zsigmond, kishúgom férje invitált be a szentélyébe, abba az eldugott, poros könyvtárszobába. Leültünk a barna b?r fotelekbe s üvegb?l ittuk a konyakot, mint a kamaszok. Beszélgettünk a francia költ?kr?l, s hogy ? mennyire szereti Rimbaud m?vészetét. Szerinte ? egy zseni. Majd levett egy Rimbaud kötetet a polcról s elégette, a tenyerén. S ezt f?zte hozzá.
– Ugye milyen gyorsan lesz porrá egy ember élete és élete értelme? – Nem tudtam mit felelni csak ittunk tovább. S néztük a könyveket a polcokon. Hirtelen felnéztem s a polcok mintha az égig érnének, nem volt se elejük, se végük. Aztán felébredtem.
Ahogy mosakszom, folyton el?vesz az álom, nem tudok t?le szabadulni. Fanni húgom már vár a halban, az el?bb szólt be, hogy készül?djek, mert napos id? van kint, s nem akarja elszalasztani a friss reggeli leveg?t. Azt hiszem, titkol el?lem valamit. Remélem, a mai reggelen mindent tisztázhatunk végre.
– Jövök húgom, várj meg.
Legutóbbi módosítás: 2011.02.20. @ 11:38 :: Czirják Gergő