Nem tudom, hogy miért, de engem mindig vonzott a sötétség. Ha otthon vagyok, vagy esetleg az albérletben az egyetem alatt, mindig lekapcsolt villanyok mellett tanulok, filmezek és élek. Egy ideig azt gondoltam, hogy csak túlságosan takarékos vagyok, hiszen a f?tést is csak akkor nézem meg, ha már nagyon fázok, de akkor miért van a red?ny állandóan leengedve a szobámban? Miért kapcsolom le a villanyokat és húzom be a függönyöket?
Nem hiszek sem vámpírokban, sem az egyéb modernebb lököttségekben, és f?leg nem hiszem azt, hogy én magam vámpír lennék.
Végül egy hideg januári éjszaka megmagyarázta nekem, hogy miért vágyok annyira a sötétségre.
Mint minden egyetemista én is a vizsgaid?szakom végében jártam, megtaposott és átnyálazott könyvekkel, sajgó fejfájással és egy egyszer? kéréssel: legyen végre vége. Ugyan sokat tanultam aznap, mégis úgy éreztem, mintha semmit nem haladtam volna. Lekapcsoltam a villanyt, hogy pár percig elmélkedjek a sötétségben, majd pedig lefeküdjek hívogató ágyamba. Ekkor csapott meg el?ször az a fura leírhatatlan érzés.
Gondolom mindenkinek volt már ilyen tapasztalata. Mintha meg lennél gy?z?dve róla, hogy az éjszaka árnyéka elrejt valakit, mintha a sötétség mögött egy másik lény, esetleg ember ólálkodik, és te érzed a jelenlétét. Azonnal reagáltam erre a kicsit félelmetes érzésre és visszakapcsoltam a villanyt. A szoba persze üres volt. Kétszer körbefutottam a szememmel minden egyes sarkot, majd újra lekapcsoltam a világítást.
Amint a kezemet elvettem a kapcsolóról újra belém hasított az érzés. Már láttam is magam el?tt, ahogy állok ott a szobában – mintha egy tükör el?tt lennék – és a hátam mögött, a bal vállam alól el?jön egy alak. Pontosan úgy néz ki, mint én, de egy kicsit mégis más. A b?re sokkal fehérebb, a szemében nincs fény, és a mosolyától minden egyes porcikámon libab?rök táncolnak.
A lakótársam nem volt itthon, így – mint oly sokszor azel?tt – egyedül uraltam a lakást. Nem tudom pontosan, hogy miért, de elkezdtem nevetni, és tudtomon kívül kihívtam magam ellen a sorsot.
– Ha tényleg itt vagy, akkor tehetnél nekem egy szívességet és segíthetnél a vizsgámmal, ahelyett hogy halálra rémisztesz. Kérlek, segíts a vizsgámmal!
Választ ugyan nem kaptam, de ez az érzés velem maradt, egészen addig, amíg el nem aludtam. Ekkor kezdtek a dolgok különössé válni. Ugyan még két napom volt a vizsgáig, az álmomban mégis elrepültem a megfelel? vizsgaterembe és kés?bb megszereztem ugyanazt az érdemjegyet, amit megálmodtam.
Egy pár napig nem is érdekelt a dolog. Vége volt a vizsgaid?szaknak, elmehettem újra bulizni, szórakozhattam és jól érezhettem magamat. Egy hét elteltével azonban újra az albérletben voltam, sötétséggel elárasztva. Vártam a holnapot, amikor a házibuli lesz, de mivel nem tudtam aludni, gondoltam, egy filmmel kedvet teremtek hozzá.
Ekkor csapott meg újra az érzés. Mint el?z? alkalommal ismét meglepett, ám ahogy agyam hátsó részéb?l el?kerültek a hozzá kapcsolódó emlékek, úgy jött el? egy mosoly is a számra.
– El?ször is hálásan köszönöm a jóslásodat a vizsgámmal kapcsolatban. Ha van még ilyen jó tipped, azt kívánom, hogy láthassam ?ket.
Az álmokról azért nem tudok pontos leírást adni, mert igazából sosem voltak pontosak. Ha egy eredményre voltam kíváncsi, mint a vizsgánál, akkor az eredményt megmutatta, de az emberek teljesen mások voltak. Ha azonban egy személy jelentette benne a f? dolgot, akkor rákoncentrált, akárcsak a második álmomban. Itt édesanyámat láttam, ahogyan felszáll egy buszra, mint ahogyan azt oly sokszor tette hazafele menet, majd pedig kés?bb a busz felborul és egy szörny? közúti baleset áldozata lesz. Szerencsémre egy másik személy is kit?nt a tömegb?l, egy két méternél magasabb, barna tüskés hajú, öltönyt és élénkzöld nyakkend?t visel? férfi.
Mikor elmeséltem édesanyámnak a dolgot, azt mondta, hogy ez csak egy furcsa egybeesés, és hogy nem kell aggódnom, a következ? nap azonban kaptam t?le egy furcsa telefonhívást.
– Írd le nekem még egyszer azt a férfit az álmodból!
– Kábé két méter magas, barna tüskés hajú, öltönyt és élénkzöld nyakkend?t visel.
– Nincs rajta kabát ugye?
– Igen, ezt furcsállottam is így február közepén, de mégis miért kérded?
– Mert itt áll el?ttem a buszmegállóban.
És én még azt hittem, hogy az idegen dolog jelenlétének érzése volt vérfagyasztó. Úgy látszik, a sors szeret játszadozni velem, de gondoltam nem bízok semmit a véletlenre, ezért megkértem édesanyámat, hogy egy másik útvonalon menjen haza. Kés?bb a hírekb?l tudtuk meg, hogy a busz elszenvedte ugyanazt a közúti balesetet, amit megálmodtam.
Azóta sok álmom volt, de mindegyiknek van egy közös tulajdonsága, amire csak kés?bb figyeltem fel. Két szám mindig jelen van az álmokban és mindig módot találtak rá, hogy kiemelkedjenek a környezetb?l. A vizsgás álmomban a saját és a mellettem ül? dolgozatának pontszáma volt, a balesetnél pedig a két hibás autó rendszámtábláján voltak és újra és újra el?jöttek. A számok 125 és 127.
Most itt ülök a gépem el?tt és próbálok mindent olyan gyorsan papírra vetni, amilyen gyorsan csak tudok. Eddig minden álmom beteljesült teljes pontossággal és el?tte mindig éreztem valakinek a jelenlétét, aki nem volt ott. Tegnap újra éreztem a jelenlétet, és megint álmodtam. Az álomban tévedésb?l elraboltak, és amikor rájöttek a hibájukra, elrablóim idegességükben megöltek. A helyszínt nem láttam, így azt sem tudom, hogy a lakásban biztonságban vagyok-e vagy sem. Csak egy dolog biztos: álmomban meghaltam.
Reszketve író kezeim mellett van egy kinyitott naptár, ami szerint tegnap volt 125 napja, hogy megláttam az els? álmot, és holnap lesz a 127. napja, ezzel lejár a határid? és minden (rém)álmom valóra válik.
Most már félek a sötétben…
Legutóbbi módosítás: 2011.02.04. @ 12:00 :: Deme Dávid
