Úgy szökdösött a szívem a mellkasomban, mint a kicsi kecskeolló a tavaszi réten, ahogy kezdett a táj ismerőssé válni. Olyan ismerősé, mint akit már rég az ideje, hogy nem láttunk, s most elénk bukkan.
Nem váratlanul, de mégis valahogy hirtelen.
Amíg a szürke aszfalton száguldottam, nem láttam semmit a vidékből, se fákat-bokrokat, se hegyet, se völgyet, de amint a sírülőnél elhagytam a kövesutat, minden megváltozott körülöttem. Rám köszöntek a bólogató fűzek, s a fehér törzsű nyírfák, társamul szegődött a sziklás mederben csörgedező patak, s düledező kerítések kísértek.
Minden régi ismerősként vett körül. Még a kerekek által felvert por is.
De ennél közelebbi ismerősökre áhítoztam. Alig vártam, hogy a szembetűnjenek a dús lombú vadgesztenyefák a faluvégen, az óriásira nőtt diófa a jegyző háza előtt, a meghitt házak sora. Legerősebben mégis az iskolát kívántam látni, s szomszédjában a paplakot, meg persze a templom égbeszökő tornyát.
Mennyi kedves emléket idéz fel gondolatom a gyermekkorom napsugaras idejéből!
Vár rám a hegyoldal sűrű erdeje, s csúcson őrt álló komor fenyők. Vár a sok vidám hancúrozást, hitványkodást látott libalegelő ott, a patak túlsó partján!
Az emberek is bizton várnak, akikkel együtt voltunk jóban-rosszban. Hát, már aki megmaradt, s itthon maradott. Mert tudom, sokan elmentek távoli vidékekre, külországokba, s meg is haltak jó néhányan. Az itthon maradottak majd csodálkoznak, milyen úriasan érkezem, saját kocsival! Ez a gondolat is átfutotta az eszemet, s megszégyelltem magamat — az érkezés ünnepi hangulatához nem illő gondolatok mián. De azért mégiscsak kicsit büszke voltam magamra. Aztán elképzeltem, milyen jókat beszélgetünk, bölcselkedünk, hágyárszkodunk majd este a kocsma különszobájában.
Nagy lendülettel megfordultam a templom előtti téren, a kút körül. Az a szivattyús, ártézi kút a beton vályúval, az volt még egy nevezetes hely! A vályú szélén el lehetett üldögélni egész nap, amíg meg nem jöttek a csordából a tehenek inni. Akkor aztán haza kellett mennie mindnek, mert jött az esti fejés, és a munka az istálló körül. Abból nem lehetett kimaradni!
Már ahogy az első házak feltűntek, valami rossz érzés kerített hatalmába, mint a hitványkodó gyermeket, ha rajtakapják. Nem értettem az okát, de ahogy a templom előtt megállva, kiszálltam a kocsiból, megértettem, hogy nem én követtem el valami megbocsáthatatlant, hanem faluval, a tájjal történt meg a visszahozhatatlan — elszállt felette az idő!
A házak mind apró kunyhókká törpültek, a templom falán foszlik a vakolat, s tetőt fedő bádogot, mint valami gyászlobogót lengeti a szél. Az iskola épülete szinte romos, a paplak ablakai vakon merednek a világba — nincs rajtuk függöny, se sötétítő. A sok betört ablakszem elhagyottságot sugallt.
Félve közeledtem az öreg épülethez. Az ajtó zárva, s a kopogtatásra senki sem jött elő. A szomszédból, vagy honnan egy fogatlan vénasszony került hirtelen elém, s rám ripakodott:
— Mit akar? Kit keres?
— Jó napot kívánok! — udvariaskodtam. — A tisztelendő urat keresem, Tamás atya utódját.
— A plébános úr már tíz is megvan, hogy meghalt. Nyugodjék békében!
Így szólva keresztet vetett, és mintha megenyhülni látszott volna.
— Nincs nekünk papunk! — keseredett meg a hangja. — Nagyfaluból jár át misét tartani az ottani plébános. Szombat délután, mert még van rajtunk kívül három másik szórványa is.
— Szórvány? — szakadt ki a döbbenet belőlem.
Mintha a napfény is elsötétült volna, mintha viharfelhők gyülekeznének a fejem felett. Ijedten néztem szét magam körül, és megláttam a kopasz hegyoldalt, melyet gyerekkoromban sűrű erdő borított. Az erdő eltűnt, és a tetőn őrt álló fenyők is odalettek. Csak az esővíz mosta árkok borozdái meredtek rám kicsúfolva kedves emlékeimet.
Szórvány — ízlelgettem a rettenetes szót. Hogy lehet? Hogy létezhet? Gyerekkoromban vasárnaponként tele volt a templom hívekkel a misén, és még hétköznapokon is tartott Tamás atya hajnali misét. Elvárták. S most szórvány!
Ahogy a tekintetem tovasiklott, felfedeztem az új házakat. Egyemeletes, egyforma faházak — fenyőrönkökből. Nyolcat számoltam össze, s mind a patak túlsó partján, a libalegelő helyén.
— Milyen házak azok ott ahajt? — kérdeztem a nénét.
— Városi emberek hozatták Gyergyócsomafalváról. Rönkszállító autó hozta a megszámozott gerendákat, és helyben építették fel a házakat. Csak csudáltuk mind!
— Jó ez?
— Hááát, a bótosnak biztos! Meg két, három gazdának.
— Ezt hogy érti, Kati nén’?
— Honnan tudod a nevemet? Nézz csak rám! Hát persze, te Márton tanító úr fia vagy!
— Hát, megismert Kati nén’?
— Meg.
— Hogy is van ezekkel a városi népekkel? – térítettem vissza a beszéd fonalát a nyaraló-házakhoz.
— Az csak úgy, hogy péntek-szombat megérkeznek, s mindjárt jönnek le Zsigához, a bótoshoz, meg a Félkarúhoz a fogadóba. Pedig annyi mindennel érkeznek, hogy azt hinnéd, egész évre itt maradnak. Mégis viszket a pénz a markukban.
— És a gazdákkal mi a helyzet? Mi a jó nekik ebben?
— Tudod fiam, amióta ezek ide járnak, újra vannak tehenek a faluban. Öt is. Veszik a friss tejet, túrót, vajat. Az mondják, hogy dió, vagy bió, s úgy lelkesednek, mint Jani az első csók után.
Ezen megint volt mit keseregjek. Öt tehén? Mikor, akkoriban száznál is több volt…
A tanító úrról meg még nem is szóltam, aki a feleségével együtt próbálja magasba emelni a kultúra zászlaját az elemi iskolát szolgálva, mind a tizenkét tanulójával. Kesergett, hogy mikor fiatalon ide került egy tizenöt tanerőt foglalkoztató nyolcosztályos iskola fogadta, s most alig van gyerek. Emésztettem a hallottakat, s hallgattunk egy verset, majd a tanító úr tovább állott, nekünk hagyva a benne felgyülemlett keserűséget. Azért láttam, neki is maradott belőle elegendő!
Így aztán, az én vidáman induló érkezésem is szomorúságba váltott, bár elgondolkoztam azon, amit Kati nén’ mondott a hétvégi városi népekről, meg a gazdákról.
Legutóbbi módosítás: 2011.02.04. @ 11:51 :: dr Bige Szabolcs-
