Szobába rejt a csend
rám billen, eltakar,
nem lát az id? sem,
talán csak Isten.
Lelkem színpadára
függönyt enged kezem,
ujjaim között a pillanat
megáll a leveg?ben.
Van az úgy néha,
hogy néma éj ül a széken
a szavak nyelvig jutnak.
Visszanyelem életem
hang csak a széken reccsen.
A falon nesztelen az óra
rám vár id?tlen mutatója.
Szebb id?kre akasztott
merev képek figyelnek,
benn fehér rozsdák közt
emléket szuszog az ihlet.
Tétlenségem nézi a villany,
a padlón árnyékom csobban
– feketeleves -,
benne f? a múlt,
és párolog a jöv?.
