Óvodás én nem sokat lehettem, erről kevés emlékem van.
Egy terem, ami tele volt olyan játékokkal, amilyenekről otthon csak álmodni lehetett. Hatalmas labdák, építőkockák, és még alvós baba is… ezek jutnak most eszembe.
Meg egy szereplés, ami előtt rettenetesen izgultam.
A „Hová mégy te kisnyulacska” dalt énekeltük és játszottuk el, talán évzáró ünnepség lehetett. Én voltam a kisnyulacska, aki vékony, izgalomtól remegő hangocskáján énekelte:
„Ingyom-bingyom tálibe
tutálibe málibe
az erdőbe”
Bármennyire is lámpalázas voltam, úgy emlékszem, hősiesen végigénekeltem a szerepem.
(Ez a lámpaláz aztán hű volt hozzám iskolás koromban, sőt még fiatal tanító néni koromban is kísértett.)
Igaz, hogy az ingyom-bingyomos szöveget sehogyan sem értettem, hiába is akartam megfejteni az értelmét. Mert igen, az erdőbe megy a nyulacska vesszőcskéért, de hogy ehhez miért kellett „tutáibe-málibe” féléket is énekelni, na azt nem fogtam fel ésszel.
Végül is megdicsértek, erre határozottan emlékszem. Meg arra is, hogy ezzel be is fejeződött az óvodai pályafutásom.
Hosszú nyár következett ezután. Érdekes, hogy akkor még olyan hosszúnak tűntek a nyarak, annyi minden belefért abba a három hónapba, hogy hihetetlen!
Májusban már egy falka kisliba csipogott az udvarunkban, és várta, mikor hajtom ki őket a házunk előtti laposra legelni. Harminc körüli liba volt nyaranta rám bízva, mert az én főfoglalkozásom a libapásztorkodás volt.
Naponta, reggeli után összekaptam a kis motyómat, és irány a libákkal a laposra.
A vásártér szélét (így hívták a lapost előttünk) nyárfák övezték, és adtak a kis libapásztoroknak jó hűvöst.
Először is kiterítettem a pokrócot, persze oda, ahol a többi utcabéli lánypajtásom pokróca is sorakozott már. Mert mondanom sem kell, nem egyedül voltam ám én a libák őre, de nem ám! Ott volt a Darázs Gizi, a Böndör Mari, a Sóti Icu, a Kecskés Magdi, de még messzebbről a Városi Gizi is idehajtotta a libáit.
Az olyan érdekes volt! Minden család megjelölte a kislibákat, össze ne keveredjenek máséival. Anyukámék a mieinknek a hátrafelé álló lábujjáról vágták le az utolsó ujjpercet, a Darázs Giziék libáinak az első és második ujja közti úszóhártyáját vágták be, másoknak is egy-egy jellel rendelkeztek a kis jószágaik. Volt, amelyik falka fején piros vagy más színű festékcsík jelezte az összetartozást.
De igazából erre semmi szükség nem volt, mert a libák nem is buta állatok, legalábbis ezt állapítottuk meg nyaranta. Ugyanis minden banda liba elkülönült a másik csapattól. Egy helyen legeltek, egy helyre bújtak össze, ha pihenni volt kedvük és össze nem keveredtek volna más ház libáival, még ha szándékosan hajtottuk is volna egybe őket.
Minden falkának megvolt az itatóhelye, akörül legelésztek, jól elkülönülve, tisztes távolságot tartva a többitől. Volt, hogy kitört a bandaháború egy-egy falka között, akkor a kisgazdák a terelésre használt söprűvel rendet tettek; ha kellett, akkor a harcosabb libák fejére koppintottak. Ebből okultak a többiek és jobbnak látták, ha békésen legelnek tovább.
Néha-néha rájuk néztünk persze, de ezen kívül csak jelenlétünkkel adtunk jelzést a libanépnek, hogy felügyelet alatt vannak.
Sok dolgunk volt nekünk. Mindannyiunknak volt egy kis — talán még tíz centise nagyságú — babánk, ezt egy forintért árulta Réti Józsi bácsi a boltjában. Nem kaucsukbaba volt, inkább talán kiégetett agyagból készült, de mozgott keze, lába. Ezeknek a babáknak kellett ruhákat varrnunk! Ki-ki amennyi (ruhavarrásból lemaradt) maradékot tudott hozni, azt csereberélte a másikkal. Tűk, cérnák, és a zacskónyi ruhadarabok, ezek mindig ott voltak velünk. Ma már tudom, manuálisan nagyon sokat ügyesedtünk. Nekünk nem az iskolában, technika órán kellett megtanulnunk az olló fogását, a tű helyes használatát. Természetes munkaeszközünk, engedelmes és illő mindkettő a kis kezekben. Soha balesetet nem okozott.
Megterveztük a kis szoknyácskákat, szappannal kirajzoltuk a vágás vonalát és szakszerűen kiszabtuk. Aztán jöhetett az összevarrás és a ráncolás, mert ezek mind kis pörgős „bőszoknyák” voltak. Akkor még falun „szűkszoknyát” csak a Pestről lelátogató úri rokonon láttunk, ilyet még a babánkra sem adtunk. Mint ahogy kalapot sem varrtunk, csak kendőt, hisz az is csak a „szűkszoknyás” úrinők fejére illett. Rendes falusi asszony bőszoknyában járt, bekötötte a fejét és kontyban hordta a haját.
Mi is pont olyanok akartunk lenni, mint anyáink.
Én például nagyon irigyeltem a Darázs Gizi anyukáját, mert annak olyan szép repedt volt a sarka! Nyáron, amikor jól megsikálta téglával, és nem mezítláb járt, hanem szandált vett fel a misére, hát kimondottan szépnek láttam a kerek, kirepedezett sarkát! Néztem a kis vékony lábamat, a sarkam szinte áttetsző bőrét és sóvárogtam, bárcsak nekem is ilyen szép repedt lenne a sarkam. Anyukám szerint Terus néninek azért olyan, mert sokat járt mezítláb és a sok rög feltörte a lábát. Hát én azután, ha tehettem, mindig úgy léptem a meztelen sarkammal, hogy az valami kemény röghöz ütődjön. De bárhogy igyekeztem is, csak nem repedt ki olyan szépre.
Na, szóval szabtunk, varrtunk és csereberélünk. Mármint az anyagokat.
Előfordult, hogy a hirtelen nyári vihar ott ért a laposon bennünket. Hát, lehet, hogy nem jött az olyan hirtelen, de mi annyira el voltunk foglalva a nagy játékkal, hogy nem vettük észre, csak ha már a fejünk fölött zörgött, villámlott és szakadt az eső. Ilyenkor aztán volt nagy keveredés, mert a libák igencsak nyújtogatták a nyakukat az ég felé, és nehezen akarták rendezni soraikat az udvarba vonuláshoz. Bizony előfordult, hogy a szelíd terelőnek használt söprűvel meglegyintette az emberlánya egyiket-másikat a nagy igyekezetben, és azok ijedtükben csak odarebbentek a másik csapatba. De ahogy feleszméltek a söprűcsapás okozta megrázkódtatásból, éktelen nagy gágogással jelezték, hogy idegenek közé keveredtek.
Bármennyire szakadt is az eső, nem lehetett az eltévedt libát bekényszeríteni más házába. Szerencsénkre, mert otthon aztán gondosan ránk számolták az állományt, nem lehetett annak híja egy sem.
Mikor aztán biztonságban, fedél alatt voltak a kislibák, akkor mehettünk be mi is megszárítkozni. Nem fáztunk mi, dehogy fáztunk, hiszen olyan jó melegek voltak ezek a nyári esők!
Ilyenkor a lapos megtelt vízzel, és egy ideig nem alkalmas a legeltetésre.
Akkor jött csak el a szabadság ideje számunkra!
Ki az utca gyerekei, és combközépig érő, szinte meleg vízben rohangáltunk a laposon! Nem számított, hogy vizesek lettünk, hiszen megint olyan forrón sütött a nap, hogy nem kellett félni a megfázástól. Amikor aztán lehúzódott a tengernyi víz, akkor egy órán belül megint akadt munkánk. Ugyanis eső után a fűben szemlátomást nőttek a fülőke gombák.
S ha már nőttek, hát szedni kellett. A felvég konyháiban ilyenkor gombapaprikás főtt vacsorára. Ez a gombafajta arról híres, hogy bármennyire ki is mosták, mégis valahogy megbújt a redőiben a homok, és kissé ropogott a fogunk alatt. Na de bántuk is mi! Annyira finom volt!
Félfüllel hallottam, hogy a fülőke az enyhén mérgező gombák közé tartozik. Hát, nem tudom, de akkortájt senkinek nem lett semmi baja tőle.
Vagyis a szomszédunkban lakó Mihál bácsi elég sokat aludt tele hassal.
De este, amikor a munka végeztével a felnőttek még kiültek egy kicsit a ház elé beszélgetni, Roza néni megsutyorogta a szomszédasszonyoknak, hogy nem ám a gombától alszik az öreg! Titokban mákhaj teát itat vele.
„Hát oszt csak aluggyon! Jobb, ha alszik. Addig sem iszik a vén tróger” — már ahogy Roza néni nevezte az urát.
Legutóbbi módosítás: 2011.02.25. @ 13:41 :: Fitó Ica
