Ezt a részt nyugodtan hívhatnám vízbefojtásom történetének. Előbb tanultam meg úszni, mint járni. Na nem önszántamból, így hozta a sors. Szüleim naponta jártak edzésre a Margit-szigeti sport usziba, és engem mindig magukkal cipeltek
Az edzési időszakot a brüggölőben (melegvizes medence) töltöttem, várva annak végét. Valaki az úszók közül mindig foglalkozott velem, így én is hamar megtanultam szelni a vizet. Anyám levitt a nagymesterhez — Sárosihoz —, aki akkoriban a válogatott edzőjeként tevékenykedett. Szigorú szabályok, edzésadagok következtek, amit nem szerettem, a víz hideg volt, és sohasem voltak megelégedve velem. Talán atyámra való tekintettel kicsit komolyabb elvárásaik voltak, mint amit én fairnek tartottam. Szóval minden próbálkozásuk hatalmas ellenállásba ütközött részemről. A mester hamar belátta, hogy nem boldogul velem, így kerültem a BVSC sportcsemetéi közé. Nagyon örültem a változásnak.
Atyámmal, a sötát úszónadrágban vagyok én, a bajnokok között
A Szőnyi úti uszoda hatalmas előnye az előtte elterülő rét volt, tele gyíkokkal, pókokkal, bogarakkal. Sokkal érdekesebb, mint egy úszóedzés. Gyakran el sem jutottam az uszodáig. Nagy volt a nyomás rajtam. Apám többszörös világbajnok, anyám országos bajnok volt. Tőlem mindenki csodát várt. A csoda jött is, csak nem a várt formában. Még mindig utáltam úszni. Mindent elkövettem, hogy ne keljen járnom az uszodába, de mindhiába. Muszáj volt. Soha nem tudtam lelkesedni érte, számomra az uszoda többórás didergést jelentett, az edzők üvöltésével fűszerezve. Teltek az évek, és egyre több időt töltöttem a réten, és egyre kevesebbet az uszodában. Közben edzőim is fölmérték, hogy teljesen alkalmatlan vagyok a világbajnoki remények beváltására. Én ezt már hatévesen tudtam. Nekik évekbe telt, amíg rájöttek.
A rovarok, pókok, hüllők iránti szeretetem viszont meghatározói lettek életem ezen időszakának. Gyűjteni kezdtem az élő keresztes pókokat, gyíkokat. Titokban, üres dobozokban csempésztem be a lakásba őket. Első lebukásomat a gyíkok okozták. A cipős doboz tetejét lelökték és szétszaladtak a lakásban. Mind a hatvan darab.
Délután volt, anyámék már hazajöttek a munkából, nem lehetett nyilvános gyíkvadászatot rendezni. Lakásunk egy három szoba, hall, cselédszobás, száznegyven négyzetméteres lakás volt. Pontosan elég hely a gyíkoknak. Én nem tudtam, hogy anyámék undorodnak a hüllőktől.
Pár darabot sikerült észrevétlenül megfognom, de nagyon kellett vigyáznom, mert nevelőatyám péklapátra emlékeztető kezei mindig lelki szemeim előtt lebegtek. Mellesleg ő vízipólós volt, és nem szerettük egymást.
Eljött az este és a nagymama. Minden pénteken jött tévét nézni. Nekik nem volt. Simon Templar kalandjai ment a tv-ben. A család felfokozott idegállapotban nézte végig a filmet. A végén nagymama fölkapcsolta a villanyt. Ő szegény nem tudhatta, hogy a sima falon a gyík is örül egy kis kapaszkodónak, ami ez esetben a villanykapcsoló volt. A hideg, puha test és a gyík harapása következtében nagymama korát meghazudtoló fürgeséggel és egy halálsikoly kíséretében nevelőapám nyakába ugrott, aki a váratlan támadástól hátratántorodott és hanyatt vágódva romba döntötte a szoba berendezését.
A gyík ijedtében elrohant, úgy, hogy senki nem is látta. Én kisomfordáltam a szobámba és nagyon féltem, nem alaptalanul. A család értetlenül ált az eset előtt, egész addig, amíg néhány gyík a nyüzsgéstől megriadva végig nem rohant anyám lába előtt. Nagyon kikaptam, pedig én nem tehettem arról, hogy ők félnek az állatoktól. Anyámék aznap nagymamánál aludtak.
Reggelig kaptam időt a gyíkok eltüntetésére. Egész éjjel dolgoztam, sohasem gondoltam volna, hogy egy lakásban ennyi búvóhely van. Reggelre azért mind megvolt, mert én igazándiból oroszlánvadász akartam lenni, és pár gyík nem foghatott ki rajtam. Anyámék — amikor hazajöttek —, gyanakodva lesték minden mozdulatomat. Nagymama megesküdött, hogy az ördögnek erős köze van hozzám:
— Vasárnaponként a templomba kell vinni ezt az ördögfajzatot — javasolta.
— Hol vannak a gyíkok? — kérdezte anyám.
— Elengedtem a parkban — válaszoltam. Nem hitt nekem, pedig jobb lett volna, mert pár nap múlva a bizalmatlanságától vezérelve, egy másik dobozba zárt keresztes pókjaimat — óriási halálsikoly kíséretében —, véletlenül elengedte. Ez volt az utolsó doboz, amit az én szobámban valaha is kinyitott.
Szóval pókvadászat kezdődött. Családom bizalmatlansága ugyan rosszul esett, de ez nem gátolta az állatok iránti vonzalmam erősödését. Mindent tudni akartam róluk. Beiratkoztam a budapesti állatkert által indított biológia szakkörbe. Nevelőapám — becsületére legyen mondva —, ez volt az egyetlen kezdeményezés, amit igazán támogatott. Karácsonyra megkaptam Brehm: Az „Állatok világa” című lexikonját, mind a tíz kötetet. Rengeteget tanultam, biológus akartam lenni. Rovargyűjteményeket készítettem, és a gyíkok közül is már csak a különösen nagy és szép színezetű példányokat hoztam haza, befőttesüvegbe gondosan lezárva.
Volt egy gyönyörű, negyven cm-es zöld gyíkom. Olyan szép volt, hogy ezt mindenkinek meg kellett mutatnom. Bevittem az iskolába, szünetekben közszemlére téve. A fiuk kezükbe akarták fogni, de nem engedtem, ez egy mérges gyík mondtam, nem lehet. Ennek pedig az lett a vége, hogy este anyámnak és nekem be kellett menni az igazgatóhoz a gyíkkal együtt, mert ránk telefonáltak. Amikor beértünk azt láttuk, hogy több szülő tipródott az igazgatói irodában, és a biológia tanárral folytattak heves vitákat, a mérges gyíkok előfordulási helyét illetőleg. Ami köztudott — legálabb is azt hittem —, Brazília és Dél Afrika. A biológia tanár megvizsgálta a gyíkomat. Mindenki lélegzet visszafojtva várta az eredményt.
— Nem mérges — állapította meg.
— De igen — szóltam közbe —, én mérgesítetem föl.
A szülők mérgesen, kicsit megszégyenülve távoztak. Én megúsztam egy igazgatói figyelmeztetéssel.
(folyt. köv.)
Legutóbbi módosítás: 2011.02.12. @ 17:32 :: George Tumpeck
