http://www.youtube.com/watch?v=QcZIRU1c0pc&feature=related
Mint az erdőben lassan csordogáló patak vízének duruzsoló moraja, úgy simogatja meg bensőmet az éjszakában váratlanul felcsendülő énekszó. Mintha selymes, lágy hangodat hallanám, mint réges-rég, mikor estéről estére énekeltél faluvégi házunk, kicsinyke udvarán. Felettem repdesnek az ismerős hangjegyek, mint kicsinyke, színes madárkák, de nem tudom meghatározni pontosan, honnan is jönnek. Mintha a holdvilág fényein átballagó felhők magukhoz csábítanák őket rejtekhelyükről, csak azért, hogy emlékül magukkal vihessék.
Érzéki csalódásom csalfa játéka, hagyja bennem lüktetni e kedves melódiák oktávjait, melyek annak idején átölelték lelkünket és egy új, ébredező világ dallamait hirdették. Kapaszkodnék beléjük, ám, minduntalan kisiklanak kezeim közül, helyettük csak a megrendítő magány mélységei maradnak itt nekem, és én farkasszemet nézek hívogató mivoltukkal.
Szíved rejtett útjain kalandozva, megmutattad nekem az örökkévalóság titkos ajtaját s én hittem neked, hogy aranykulcsa láncodon pihen. Hittem minden létező gondolatodban és azon túl is követtelek volna a végtelen ezüstösen csillogó lépcsőin oda, ahová minden halandó egyszer bebocsáttatik. Hittem neked, mert ismerted az éjszaka elillanni vágyó, meghitt pillanatait, melyeket összegyűjtöttél és féltve őrizted, mint legdrágább kincseidet.
Hittem neked, mert sokszor gyermeki voltál és oly elveszett, rácsodálkozó nagy szemeidben táncot járt minden képzelet.
Most pedig nézem az eget, felhők suhannak rajta tova s kérdezném tőlük, hová lett csilingelő hangod, ó mondjátok, hova?
Legutóbbi módosítás: 2011.02.14. @ 10:42 :: Gyarmati Gábor