A századfordulós szecesszió útját el?készít?, de kevéssé ismert preraffaelitáknak szentel önálló kiállítást a Róma központjában lev? Galleria nazionale d’arte Moderna (Gnam) nemzeti galéria. A 19. század közepén kezd?dött fejl?désre a szépségben ellensúlyt keres? viktoriánus alkotócsoport tagjai Itáliát választották ideális m?vészi hazájuknak. Romantikus álláspontról bírálták a polgári társadalmat, idealizálták a középkort, és a korai naiv m?vészetet próbálták feltámasztani. Mestereiknek a Raffaello (1483-1520) el?tti toszkán fest?ket tartották. Ezért nevezték magukat preraffaelitáknak.
A június 12-ig látható kiállítás a m?vészcsoport két alapítójának, az olasz nev?, de angol Dante Gabriel Rossettinek (1828-1882) és Edward Burne-Jonesnak (1833-1898) és társaiknak alkotásait mutatja be Dante Gabriel Rossetti, Edward Burne-Jones és Itália mítosza a viktoriánus Angliában címmel.
Dante Gabriel Rossetti: Perszephoné
.
.
Rómában látható Rossetti Perszephoné cím? festménye (1878), mely a kés?bbi Gustav Klimt n?alakjait idézi. A kiállítás érdekességének számít, hogy a viktoriánus képek mellett összehasonlításképpen láthatók a példaképek m?vei is, közöttük Giotto, Botticelli, Sebastiano del Piombo festményei.
A kiállítás kurátorai: Maria Teresa Benedetti, Stefania Frezzotti, Robert Upstone.
Jegyár: 10,00 €
Helyszín: Róma, Galleria Nazionale d’Arte Moderna
Nyitvatartási id?: kedd – vasárnap 8,30-19,30, hétf?n zárva
Telefon: 06 32298221
Honlap: http://www.gnam.beniculturali.it/
.
A preraffaeliták angol író- és m?vészcsoport, mely 1848-ban William Holman Hunt (1827-1910), John Everett Millais (1829-1896) és Dante Gabriel Rosetti (1828-1882) vezetésével alakult azzal a szándékkal, hogy koruk festészetét kivezesse a felületes akadémizmusból.
Céljuk a mélyebb élmények ?szinte, eszményít? kifejezése volt. Mintaképüknek a Raffaello el?tti 15. századi toszkánai fest?k m?vészetét tekintették. Romantikus álláspontról bírálták a polgári társadalmat, idealizálták a középkort, és a korai naiv m?vészetet próbálták feltámasztani. Misztikus szimbolizmus és stilizáltság jellemezte m?vészetüket. Festészetük részletez?, naturalisztikus, merev és természetellenes. Kés?bb csatlakozott a csoporthoz Edward Burne-Jones (1833-1898) és William Morris (1834-1896).
Irodalmi szószólójuk John Ruskin volt. A költ?k közül például Algernon Charles Swinburne és Robert Browning munkásságán hagyott nyomot a preraffaeliták hatása. Céljaik és stílusuk valójában nem annyira a kora reneszánsz m?vészetéhez, mint inkább a nazarénusokhoz hasonlóak. M?vészi tevékenységük nagy hatással volt a kés?bb kibontakozó szecesszió mozgalmára, illetve a szimbolizmusra.
Hét tagja volt a társaságnak: Millais, Hunt, Dante Gabriel Rossetti, és testvére William Michael, James Collinson (1812-1881) misztikus katolikus, F.G. Stephens a késöbbi kritikus, és Thomas Wollner szobrász. Rossetti nem fest? és így ? lesz a kör titkára, megfogalmazza a csoport programját:”Lenni kell átadható, eredeti ötletnek. Figyelmesen kell és meg kell tanulni azt m?vészi formában visszaadni. Pozitívan viszonyulni az iránt, ami a m?vészetben közvetlen komoly és ?szinte, elvetni azt ami konvencionális, ami csupán önmagunk megmutatása és tisztán mesterkélt ismétlés. „ Megegyeztek abban, hogy m?veik alá csupán a P.R.B. bet?ket írják, melynek jelentését titokban kell tartani, és hogy inspiráció f? forrása a középkori vallás, vagy mitologikus, és idealisztikus felfogású jelenetei, valamint az irodalomból merített témák. Esztétikájukban els? helyet foglal el Dante, Shakespeare és Keats.
Az els? nyilvános bemutatkozásra 1849-ben a londoni Hyde Park Corner Galériában került sor. A bemutatott m? szerz?je Rossetti volt P.R.B. aláírással. A kritikusok meglep?en barátságosan reagálnak. Egy kicsit kés?bb, ugyanebben az évben hasonló bet?jelzéssel szignálva új képek jelennek meg a Királyi Akadémia kiállításán. 1850-ben Rossetti kiállítja az Angyali üdvözlet-et a Portland Galériában. Hunt ugyanitt A megtért brit család megmenti a papot a druidáktól, Millais Krisztus szülei házában cím? munkáját állítja ki. A kritika ezúttal keményen bírálja az akadémizmus elveit és Raffaellót támadó csoport alkotásait. Heves támadások hatására a preraffaeliták a világi témák felé fordulnak. John Ruskin (1819-1900) 1851-ben a Times-ban közzé tett leveleiben megvédi a preraffaelitákat: „A múlthoz való vonzódásuk kizárólag abban nyilvánul meg, (…) hogy vagy azt festik amit látnak, vagy azt, amit a bemutatott jelenet valóságának tartanak, figyelmen kívül hagyva a festészet mindenféle konvencionális szabályait. Kiválasztották szerencsétlen, de megalapozott álnevüket, mivel Raffaello el?tt minden m?vész így festett, míg utána arra törekedtek, hogy szép vásznakat hozzanak létre, mint hogy a valóságot ábrázolják. (…) A fiatal fest?k megismerkednek Ruskinnal és hasznosítják tanácsaikat.”
Ruskin beavatkozása után egy évvel a preraffaelisták iránt megváltozott a közvélemény, gy?zedelmeskednek. Millais Ofélia cím? képe óriási sikert arat. Ennek ellenére, paradox módon a csoport a következ? évben felbomlik. Okai: 1853-ban Millais-t a Királyi Akadémia rendkívüli tagjává választják, Hunt Egyiptomba utazik és ellátogat a szentföldre. Rossetti 1854-ben feloszlatja a csoportot. ? marad az egyetlen aki folytatja a hagyományokat. Ugyanakkor hatása a festészetben, irodalomban és zenében fontosnak bizonyul. Néhány m?ve Verlaine-t és Debussyt inspirálta, egyik legnagyobb hatású el?készít?je volt a szecessziónak. Edward Burne-Jones, Rossetti tanítványa egész életében a tanításának hatása alatt marad.
Frederic Leighton: Nausicaa
1878.
.
.
Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 9. szám
IGNOTUS: Dante Gabriel Rosetti centenáriumára
Most május 12-én lesz száz éve, hogy Dante Gabriel Rossetti, az olasz vér? angol fest? és költ? megszületett. A festészetben ? a prerafaelizmus apja, a költészetben… ott már nehezebb volna a megfelel? szót megtalálni, noha Rossetti, legalább a maga költészetében, csakugyan megpróbált visszatérni Dantéhoz és Petrarcához. Ám ez már magában is egyéb valami, mint visszatérni Botticellihoz, de külömben is más valami, egészen más valami: Rossettinak és az ? pompás tanítványának, Burne-Jonesnak festészete és Rossettinak s az ? halhatatlan tanítványának, Swinburnenek költészete. A festészetben a dolog egyszer?, – aki tudja, hogy a képz?m?vészetben az úgynevezett renaissance legtöbb helyt mily csapás volt a nemzeti talajon serkedt m?vészetekre, hogy például a Jean Goujon-ban az antikkal egy magasságba emelkedett francia szobrászatnak majd négyszáz év kelletett, míg kiizzadta magából a felesleges római-görög-olasz infektust és Rodin ott folytathatta, ahol Jean Goujon elhagyta: az, legalább is elméletben, boldogan követi vissza Ruskinékat a középkorba, a naiv m?vészetekhez, mikben csak tudás volt, már mint a mesterség tudása, de nem tudákosság. Azonban: a prerafaelizmus úgy Rossettinál és Burne-Jonesnál, mint William Morrisnál, úgy képekben, mint üvegfestészetben és gobelinekben egyrészt nem kevésbé tudákos és eltökélt, mint a renaissancenak az a módja, ahogy az antik motivumokat felkapta és követte volt, másrészt még azzal is súlyosodik, hogy ezen a nem naiv és nem öntudatlan módon a Raffael el?tti m?vészetnek éppen naivságához és öntudatlanságához szeretne visszatérni. Leger?sebb, mindenesetre, a Morris iparm?vészetében, – a festészetben Rossettit, de meg Burne-Jones-ot sem tudta a szándék egy-egy új Botticellivá és Fillippino Lippivé tenni, – a képeik megejt?ek, bájosak, Burne-Jonesnál kivált kitün? kompozíciók, de mindent összevéve még sokkal inkább olajnyomatok, mint az a Raffael, aki ellen hadba szálltak. Minden légiességükkel, választékosságukkal, stilizáltságukkal és misztikumukkal ?k az ?sei a Gibson-girl-nek.
A költészetben – ó, itt Rossettiék többet, nagyobbat, mondom, ha Swinburner?l van szó: halhatatlanabbat jelentenek. Maga Rossetti is gyönyör? költ?, igazi költ?, – mint fest? csak dilettáns ahhoz képest, hogy mennyire ? és mennyire telihangú és biztos szavú a légiességek, az átfutóságok megfogásában és kifejezésében. Már ezt a két szót, hogy “telihangú” és “biztos szavú” ? le nem írta magáról. Mert ez öblöset és hangosat is jelent, holott Rossetti költészete netovábbja a sostenuto-nak, – eszembe juttatja, ahogy Odry Árpád egyszer az én “Változatok szemjátékra” versemet elejét?l végig suttogva mondta el, de e suttogása felhallatszott a rengeteg Zeneakadémia legfels? karzatáig… És belül is ilyen ez a költészet, – amiket az érzékek s az érzések csak súgni tudnak a gazdájuknak, amiknek, éber álmoknak, már nincs is tárgyuk, jelenetük vagy eseményük, csak úszásuk, epedésük, elandalodásuk van: azok vannak itt mégis úgy elmondva, mintha mese, történet vagy leltár volnának, el?zmény, következés és vég, – lélek-katalógus. A mi Pikler Gyulánk megállapította, hogy a “színes hallás” jelensége, vagyis az, mikor valaki a mély hangot vörösnek látja vagy a kék színt hidegnek érzi és így tovább: nem képzel?dés, hanem azon épül, hogy az érzéklésben, akár látási, akár hallási vagy mi más, mindig az egész test mindenest?l részt vesz; az érzéklés nem egyenes tudomásul vétele a küls? hatásnak, hanem ellentállásos feldolgozása az egész szervezetben, – bennünk készül, s bár differenciálódik színné, hanggá, meleggé, szaggá, ízzé: van mintegy általános ágya, s bizonyos fokú egyik fajta érzéklésnek pontosan megfelel egy-egy ugyanolyan fokú érzéklés mind a többi fajtákban, tehát a “kék”-nek csakugyan a “hideg”, a “síphang”-nak csakúgyan a “savanyú”. (Nem tudom, hogy a példákat és megfelel?ségeket jól mondom-e, ez itt nem is fontos, csak a gondolatot akartam illusztrálni.) Így tehát minden fest? kifejez?dhetnék zenészben, s?t akár szakácsban is, – de valahogy úgy van, hogy minden m?vészetnek ez alaprokonságán kívül még valami külön rokonsága is van egy-egy m?vészetbeli m?vésznek egy bizonyos más m?vészetfajtával. Rossetti fest? volt, ám annak a költ?nek, aki az ? költészetében, egy más m?vészetbe transponálódva inkább muzsikusnak kellett volna lennie. (Mint ahogy Wagnert is, ha még úgy verselt és költött zenéje számára: transponálva igen el tudom képzelni fest?nek, afféle Delacroix-nak.) A “muzsika” itt lelkit jelent s ne jelentse azt, mintha a Rossetti verselése különösen zenei volna – ebben Byron vagy Heine vagy Verlaine messze el?tte jár. A verse nem numerózus, de persze zökken?je sincs, – nem a mondat ölt benne, mint a legnagyobbaknál, természetes testet, de, mint a rózsaolaj az edényét, símulva tölti ki a praestabilizáltan választott sonnet-es ballada-formákat. Van a németeknek egy mulatságos szavuk: megkülömböztetésül a szobafest?t?l, aki Zimmermaler, a fest?t Kunstmaler-nak hívják. Valahogy úgy mondanám Rossettir?l, hogy ? nem egyszer?en Dichter, hanem Kunstdichter; nemcsak belülr?l, költ?je, de kívülr?l mintegy ötvöse a verseinek; a versei fonatosak, mint a biedermajer kösönty?k, mikben az aranysorok hajlékony szalaggá vannak strófába sz?ve s a kedves pedantériával összekeresgélt középkori rímek mint a drágakövek szimmetrizálnak egymásba. Ha valahol vétek volna, hogy a szabad vers csakugyan mindenkorra végét vesse a kötöttnek s a bels? rhytmus a küls? mértéknek, a caesuráknak, a diaeresiseknek, a rímeknek s a strófáknak, úgy az angol nyelvben, melyet isten is versre teremtett, a nyelvvel való muzsikálásra. Bizonyos vagyok benne, hogy valamint a természet mindenütt gazdaságos s amely állatnak finom orrot adott, attól megtagadta az éles szemet, úgy és ezért lett az angol a zenére süket, mert itt van számára, a zene helyében, az angol vers. S talán az sem véletlen, hogy az angolnak némi ébredése a zene iránt, egypár számbavehet? angol zenekölt? most mutatkozik az új zenében, melyr?l a régi fajta muzsikusok azt állítják, hogy már nem is zene. Van benne valami öngyilkosság, hogy angol ember, az amerikai Walt Whitman volt, kit?l a versel? versnek halála kiindult, s akit – ajánlom Babits Mihálynak, hogy figyelje meg – a biblia nélkül nem lehet elképzelni; az ? versetlen versében ugyanúgy van rhytmus, akár a verses vers netovábbjában, Poeban, csak nem az a dal- és tánc-rhytmus, mint addig az angol versé, hanem az a gondolati rhytmus, ami a héber versnek verselése (és, mellesleg, benne kísért és lappang a magyar versben is). S aminek kadenciája és numerusa, mely a héberben megvan s van olyan rhytmusos, hogy akár táncolni is lehet rá, mint a jazzre: a, kivéve a Lutherét, többnyire botfül? bibliafordításokban elvész s amit verskölt?, ki a bibliai verseket – a Zsoltárokat s az Énekek énekét – fordításban olvassa, csak oly homályosan óhajtva sejt meg, mintha egy Heine-versnek francia prózafordításából akarná rekonstruálni az eredetinek lejtését… Hogy a Rossetti verse, noha, mondom, amily m?vészi fonatú, mégsem az a numerózus, mint például a Tennysoné, mégis mennyire eleven b?re, s nem ráhúzott kezty?je az ? költeményeinek, azt ilyen prózafordításban lehetne meglátni, – egy Rossetti-versnek, melynek a tartalmát mondják el, a tartalma vész el. Itt, a versben, az ? prerafaelizmusának nincs az a végzete, ami a festményeiben, hogy nem naivan kellessen naivitáshoz visszatérnie, – hiszen, megfordítva: ?séhez és mintájához, Dantéhoz képpest szinte ? a naív, a Dante pedantériájához és tudákosságához képpest ? majdnem természetes. De viszont míg festményeiben mintegy kispolgári nehézkességgel, szinte izzadságszaggal marad alatta a Botticelli tündéri eleganciájának, mely olyan, mint egy hajdani királykisasszonyé, kinek minden mozdulata királyi, ha nem is tud írni meg olvasni: a verseiben Rossetti annyival elegánsabb, Petrarcáról nem is szólva, Danténál, amennyivel egy Oxfordban tanuló gyárosfi elegánsabb a paraszti származását még magán visel? professzornál, amennyivel az álom elegánsabb a hallucinációnál, amennyivel az északi köd elegánsabb a déli lávánál, amennyivel az ötszázötven év alatt akadémikussá pallérozódott romantika s három-négy történelmi réteg filozófián átsz?rt miszticizmus elegánsabb a trecento írásainak naturalista szimbolizmusánál. Az olasz s az angol közt állandó az ellentétek Wahlverwandschaftja, – Shakespeare, Byron, Shelley: csupa Cook-utazó, a római társaság pedig ma is a snobságig anglomán; az angolban benne a honvágy az olasz temperamentum után, az olaszban az angol ízlésesség után. Mint a zsidó Disraëli a toryzmust, úgy produkálta az olasz Rossetti, mint költ?, Reinkulturban az angol eleganciát. Persze: ez minden inkább, mint prerafaelizmus; ezt akadémia nélkül el sem lehet gondolni. Ha valaki, angol költ?, megvalósította a prerafaelizmust, vagyis hogy ott folytassa, ahol a renaissance megszakította, azok nem a prerafaeliták voltak, az Tennyson volt.
Források
M?vészeti lexikon I–IV. F?szerk. Zádor Anna, Genthon István. 3. kiad. Budapest: Akadémiai. 1981–1983.
Híres fest?k 25. Preraffaelita kör
MTI
funweek.it
wikipedia.org
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:39 :: H.Pulai Éva
