Szeretem ezt a betonkarót.
Nem holmi aprócska sz?l?karó-méret? betonkaróra kell gondolni, ami az embernek alig ér a mellkasáig… Tudom, hiszen a tavaszi talajmunkák, az ásás, a férgek kiforgatása, eltávolítása nekem is ad munkát. De nem szeretnék eltérni a tárgytól. Itt van ez a karó. Jellemz?! Karónak hívják, pedig nem, kérem, ez egy valóságos oszlop. Ha ezekhez a beton házakhoz kellene hasonlítanom, azt mondhatnám, bizony a második sor ablakig is felér.
Aztán miért szeretem még?
Merthogy bizony évek óta szeretem.
Nos tessék: ahol áll, az út mentén, onnan belátni a lakótelepen kanyargó út els? és hátsó szakaszát is. Biztonságot ad.
Minden nap megérintem ezt a karót. Szinte már nem is veszem észre, hogy itt van, és hogy milyen fontos ez a mindennapjaimban.
Itt vagyok megint.
Több mint hét év óta figyelem a környéket.
Elég jó az ellátás. Arra lefelé van egy kis bolt, ha pedig az utat követem ebbe az irányba, akkor a piacra is el tudok jutni. Nem mindenhol kedvelnek. Itt van ez a hársfa. Szinte valóságos lakás.
Több mint hét év óta figyelem azt az ablakot. A hét legtöbb napján, azonos id?ben, reggel, tipeg, kapkod odabent egy hölgy. Id?nként forog és lehajol, mint valami balett-táncos. Hosszú nyel? eszközöket tologat odalent a padlón, ahova én már nem látok. Keze fürgén jár: fémes és üveges csillogású kisebb-nagyobb tárgyak csoportosulnak mozgása nyomán egymás mellett. Talán élnek is ezek a dolgok, hiszen nap-mint nap látom, ahogyan a n? beszél hozzájuk. Érzelmei vannak.
No végre, rám néz. Szemével hosszan néz.
Nézése nem fenyeget?.
Visszanézek rá.
Igen, végre!
Most kinyitja az ablakot.
A részem megérkezett. Biztonságba vonulok és elfogyasztom az engem megillet? adagot. A többi az alattvalóknak marad.
Kényelmesen kinyújtózkodom. Vannak élvezetek, melyekre sokáig kell várni, de melyek annál finomabbak, annál jobban esnek. Hogy erre pont egy ember tanított meg?
Legutóbbi módosítás: 2011.02.10. @ 15:49 :: jager_ luca
