Józsa Mara : Magyar specialitás – Dráma két felvonásban IV/IV.

Játszódik Budapesten 2006. október-novemberben, a forradalom 50. évfordulója idején és 2007 tavaszán. *

 

 

(Lehajtott fejjel, szótlanul szétszélednek.

A szín elsötétedik, majd amikor világos van, egy emelvényt látunk, körülötte a hallgatóság.)

 

Pistike: (jön be nagy lendülettel, fellép az emelvényre, hosszú taps fogadja, amit határozottan leint) Elvtársak! Csalódottak vagyunk! Még mindig nagy a zavarodottság a fejetekben! Nem gondolkoztok helyesen, szocialista embertől elvárható módon. Mindig az önös érdekeitek vannak előtérben, nem pedig a köz ügye, a szocializmus eszmeisége. Meg kell értenetek, ez káros, nagyon káros, és rossz üzenete van. Ne adjunk esélyt a rothadó kapitalizmusnak! Nagyobb lelkesedést várunk a békekölcsönjegyzésnél, több sztahanovistát a termelésben, magasabb beszolgáltatást a parasztság részéről, több vörös diplomás értelmiségit, vagyis több öntudatot mindenki részéről. Igen, sajnos, vannak problémák is. Nem mennek zökkenőmentesen a dolgok, és még mindig vannak, akik nem tudnak szocialista módon élni, dolgozni, tanulni, szórakozni. Figyeljetek rájuk, segítsetek nekik, ugyanakkor jelentsétek a vezetőiteknek, hogy mi is megfelelő módon támogathassuk őket. Mert nem mindenki ellenség, van, aki csak ingadozik, de ezt mindannyiunk érdekében ki kell derítenünk. Nekünk, a józan többségnek. Legyetek büszkék, hogy a nagy és erős szocialista táborba tartoztok, töltsön el benneteket örömmel, hogy a szocializmus építésének részesei lehettek. Mondjatok érte köszönetet hős apánknak, (hosszú éljenzés és taps) Rákosi elvtársnak (újabb taps). Köszönöm, elvtársak, folytassátok a munkát! (kimegy) 

Narrátor: (hangja) 1956. október 22-e van.

 

(Néhányan összehajolnak)

 

Déneske: A testvéri lengyel nép küzd a szabadságáért, legyünk szolidálisak velük, gyertek el a holnapi tüntetésre. Gyertek el, minél többen!

 

(A „tömeg” szétszéled a játékok között.)

 

Narrátor: (hangja) 1956. október 23. – Az egyetemi fiatalság szimpátia-tüntetést tart a lengyel nép mellett, a munkából hazafelé igyekvő emberek, munkások és tisztviselők, spontán csatlakoznak a menethez. A tömeg percek alatt egységessé kovácsolódik, és egyet akar: szabadságot! A katonaság és a rendőrség jelentős létszámban a nép mellé áll.

 

(A gyerekek lassan tüntető tömeggé „verődnek”, zászlókkal, transzparensekkel, és körbe-körbe járnak. Egy „óvodás” szalad be, magasba emelve egy kifeszített szalagot, azzal fut át a színen, a szalagon a szöveg: FORRADALOM – ’56, az egyik gyerek letépi a vörös lobogót, a piros-fehér-zöld zászlóból kivágják a sarló-kalapácsos címert. Valaki nagy betűkkel a kerítésre meszeli: RUSZKIK, HAZA!!!

A háttérben mindvégig a Tavaszi szél megy halkan.

Minden szereplő a színen van!)

 

Marika: (Pistike mellé lép) Mostantól nem játszom veled! 

Pistike: Dehogynem! 

Marika: Nem! Ezután azt fogok játszani, amit én akarok! Nem tűröm többet, hogy szétrúgd a homokváramat! És nem adom neked a játékaimat, a csokimat, és nem hagyom, hogy a hajamat huzigáld, hogy lökdöss, hogy megverj! 

Narrátor: (hangja) Október 25. – Az emberek parlament előtt gyülekeznek, amikor a szemben lévő épületek tetejéről orvul közéjük lőnek. Többszáz halott, rengeteg sebesült.

 

(Lövések dördülnek, néhányan a földre rogynak, őket kiviszik, kitámogatják, később visszajönnek.)

 

Pistike: Ez nem is igaz! Nem bántottalak!

 

Marika: De igen! 

Pistike: (belebokszol a kislányba, nevet rajta.) Most se bokszoltalak meg! Vagy azt mered állítani?! 

Narrátor: (hangja) Október 28. – A tüntetők a kommunista párt székháza előtt várakoznak, a felelős politikusokat akarják kérdőre vonni, amikor mentősöknek öltözött karhatalmisták egy mentőautóban fegyvert akarnak bejuttatni a pártközpontba. A feldühödött tömeg megostromolja az épületet. Az összecsapásnak mindkét oldalon több halálos áldozata van.

 

(Lövések dördülnek, kiabálás, tusakodás, a színpad szélére betolnak egy-két lombtalan fát, amelyen akasztott emberek lógnak.)

 

Pistike: (megszeppenve hátrál kicsit) Mit akartok? 

Marika: Változást! Gazdasági reformokat! Legyenek szabad választások, és az oroszok menjenek haza! 

Narrátor: (hangja) November 1. – Budapesten utcai harcok vannak, esténként kijárási tilalom. Nagy Imre miniszterelnök kihirdeti az ország semlegességét, és az ENSZ segítségét kéri. Ugyanakkor Kádár János már Moszkvában tárgyal a szovjet legfelsőbb vezetéssel.

 

(A színpad homályba borul, időnként fegyverropogás, kiáltás, valakik átosonnak a színen.)

 

Narrátor: November 3. – Tizenhét szovjet hadosztály nyomul be Magyarországra. 

Marika: (tanácstalanul néz körbe) 

Recsegő rádióhang: (egyidejűleg A Tavaszi szél mellett) Itt a Szabad Európa Rádió! A világ minden részéről üzenjük a szabadságáért harcoló magyar népnek: Veletek vagyunk, tartsatok ki, hamarosan megérkezik a segítség! 

Pistike: Szóval nem játszol?

Marika: Nem! (előrébb lép egyet) 

Pistike: (fütyül egy nagyot)  

Narrátor: November 4! – Megkezdődik Budapest ostroma.  

Misa: (beszalad, a vállán egy géppisztoly, és egy tankot húz maga után, amelyen nagy vörös csillag és a szöveg: CCCP)  

Pistike: Misa, segíts! 

Misa: Szétlőjem őket? 

Pistike: Lőjed! Majd megtanulják, kivel húzzanak ujjat! 

Misi: (lövi Marikáékat a tankkal, a géppisztollyal, miközben azok homoklabdacsokat dobálva hátrálnak)   

Marika: Óvó néni! Óvó néni!  

Óvónő: (besiet) Mi folyik itt? Ejnye, gyerekek, ezt hogy gondoljátok?!

 

(A gyerekek megszeppennek.)

 

Pistike: Óvó néni, Marika nem akar játszani velem! 

Óvónő: Igaz, ez Marika? 

Marika: (közelebb lép) Állandóan verekedik, meg elveszi a játékomat meg…  

Pistike: Nem is igaz! Önként adtál nekem mindent! 

Óvónő: No, most kinek van igaza? De mit játszotok tulajdonképpen? 

Marika: Forradalmasat… Csak nem lehet rendesen játszani, mert a Pisti idehívta a nagycsoportos testvérét, hogy verjen meg minket. 

Óvónő: Most látom csak! Misa, mit keresel a kiscsoportosok között?  

Misa: (jógyerekesen) A testvérem hívott ide….  

Óvónő: Remélem, tudod, hogy nem szabad bántani a kisebbeket! Most menj szépen vissza a csoportodba! 

Misa: De én itt akarok maradni a Pistivel! 

Pistike: Óvó néni, szépen kérem, hadd maradjon! Csak ideiglenesen! 

Óvónő: Ideiglenesen? 

Pistike: (félrefordul, sírást mímel) 

Óvónő: Jól van, maradj, Misa, egy kis időre! Pistike, te meg ne pityeregj most már! Megkérjük a csoporttársaidat is. Ugye, Marika? Megígéred, hogy játszol Pistivel? 

Marika: Megint bántani fognak 

Óvónő: Ne félj, rajtuk tartom a szemem! (szigorúan nézi a gyerekeket) Szépen játsszatok! (kifelé megy, most látni a köpenye hátán a nagybetűs szöveget: ENSZ)

 

(A gyerekek folytatják a játékot, szín elsötétedik.

Csak a Narrátort halljuk, időnként felvillan egy-egy puska- és ágyútűz.)

 

Narrátor: (hangja) A forradalom elbukott! 2500 halott, 200ezer menekült, 22ezer per, 13ezer internált. És 229 végrehajtott halálos ítélet. A hatalom bosszút állt, mert a nép szabadságot akart!  De a legsúlyosabb büntetés az volt, hogy az 1956-os forradalmat ellenforradalomnak, a résztvevőket bűnözőknek nyilvánították. Megemlékezni, beszélni tilos volt a történtekről – közel negyven évig.

 

(A szín teljesen elsötétedik, miközben a háttérben halkan szól a Tavaszi szél, de csak pár taktus, mintha elakadt volna a tű a lemezen.)

 

Narrátor: Most, 2006 őszén, Magyarországon mintha megállt volna az idő kereke! Sőt, bizonyos értelemben, mintha visszafelé forogna!

Az ötvenes évek elnyomottainak zöme ma nyugdíjas, s a kommunista évtizedek megaláztatása után most a létminimum küszöbén tengődik.

S mi van azzal, aki a kommunista diktatúra kiszolgálója volt? Börtönben van? Dehogy, dehogy! De van még tovább is! A kommunista hatalom gyakorolói a rendszerváltozáskor ügyesen lavírozva megkaparintották a nemzeti vagyon jelentős részét, így most milliomosként, milliárdosként azt próbálják elhitetni a néppel, hogy őértük, az egyszerű szegény emberekért tevékenykednek, az ő érdekeiket képviselik.

És tizenhét évvel a rendszerváltozás után az ’56-os forradalom megint tabu! Aki emlékezni szeretne a hősökre, az gumilövedéket kaphat, könnygázzal, vízágyúval és lovas rendőrökkel találja szemben magát.

Itt, Európa közepén! Egy mesebeli országban! Mert ilyesmi csak egy szörnyen rossz és gonosz mesében lehet, ugye?

 

(Elsötétedik a szín, elhallgat a zene.

Taps.)

 

(Az előadás után István a színpad előterében álldogál, mintha ő is a jelenetet nézte volna, szinte eltakarja a függöny. Egy srác lép mellé.)

 

Sándor: Nem is tudom, hogy mit mondjak.  

István: (derűsen) Csak az őszintét! 

Sándor: Mellbevágós egy valami volt! Gratulálok.

 

(Csatlakoznak még páran – apránként.)

 

Viktor: (kezet ráz Istvánnal) Öreg! Ez nagyon ütős volt!

István: Köszönöm. 

Péter: A lényeg benne volt! Korrekten! 

István: (valaki egy sört nyom a kezébe) Kösz! (meghúzza az üveget)  

Emese: Nekem azért ciki volt! Nem kellett volna ötvenhatot így megszentségteleníteni. 

Viktor: Mivel szentségtelenítette meg? 

Emese: No, hallod! Egy homokozóba tenni a forradalmat! 

Sára: Nem konkrétan, csak elvontan, hogy jobban lehessen a lényegre koncentrálni. (Istvánhoz fordulva) Igaz? 

István: Úgy valahogy!  

Viktor: Igen, ettől lett olyan, olyan…  

Sára: Meghökkentő! 

Emese: Jó, elfogadom, hogy nem tiszteletlenségből, hanem a nagyobb hatás érdekében, de mégis érdekelne, hogy miért?

István: Hogy miért választottam ezt a megoldást? 

Emese: Ühüm! 

István: Azért, drága, hogy a gyermeki tisztasággal, ártatlansággal szembe állítva felnagyítsam a kor igazságtalanságait, borzalmait.  

Anna: Mert a világ semmivel sem komolyabb, mint a homokozóban játszó gyerekek? 

István: Nem egészen! Semmivel se komolyabb a világ, mint a homokozó a gyerekeknek.  

Emese: Ott tartottunk, hogy a téma gyereket kívánt… De miért homokozó? 

Dénes: Mégis a gyerekeket hová rakhatta volna?

 

(Nagy nevetés.)

 

István: (kis sértődéssel) Kezdünk komolytalanná válni, úgyhogy hanyagoljuk most már a témát, jó?

 

(A szín elsötétedik. Kis szünet után egy parkrészletet látunk, néhány fa, bokor előtt egy pad, István ül rajta, tavasziasan öltözve, a kezében könyv, úgy tűnik, tanul. A háttérben madárfütty szól.)

 

Újságírónő: (sétál el a pad előtt, félig elhaladtában visszanéz) István? 

István: (felnéz a könyvből, meglepődik, majd felderül, feláll, és odasiet az asszonyhoz) Micsoda meglepetés! Kezét csókolom! Tudja, hogy mostanában többször gondoltam magára? 

Újságírónő: Valóban? 

István: Igen. Ráér egy picit? 

Újságírónő: (mosoly) Egy picit!

 

(Leülnek.)

 

Újságírónő: Mi történt magával azóta? 

István: Éppen ezt szeretném elmondani. (keresgél a hátizsákjában, egy borítékot vesz elő, s átadja az újságírónőnek) A héten kaptam. 

Újságírónő: (belenéz a papírokba) Maga csak meséljen közben!

István: Amint látja, bíróság elé kell mennem. Kétségbe vagyok esve! Mi lehet ebből? 

Újságírónő: Nyugodjon meg, figyelemmel kísérem az eseményeket! Eddig elég jól végződtek a perek! Ha volt is kiszabott büntetés, mind felfüggesztett. De a legtöbbször meg sem áll a vád. 

István: De milyen esetekben? Mint az enyém? 

Újságírónő: Igen, hasonlóak. Megdöbbentő, hogy mennyi ártatlan embert hurcoltak meg, citálnak bíróság elé, sokszor csak azért, mert keresztezték a rendőrök útvonalát. Higgye el, maga még viszonylag jól járt! Mert akinek a szemét lőtték ki, annak hiába mondják, hogy elnézést, tévedtünk. 

István: Tényleg van olyan, akinek nem lehetett megmenteni a szemét? 

Újságírónő: Van! Ráadásul a másikkal alig lát, így gyakorlatilag megvakult.  

István: Brutális! 

Újságírónő: Az! Gumilövedékek, könnygáz, vízágyú az ünneplőkre! 

István: De miért? Miért nem lehetett méltó módon megünnepelni forradalmunk évfordulóját? 

Újságírónő: Ezt még nem tudom! Sejtésem van, de nemigen értem, hiszen így még inkább rádöbbenhettünk, hogy megint odavan a szabadságunk! A rendszerváltozás zűrzavarában valahol eltűnt! Mint ahogy annyi más értékünk!  

István: Erre nem gondoltam. 

Újságírónő: Vezetőink azt papolják: minden rendben van. Pedig dehogy! Már csak az illúziókkal takarózunk, igen, egy nagy bűvészmutatvány részesei vagyunk! Ez egy hókusz-pókusz ország!  

István: Pierre szavaival: magyar specialitás! 

Újságírónő: Nagyon találó! Sajnos!  

István: Nem is tudom, mit mondjak most? 

Újságírónő: Sokszor én sem! Csak ülök a gép előtt, és nem tudom, hogyan írjam le a sok borzalmat. Bár az utóbbi időben elég harcedzett lettem, gyakran előfordul, hogy megindulnak a könnyeim; vajon hányszor kell kivívni a szabadságunkat?!  

István: Előbb-utóbb mindent kiigazítunk! Bátorság! 

Újságírónő: Az kevés! Hazafiság kell most! 

István (némán bólogat) 

Újságírónő: Van egy fotó! Egy kislányról és egy keselyűről. Ismeri? 

István: Igen, láttam már! 

Újságírónő: Azt hiszem, nagyjából minden behelyettesíthető ebbe a szituációba. Minden! 

István: Minden? Ezt azért még nem szeretném hinni! 

Újságírónő: Sajnálom, pedig egyszerű a képlet: minden és mindenki vagy a gyerek, vagy a keselyű!  A tény pedig az, hogy keselyűk lepték el az országunkat! 

István: Hogy lehet ennyire pesszimista? 

Újságírónő: Én? Hiszen írok! De látok is! És gondolkodom!

István: Mit lehet tenni? 

Újságírónő: Nem tudom… 

István: Talán a nép most is tudni fogja!  

Újságírónő: A nép? Még mindig az elmaradt varázslatra vár, és nem eszmél, nemhogy lázadna a sorsa ellen…

István: Bocs, elvesztettem a fonalat… 

Újságírónő: Az emberek legtöbbje anyagiakban gondolkodik, s mivel az elmúlt másfél évtized nem hozta el a remélt Kánaánt, ettől keserű. Nem is érti, hogy közben sokkal fontosabb sikkadt el. Sokan most még nem észlelik, mekkora a baj! 

István: Maga megteheti, kiáltsa világgá! 

Újságírónő: Világgá?! Amíg az érdeke mást nem diktál, a világ közömbös!  

István: Szerintem nem az! ’56-ban is mennyi önkéntes jött volna a megsegítésünkre! 

Újságírónő: Igen, jöttek volna ezrével: spanyolok, kanadaiak, ha nem akadályozzák meg őket. Ha ez nem keresztezte volna bizonyos erők elképzelését! 

István: Ez nagyon szomorú! 

Újságírónő: Az! Emlékezzen csak a Síró galambra! 

István: (bólogat)

 

(A szín elsötétedik, kis szünet után alkonyati fényben egy pár jelenik meg a színpadon: Anna tánclépésekben forogva, István mögötte andalogva.)

 

Anna: Győztem, győztem, győztem! 

István: Most már elmondom, nekem is sikeres volt az elmúlt hetem! Felmentettek! 

Anna: (megvárja a fiút, szemrehányóan néz rá) Nem szóltál?!  

István: Elvonta volna a figyelmed a versenyről! A döntő előtt ez bűn lett volna! 

Anna: Talán elmehettem volna…  

István: Jobb így! Túl vagyok rajta! 

Anna: Örülök nagyon! Rázós volt? 

István: Rosszabbra számítottam, de nem ismételném meg. Emblock meg pláne nem! 

Anna: Megünnepeljük? 

István: Elnézést, el kell intéznem valamit. (előveszi a telefonját, s hamarosan megszólal Anna telefonja: Freddie Mercury énekli a Tavaszi szél c. dalt) 

Anna: (gyanakodva néz a fiúra, és előkotorja a telefonját) Tudtam, hogy te vagy! Mikor csináltad? 

István: Hogy miért csináltam? Megéreztem, hogy nyerni fogsz! (összeborulnak) Most te csöngess meg engem! 

Anna: Miért? 

István: Ne kérdezz, cselekedj, és előbb megtudod! 

Anna: (telefonál, és István telefonjában is a Tavaszi szél szólal meg, de Anna hangján) 

István (két karjában ringatja a lányt) Ha előfordul az a csoda, hogy egyszerre hívnak minket, duettet adsz elő a nagy Freddie Mercuryval! 

Anna: Duettet! Vagy kánont! 

István: Van különbség? (kiandalognak a színpadról)

 

(A szín elsötétedik, csak a rövid dalrészlet ismétlődik.)

 

Vége

 

 

Legutóbbi módosítás: 2011.02.06. @ 13:11 :: Józsa Mara
Szerző Józsa Mara 114 Írás
Nagy változások közepén vagyok - az írás ad erőt, az íráshoz pedig a zene.