Ebben a végtelenben mindenütt fénylények lebbennek, suhannak csendesen, alakjuk alig különböztethető meg a kisugárzásuk teremtette opálos fényben. Időnként csoportba verődnek, és egy láthatatlan jelre néhányan kilépnek közülük, majd lassan kettéhasadnak. A többiek gyámolítják, támogatják a két lénnyé váltakat, akik láthatóan igyekeznek eltávolodni egymástól. Legtöbbször probléma nélkül zajlik az elszigetelődés, de olykor vannak, akik ellenszegülnek az elrendelésnek. Mint most is.
Egy éppen szétvált lény nem képes diszkrét távolságot parancsolni két fénytestté szakadt önmagának. Dacolva a szigorú szabályokkal, a két rész ismét összetapad, és mit sem törődve az utána kúszó dorgálással, messzire hussan. Amikor biztonságban érzi magát, két lénnyé hasad, akik kicsit eltávolodnak egymástól, majd ismét összeforrnak, szétválnak, egy ideig kergetőznek, aztán egymásba fonódnak, tekergőznek. Szédülten forognak, közben nagyokat szökkennek a térben, újabb és újabb alakot öltve, színüket váltogatva incselkednek egymással. Mikor egyikük lemarad, a másik kétségbeesetten pásztázza a végtelent, majd amikor felfedezi, odalebben, gyengéden átfogja, s összefonódva lágyan ringatóznak.
Időtlen időn át.
Aztán egyikük parancsot kap; indulnia kell, hogy teljesítse földi feladatát. Pár pillanatig kétségbeesetten kapaszkodnak egymásba. A kijelölt már menne, de a másik nem engedi, aztán mégis, de menne vele ő is. Szigorú fénylények állják az útját, csitítják, vigasztalják, ám ő hirtelen kitör közülük, és a párja után repül, vihart görgetve maga előtt, hátha azzal megtorpanásra készteti őt, de nem elég gyors.
Késve érkezik a Földre – abban a pillanatban, amikor egy pici házban felsír egy kislány.
Vihardúlta nyári délután van, bentről észre sem venni a nagy villámlások közepette, hogy a parányi ablakon átsiklik egy fénysugár, amely aztán lassan leereszkedik a gyermek mellé, s ragyogó fénnyel vonja be aranyhaját.
A kislány ettől kezdve nincs egyedül, a fény cirógatja az arcát, felszárítja a könnyeit, óvja az álmát. Játszik vele, s a gyermek hosszú percekig kapkod a falon ugráló fények után, miközben önfeledten kacag.
Nyolc hónap telik el, a magára maradt fénylény rengeteg időt tölt a kislány mellett. Nyolchónapnyi idill a végtelenből, amikor neki is mennie kell!
Még egyszer meglátogathatja a kislányt. Fénylepellé nyúlik, körbefogja, átöleli hosszan, szorosan, majd lassan lefejtődik a gyerekről, és gömbként gurul a szobában, fénylabdaként pattog néhányat a járókában is; a kicsinek ez nagyon tetszik, megfogja, a szájához emeli, meg akarja kóstolni, s közben hangosan kacag. A gömb lassan megnyúlik, az egyik része már indul, míg a másik maradna; végtelen hosszú fénykígyóként szenvedi meg az elválást. De muszáj mennie! Még egy utolsó simogatás, és a fény kisuhan az ajtón.
A kislány elpityeredik, kétségbeesetten nyújtja a kezét utána, és megfeszülve egyre magasabbra tolja fel magát, mígnem átbukik az ágy rácsos oldalán, és a padlóra zuhan.
A fénylény összerezzen, de nem segíthet, most már haladnia kell kijelölt útján.
Nem sokkal később a Föld egy távoli részén megszületik egy fiúcska. Látszólag olyan, mint a többi kisgyerek, ki sejthetné, hogy lelkének egy pici darabja ott maradt a kicsi házban.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Józsa Mara
