6.
Már csaknem elaludtam, amikor valaki besurrant mellém, a takaróm alá. Az én első szülöttem, a fiam akart velem beszélgetni ezen a késői órán. Ha belegondolok, már napokkal korábban szokatlanul viselkedett, ingerült volt és elutasító. Észre kellett volna vennem, hogy bántja valami, ha jobban odafigyelek. Rá is tért rögtön a mondandójára.
– Tudom jól, hogy kis hülyének néztek minket. Észrevettem ám, hogy valami baj van köztetek! És még egy rohadt szót sem szóltok nekünk? Mi lenne, ha mi is tudnánk a saját sorsunkról?! Vagy azt hiszitek, miránk semmi nem tartozik? Hogy bánhattok így velünk?
Megdermedtem. Mit állhatott ki ez a gyerek, amíg nem kérdezett semmit? Mi mindent gondolhatott rólunk, s a saját további sorsáról? Szerencsémre, az utolsó mondatoknál Bálint is benn volt a szobában, ő is végighallgatta fia vádjait. Befeküdt mellénk az ágyba, közrefogtuk szegény megviselt kamaszunkat, és felváltva csitítottuk, nyugtatgattuk. De kénytelenek voltunk elmondani neki, hogy ha mi rendben vagyunk is, Kálmánék igenis bajban vannak. Noha mi reménykedünk, hogy még minden rendeződik közöttük, de barátaink nagyon megviseltek.
– Igen? Megviseltek? És a gyerekekkel ki törődik? Tudom én nagyon jól, hogy itt mindenki csak a saját boldogságával van elfoglalva, a gyerek meg mehet világgá! Az itt most a legutolsó gond. De vegyétek tudomásul, ha ti válnátok el, mi egyiktökkel se mennénk, de még Tücsköt se adnánk oda, mert nem érdemelnétek meg!
– Édes kis fiam! Nagyon szégyelljük, hogy így magadra maradtál ezzel a nagy gondoddal. Azt hittük, nem veszel észre semmit. De ez nem a mi családunk története. Most már tudod. Nyugodj meg szépen, s próbálj aludni egy kicsit. Mindjárt reggel lesz, pihenj valamennyit.
Nagyon lassan aludt el a mi fiunk, én pedig kisurrantam a helyemről, és kivánszorogtam a nappaliba. Odaálltam az ablakhoz, és néztem, mint hajnalodik.
Kékeszöld fényben derengett az udvar. Lassan emelkedett fel a világosság, láthatóvá vált, ami eddig csak foltokban volt érzékelhető. Elkülönültek a fák, a bokrok. A zöld különböző árnyalatai. Csend, nyugalom, békesség kéredzkedett be hozzám. Apró fekete rigók tipegtek a füvön nesztelen. Karcsú kis lábukkal sasszéztak egy kissé jobbra, balra, s gyorsan felcsípték az előkapart élelmet. Odafütyülték társukat is, és ketten elpityegtek egy–egy halk elégedett sóhajt. Aztán csőrüket oda–vissza törölve a füvön, felszippantották a gyepen remegő harmatcseppet. Úgy tűnt, mintha előbb megfürödtek volna benne. Lassan szikrát vert oda–vissza az egész udvar, hogy megfényesítse a fák alatti növényeket is. Ekkor már a sárgarigók is felébredtek, tipegtek, kapirgáltak, csirregtek. Csivitelt, s közöttük fel–le cikázott a sok kis villás farkú fecske. Megtelt élettel az udvar.
Csak álltam, és néztem ezt korai csodát, amikor Kálmán nesztelenül megállt mögöttem.
– Indulok Toncsi. Rengeteg elintézni valóm van. Nem sokat pihenhettél te se az éjjel miattam. Nagyot harcoltál az én családomért.
Megfordultam, ránéztem, de nem ismételtem meg az este feltett kérdést. Némán vártam a választ. Kálmán nagyon keserűen nézett le rám, és azt mondta:
– Borzalmasan érzem magam.
Néztem amint elindult. Nagyon görnyedten ment az autójához.
*
Minden gondolatom Katát kísérte, szerettem volna nyugtatgatni, de nem utazhattam már. Augusztus vége volt, számomra ez a tanítási idő kezdete.
Már dolgozhattam! Bizony! Eddig a Párt itteni megszemélyesítői úgy döntöttek, hogy egy állatorvos felesége ne vegye el mások kenyerét. Hiába volt hiány a hatalmas gyermeklétszám miatt, hiába jelentkeztem, én az állatorvos felesége voltam, maradtam. De enyhült a bizalmatlanság, s mivel dolgoztam, nem mehettem barátnőm után.
Ha Katára gondoltam, szégyelltem magam nagyon! Bántott, ami történt. Hogy merészeltem én ennyire belemászni ennek a két embernek az életébe? De hát eddig is nem ezt tettem? Nem is akartam, egyszerűen belesodortak. Helyembe jött a probléma. Kálmán is magától jött, szinte várta, provokálta, hogy jól meggyötörjem. Mintha így is bűnhődni akart volna. Bálint sem kímélt azon a napon, pedig tudnia kellett, mennyire kínlódom magamtól is. El is bújtam előle a lesötétített szobába, mert mindenek tetejébe még a hőség is megviselt. A gyerekeim miatt is bánkódtam. Úgy döntöttem, olvasok, pihenek keveset. A telefon, ez a nagy közvetítő belecsengett a tervezett nyugalmamba. És ki volt a vonal végén? Hát persze, hogy Kálmán. Menjek, mert hazahozta Katát betegen. Ő nem maradhat mellette, mert ma szállítják a szüleit, akiket idetelepít öregségükre. Számit a segítségemre. Bálint ott állt mellettem, mindent hallott. Amikor letettem a kagylót, csak néztünk egymásra, s hirtelen kipukkant belőlünk egy hatalmas hahota. Egymás nyakába borulva rázkódtunk, miközben megszólalt az én okos férjem:
– Már megint házhoz jött a probléma, Toncsi! Indulás!
/folyt. köv./
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:50 :: Kertész Éva
