Kertész Éva : Becstelen szerelem 7.

*

 

7.

 

 

Micsoda mosoly ült Kata arcán! A megdicsőülés boldog öröme ragyogott rajta. Olyan gyenge volt, hogy nem tudott segítség nélkül elmenni fekhelyétől az asztalig, de tele volt boldogsággal. Gyerekeink pillanatok alatt eltűntek a kert mélyén, mi pedig nagy beszélgetésbe kezdtünk.

– Mit szólsz hozzá, hogy értem jött? És olyan gyengéd, olyan figyelmes, amilyen még sohasem volt. Azt mondta, hiába, veled a legjobb. Látod, semmi erőm nem maradt a borzalmas izgalmaktól, de tudom, hogy hamar felépülök. Az öröm gyógyít. Most csak úgy lebegek ég és föld között, s nem is tudom, megtörtént–e velem az a sok borzalom, vagy csak álmodtam.         

Aztán minden átmenet nélkül valami fura hangváltás történt. Körülnézett, s halkabbra fogva a hangját, azt suttogta:

– De sajnos, tudom, hogy megtörtént. És bárhogy szeretem, nem bízhatok benne többé. Nem azért, mert elválik, hanem mert egy másik asszony elvehette tőlem, és az a nő diktálta a saját erkölcse szerint, hogyan cselekedjen. Tudod jól, hogy nekem ő volt a kőszikla. A szilárd, biztos, megingathatatlan talaj, amelyen állhatok. És most visszaestem abba az állapotba, amikor még nem tudtam a múltamat. Nem hihetek többé senkinek. Most meg már jövőm sincs. Se múlt, se jövő. Ilyen állapotban kezdek el tanulni egy új, másfajta életet. Elég nagy vállalkozás nem? Dolgozni akarok, és önálló lenni, ha egyáltalán képes vagyok még erre. Ne gondold, hogy panaszkodni akarok neked, amikor boldognak kéne lennem, de fontos a magam számára áttekinthetővé tenni a dolgokat. Mert hiába vagyok én ebben a pillanatban maradéktalanul boldog, tudom, hogy volt egyszer egy kis ördög, amely belém bújt, és tartok tőle, hogy nagyon befészkelte magát.

– Ne gondolj állandóan a legrosszabbra. Érted ment, hazahozott, idehívott engem hozzád. Mit tegyen még?

– Jaj, dehogy akarom én őt bántani! De minden olyan furcsa, érthetetlen, és elfogadhatatlan. Teljesen összetörve érkezett Pestre hozzám. Mindent jóvá akart tenni, kérte a bocsánatot, s mentegetőzött, hogy ő nem oka semminek. Akárcsak az anyám. Ő is pontosan azt mondta, hogy őt irányították az események. Ő csak jót akart nekem. Ó, apa, és anya is csak értem követett el mindent. De én már unom, hogy mindig mindenkit én értsek meg, én segítsek át a krízisen, miközben engem folytonosan krízis–helyzetbe hoznak.  Szeretnék végre stabil, boldog életet, s félek, hogy egyre távolabb kerülök tőle. Fuj, de undorodom, ettől az állandó nyavalygástól!

Ott ültem mellette, s alig győztem követni ezt az le–fel hullámzó hangulatot, amely eluralta. Kivittem egy nyugágyat az árnyékba. Az idő már enyhülni látszott, mondtam, aludjon addig egy kicsit, amíg megetetem a gyerekeket. Legalább megnyugszik ez az állandó köhécselése, ami mindig előjött, amikor feszült hangulatban volt. El is szenderült pillanatokon belül, annyira gyenge volt, s olyan megrendítően sápadt…

Amíg aludt, Kálmán is hazajött egy pár percre. Nemrég érkeztek meg a szülei a teherautóval. Még nem szorulnak segítségre, még elboldogulnak, de már kell nekik a gondoskodás, a törődés. Amint helyre kerülnek a dolgok, azonnal jön.

– Hogy van Kata? – kérdezte. Csak azt mondhattam, ami az igazság:

– Vergődik.

Aztán csendben olvasgatva ültem mellette, amíg Kálmán végleg haza nem ért, s abban a nyugodt tudatban indultam el a gyerekeimmel, hogy ha fájdalmasan is, de megoldódott a sorsuk.

        

*

A hír úgy látszik, gyorsabban terjed, mint a gondolat, mert Emő valahonnan neszét vette, hogy Kata hazakerült. Tudta, hogy vészhelyzet van, lépnie kell. Ha Kálmán nem említette meg neki, pontosabban eltitkolta előle ezt a döntést, számára minden elveszhet. Azonnal cselekedett. Hogy, hogy nem, gyorsított eljárással felbonttatta a házasságát, s azonnal beköltözött a számára vásárolt lakásba. Katának pedig ultimátumot küldött. Nem ismerem a beszélgetés szövegét, de tény, hogy mire Kálmán hazatért, üres lakást talált. Kata a két lánnyal felült az első vonatra, s szó nélkül eltűnt. Hogy, hogy volt ereje megszervezni, és véghez vinni az utazást abban az állapotban, örök rejtély előttem.

Egy ideig nem tudtam róluk semmit. Kálmán nem jött, mi sem kerestük. Kata szegény munka után járkált, amikor valamelyest magához tért. Nem volt hozzánk kedve, vagy ereje. Ha hívtam, csak fáradtságra panaszkodott. Aztán mégis felkerestem Pesten, nem akartam magára hagyni.

Végül talált munkát, sőt ígéretet is kapott, hogy beiskolázzák valahová. A lányok nagyon vágytak egymás után, mert a nagyobbat nem vették ki az éppen megszokott gimnáziumból. Ezért minden hét végén felkerekedtek, s hazamentek. Az öregek elhitték a lakásról szóló mesét, és várták, sőt elfogadták Kata segítségét. Kálmán ilyenkor mindig másfelé járt, természetesen, így el se hozhatta hozzám Katát. Meg nem is akarta. Kínos lett volna neki a találkozás. Anyagilag viszont helytállt, sem a volt felesége, sem a gyerekek nem nélkülöztek.

Milyen boldogan újságolta Kata, hogy van munkahelye! És mekkora megnyugvással töltötte el, hogy meg tud felelni az elvárásoknak. De tudom, hogy csak bejárt oda, kapcsolatot nem teremtett senkivel. Miksa volt az, aki rendszeresen törődött velük, s szívósan igyekezett összehozni anyát és lányát.

– Már úgy körül sáncoltam magam, hogy nem tudok kikecmeregni ebből az állapotból. – panaszolta erről a helyzetről, mikor beszámolt róla.

– Kértem Miksát, ha már eddig kibírta az anyám, várjon, amíg önmagam leszek. Ez, aki most vagyok, nem döntésképes. És nincs is bennem érzelem. Még önmagamhoz sincs közöm. Örülök, ha a gyerekeim lelkét nem mérgezem meg ezzel a letargiával, amiben élek. 

Antónia azon vette észre az idő múlását, hogy kezdett sötétedni. Megállapította, hogy reggel óta nem evett, de közben automatikusan kiporszívózta a lakást, megmosta a haját is, csak éppen elfelejtette beszárítani. Most vette észre, hogy éhes, hogy fázik, s hogy borzong. Pedig meleg volt a lakásban. Gyorsan összeütött magának néhány tojásból rántottát, ivott egy jó forró teát, s már jobb is volt a közérzete. Elhatározta, hogy inkább kivasalja a mosott ruhát, de nem foglalkozik Katával, mert ha lehet, most még jobban igénybe veszik az emlékek, mint akkor az események. Vasalt, vasalt, s kiderült, nem képes szabályozni a gondolatait. Már megint ott járt a múltban. Tehát amíg végig nem éli újra, ettől a fájdalmas történettől nem szabadul. Mert miért is vesztették el egymást egy időre? Hát, persze: a bajok. A mi családunkban is összetorlódtak a gondok, egy időre megint nem tudtunk egymásról semmit. Pontosabban annyit hallottam, hogy a Fazekas nagymama nagyon beteg, s hogy Kata fizetés nélküli szabadságot vett ki azért, hogy ápolhassa.

 

A temetésen úgy álltak egymás mellett, mintha minden rendben lenne köztük, együtt viselték a gyász okozta terheket. Kata mindig csodálatosan tudott disztingválni. Néztem őket, s arra gondoltam, miért nem vette már el Emőt ez a Kálmán, ha elvált Katától, s miért nem az, az áldott jó asszony ápolta a Fazekas nagymamát.

 

*

 

Nem sokkal a temetés után egy vasárnap reggel a konyhában tevékenykedtem elmerülten, s amint felnéztem, azt hittem, képzelődöm. Ott állt mellettem Kálmán. Felöltőben, sapkában, kigombolatlan kabátban, valami megmagyarázhatatlan kifejezéssel az arcán. Megijedtem, hogy Katával történt valami baj, amikor egy nagy levegőt vett, és sietve eldarálta:  

– Emőtől jövök. Sajnos, nem kapta meg időben az értesítésemet, s rosszkor érkeztem. Ott találtam félreérthetetlen helyzetben az egyik váltó–társammal. Közöltem vele, hogy most azonnal autóba ülök, és először is elégtételt adok Toncsinak. Szégyenkezve, de elismerem, hogy neked volt igazad.

Csak éppen ránéztem.

– Tudnod kell, hogy amikor figyelmeztettél, meg tudtalak volna ölni, úgy megsértődtem. Gyűlöltelek, mert valahol a tudatom mélyén éreztem, hogy neked van igazad, közben a hiúságom meg kikérte magának, hogy az én Emőmet sértegesd.

– Vesd le a kabátodat, és reggelizz velünk.

– Csak addig maradok, míg Kata meg nem érkezik a vasúthoz. Megkértem, hogy jöjjön le azonnal. Meggyőződésem, hogy Kata meg fog érteni engem.

Miután magamra maradtam, nagyon aggódtam, hogy Kálmán, aki jelenleg nem tudja reálisan megítélni az eseményeket, most rontja el az életét másodszor. Féltem, hogy olyan megrázkódtatásnak teszi ki Katát, amely visszájára fordít mindent. Ott álltam a sülő fasírt felett, és rájuk gondoltam. Tiszta szívből kívántam és akartam, hogy sikerüljön megfogniuk egymás kezét.

Még be sem fejeztük az ebédet, máris ott álltak előttem együtt. Kálmán lényegesen kisimultabb volt, mint reggel, Kata pedig hallatlanul vidámnak tűnt. Úgy is mondhatnám, hogy túlzottan vidámnak. Mindenféléről beszélgettünk, s azt vettem észre, hogy az én barátnőm úgy viselkedik, mint egy kis hülye csitri. Sőt, okkal, ok nélkül olyan nevetési hullámok törnek rá, amelyeket a jelenlegi helyzet nem indokol. Kezdtem magam kínosan érezni. Kihívtam a konyhába valami elfogadható indokkal.

– No, mit szólsz a fejleményekhez? – kérdezte széles vigyorral.

– Hát elég hamar kifulladt a románc. – Még végig se mondtam, Kata már megint hahotázott, de abba se hagyva gurgulázott tovább.

– Csak azt áruld el, a jó Isten áldjon meg, hogy mit röhögsz itt nekem, mint a fakutya? Már azért csaltalak ki a szobából is, mert attól féltem, Kálmánnak is feltűnik az örömnek ez a szokatlan megnyilvánulása.

– Jaj, azt ne hidd, hogy akarattal teszem! Hát nem veszed észre, hogy nem tudom abbahagyni? Pedig nem is örvendezek. Nincs bennem se káröröm, se boldogság – és nevetett. – Kitört rajtam ez a valami, aminek nem tudom a nevét, már fáj minden rekeszizmom, és kidurranok a nevetéstől. Segíts, kérlek! – sikoltotta kacagva.

Ekkor döbbentem rá, hogy amit látok, egy idegroham lehet. Előszedtem az összes nyugtatót, ami a kezembe akadt, s lassan, apró részletekben adogattam neki, amíg le nem csendesedett. Látszott rajta, hogy most már halálosan fáradt, de nem aludt el. Beszélt.

– Levonatoztam száz kilométert, hogy Kálmán egója meg ne sérüljön. Hogy nekem, a „legmegértőbb ” nőnek a vállán zokoghassa el, milyen érzés megcsalt embernek lenni. Mert ha valaki tudja, mondta ő –, az én vagyok. És én bizonyára mindent megértek. Toncsikám, én addig a pillanatig szerelmes voltam Fazekas Kálmánba, amíg ilyen torz helyzetbe nem hozott. De most vége. Amikor vonatra szálltam, még élt, és útközben egyetlen légvétel alatt lefoszlott rólam ez a szerelem. Hallottál ilyet? Eddig lélegezni sem tudtam nélküle, most meg már semmi érzelem nem köt hozzá. Az egészben az a megszégyenítő, hogy Emőnek köszönhetem mindezt. Azzal, hogy ebben az állapotban juttatta vissza hozzám a férjem. Mert ma rájöttem, hogy engem rútul rászedtek, kijátszottak, meggyaláztak. És nem Emő! Nem ám! A saját férjem! De már nem is fáj. Eddig szenvedtem, mint az állat, és most elmúlt. Egyszerűen rájöttem, hogy Kálmán azt veszítette el útközben, amiért szerettem: a jellemét. Az emberségét. És így már nem fáj, mert így már nem is kell nekem. Már csak a rekeszizmom sajog a túlzott megerőltetéstől, a kényszeres nevetéstől, semmi más.

– Tehát úgy döntöttél, hogy tényleg vége a házasságotoknak?

– Annak vége lett, amikor naivul és rászedetten elmentem vele az ügyvédhez. A jövőnket illetően, még nem merek nyilatkozni. A gyerekek miatt nem tudom. De hát, már ők sem annyira kicsik, hogy ne érthetnék meg, ami velünk történik. Egyébként évek óta csiki–csukit játszunk szegényekkel az apjuk kívánságára. Ennél lélekölőbb dolgot már nem is követhetnénk el ellenük. Most döntenem kell a jövőnkről is, de ebben már nem Kálmán lesz a főszereplő. Kizárólag a lányok. Majd megtudod a végén. Most mennünk kell, mert mindjárt indul a vonatom vissza. Köszönöm, hogy megint velünk voltál.

Elmentek, és hosszú, hosszú ideig nem hallottam felőlük semmit. Fazekas Kálmán ezen a napon volt utoljára barátként a házunkban, s ahogy múlt az idő egyre ellenségesebb lett irántam. Ha véletlenül valami hivatalos okból be kellett jönnie Bálinthoz, minden alkalmat megragadott, hogy odaszúrjon nekem valami sértőt. Tűntetően volt neveletlen.

Bálintot nagyon bántotta barátja elvesztése, és én tudom, hogy ki nem mondva engem okolt ezért a veszteségért. Én elfogadom ezt az érzést, nem tiltakozom ellene. Sőt, még valahol Kálmánt is megértem. Elvégre tanúja voltam ízléstelen csalárdságának, többszörös megszégyenülésének. Hogy melyiket szégyelli jobban, a nagy ég a tudója. Tény, hogy mindazt tudom róla, amit bizonyára szívesen kitörölne az emlékezetéből. Elvégre mégiscsak kell haragudni valakire! Vállalom a rám osztott szerepet.

 

        

 

 

/bef. rész köv./ 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:50 :: Kertész Éva
Szerző Kertész Éva 96 Írás
Kertész(Galvács) Éva vagyok, 77 éves, özvegy nyugdíjas pedagógus. Megköszönöm. hogy befogadtatok magatok közé. Megilletődve olvasom a Héttoronyhoz érkezett írásokat, s reménykedem, hogy az enyémek között is lesz olyan, amelyet méltónak tartotok a bemutatásra. Húsz éve írok rendszeresen. Férjem elvesztését akartam kiírni magamból: Rekqviem a túlélőkért lett a címe. Később Hová tüntettétek az ácsot címmel írtam egy regényt. Kerestem benne Mária és Jézus viszonyát, s azt a Józsefet, akiről lassan már szó sem esik. Legfeljebb karácsonykor az éjféli mise Szent családi jelenetében Legutóbbi munkámban az adóssá válás létrejöttét igazolom, meglevő történet alapján. Remélem, ez a bemutatkozás megmutatott egy kicsit Kertész Évából.