Kertész Éva : Gondolatok a költözésről

Nyomtatás

Csupán a költözködésről akartam írni, de vesztemre kinyitottam a televíziót és rátapadtam az ott látottakra. Megrendített, hogy valóságos népvándorlásnak lehetünk tanúi. Csak ma már nem lovon, szekéren keresik a biztatóbb, jobb helyet – mint őseink idejében – és sajnos a lélekszám is sokkal hatalmasabb. Emberek tömege menekül otthonából hatalmas hajókon, vagy lehetetlen lélekvesztőkön, hogy ne kelljen tovább rettegnie az égő városok között pattogó lövedékektől, mely kifejezetten rájuk irányul. Menekülnek jelenük elől, és talán a jövőjüktől is, mert a jelen épp olyan kilátástalan, mint az, ami következik a várható időben. Ez már–már szinte bibliai jelenség, félelmetes is, hiszen ott sincs hely számukra, ahonnan jönnek, de ott sem várják őket, ahová érkeznek. Nincs hol elhelyezni, befogadni, nincs mivel táplálni ezt a hatalmas emberáradatot, amely özönlik, árad, helyet keres magának fejetlenül egy vélt biztonságosabb világban. Aminek tanúi vagyunk, már nem költözés, bár helykeresés, de sajnos, láthatóan menekülés.

Természetes körülmények között a költözködés, a helyváltoztatás az áttelepülés szinonimája. De ma, amikor az árvíz oly mértékben sújtja hazánkat, hogy nem csak az fut előle, aki az életét menti, de az is, akinek jóval később a talajvíz rombolása miatt rogy össze az otthona. Amikor a vörös iszap úgy temet be mindent, hogy a menekülő csak a bőrét menti, egyre többen kényszerülnek helyváltoztatásra. Nem másik otthonba, de a számukra kijelölt menekülthelyre, ahol egyetlen fekhely biztosítja a jelent számukra. S az is a más tulajdona. Látom magam előtt a házak kúpcserepébe kapaszkodók arcát a rémülettől eltorzulva, várva a mentésükre igyekvő csónakosokat. És az iszap elől loholókat, amely gyorsabb náluk, és nem csak elönt, de sebez, mar, gyötör.

Szánom azokat, akik látják eddigi életük munkáját megsemmisülni, akik keresik a megnyugvást, a beletörődést, mert a társadalmi összefogás kézzel fogható. Ha nem is elégséges. És mégis az élet győz, mert még a vörösiszap után is van élet, csak azt nem tudjuk, milyen károkat okozott már eddig s okoz még ezután a természetben.

Korunk emberei közül elvétve akad, aki nem költözött életében. Ha máshová nem, a szomszéd utcába. De az emberek zöme többször is költözik, akár azért, mert másik otthont vásárolt, akár mert megváltozott a családi státusza, akár azért, mert máshová szólítja a munkája, és ezt természetesnek tartja. Vihet az ember rengeteg, vagy kevés holmit, keríthet belőle sok csomagolással járó kemény munkát, és könnyed odébb lépést. A helyváltoztatás okától függően fogja fel az ember kellemes élménynek, vagy komoly tehertételnek a hurcolkodás tényét.

Van, aki piros betűs ünnepként élvezi az új otthonba költözést, más pedig a paradicsomból való kiűzetésként éli meg, ha el kell hagynia, amit megszokott. Az elmúlt években a beköltözés boldogságából hazánkban is sokan zuhantak mélyre, akik – megszokás alapján – banki kölcsönöktől remélték életük megszépítését. Röpke örömük után rá kellett döbbenniük, hogy az otthon már nem az övék, sőt úgy eladósodtak, hogy kereshetik a boldogulásukat ott, ahonnan indultak: egy albérleti szobában. S ha ehhez még a munkanélküliség tényével is szembesülniük kell, az albérlet menedéke, a megélhetésük is bizonytalanságba kerül. Márpedig enni kell(ene), mert a munkához, és a munka után járáshoz is energiára van szükség. Sőt, fűteni is kell, mert a tél magát a fennmaradást fenyegeti. Mindenkiét, akinek nincs pénze bármilyen halmazállapotú tüzelőre. Mert a hideg, az halál. Fagyhalál. Az ember nem az a fajta élőlény, aki téli álmot alszik, hogy a kikelettel újra ébredjen. Az ember emberi igényekkel tud csak élni, s ha ezt megvonják tőle, elpusztul.

Tudjuk, hogy a világban mindenütt hatalmas a munkanélküliség, de egyetlen munkanélkülit sem vigasztal, hogy többen, és máshol is vannak hasonló helyzetben. A kormányok különbözőképpen próbálják elviselhetővé tenni, vagy megszépíteni polgáraik életfeltételeit. Ha mélyre süllyedtek, segélyeket adnak nekik a túlélésre. De minél több a segélyezett, annál kevesebb jut egy főre. Akárhonnan nézzük, egyre nehezebb a megoldás.

A magyar kormány az elmúlt időben olyan törvényeket foganatosít abortusz törvény ürügyén, mely a magzati élet védelmét erősíti. Mondhatni, előtérbe helyezi a már világra jöttek felkarolása helyett. Hangsúlyozom, messzemenően védelmezem az ember, a gyermek élethez való jogát. Úgy is mondhatnám, a minőségi élethez való jogát. De most azt számolgatni, hogy az elmúlt évben hány ezer magzat életét szakították meg, tisztességtelen a megszületettekkel szemben. Mert ma azt illene számolni, de gyorsan, hogy hány gyermek nem kap kenyeret nálunk vacsorára, mert a szülő nem tudja neki biztosítani. És ha nem számít drasztikumnak, amit gondolok azokról a meg nem születettekről, szégyenkezve elárulom: húsz év múlva annyival kevesebb lesz a munkanélküli, az aluljárókban szerencsétlenkedő. Mert mindenkinek illik tudni, ha megszületik a törvény, kizárólag a szegények szülik meg a magzataikat. Akinek pénze van/lesz, kimegy egy olyan országba, ahol kényelmesen megszakíttatja a nem kívánt terhességét. A törvény következtében tehát, csupán a szegény népesség fog szaporodni. A nép úgy gondolkodik, hogy ő komoly felnőtt férfiakat küldött a parlamentbe, s csak azt várja tőlük, hogy munkahelyet biztosítsanak számára, megfelelő életlehetőséget nekik és a gyermekeiknek. Kiszámíthatóbb életet. Önzőn arra várnak, hogy nekik, a ma élőknek legyen jó életük. Hogy egy nyugodtabb, munkával áldott életbe költözhessenek.

Én magam többször is költöztem életem során, és magát a költözést fölöttébb utáltam, megerőltető, kényelmetlen eseményként éltem át, utána pedig nagyon nehezen fogadtam el az új helyzetet, az új környezetet. S milyen érdekes, mostanában, írásos tevékenységem során gondolatban hetek óta költöztetem egy Angelusz előnevű család kisebb–nagyobb csoportjait a tizennegyedik századtól napjainkig. Velük, közöttük élek gondolatban, érzelmileg egyek vagyunk. Én teremtettem őket, az én rokonaim. A kényszerű helyváltoztatás elején a spanyol inkvizíció elől menekíti Ármin nevű ősük az Angeluszokat, telepíti szét őket a világban, hogy egy család Firenzében köthessen ki, hogy később innen költözzenek egyes tagjaik tovább különböző okokból.

Költöztek lőcsös szekéren és gyalogosan – és kizárólag a sötétség leple alatt – úgy, hogy minden ingó és ingatlan vagyonukat hátrahagyni kényszerültek, s csupán apró gyerekeik és egy sánta nő menekült a szekéren. Amit Spanyol honból magukkal mentettek, az a rettegésnek nevezett érzés. A félelemnek az a foka, melyet a máglyákról felcsapó lángok keltettek bennük, melyen már ezrek közülük áldozatul estek egy szent hévnek, a térítésnek. Akik a máglyák alatt a fáklyát meggyújtották Isten nevében, Istennek tetsző életet akartak élni, ezért buzgón kereszténnyé akarták formálni a világot.

Ebben a helyzetben nem volt gond a költözködés maga, semmi mozdítható dolgot nem kellett odébb vinni. A bőrüket mentették, miközben megtöretett a lelkük.

A következő költözködő egy házaspár. Ők ketten kétszáz évvel később hagyták el Firenzét. Ausztriába szándékoztak menni. Nem űzte őket semmilyen megfélemlítő intézkedés, mégis menekülni kényszerültek. Saját maguk elől, közös jövőjük érdekében. Nem nevezhető valódi költözésnek az övék sem, nem vittek magukkal ingóságot, kizárólag élelmet raktak a szekérre. Bútorok és személyes holmik helyett törékeny biztonságuk került fel kocsijukra pénztárcájuk mellé, és a szűkölő aggodalom, a jövőtől való félelem foglalta el a legtöbb helyet. Fiatalok voltak és tapasztalatlanok, nem ismerték az utakat, és azt sem, útjuk hová vezet. A fiatal anyai ölben gyermek rejtőzött, s sehol nem várta őket tapasztalt befogadó család. A folyamatos rettegés, a félelem a bajtól bajt vonz magához; Útjuk elején, árván hagyva ikreit, belehalt első szülésébe Hanna Angelusz.

Két évig nyalogatta sebeit, majd hajóra szállt özvegy férje. Ő is nehéz terhet csomagolt: a múltját. Minden keservét gondosan becsavarta lelkének foszlott rongyaiba, hogy meg ne sérüljenek. Emlékeit, kételyeit, törékeny bizalmát külön dobozkába helyezte, szorosan egymás mellé, hogy helyet se foglaljanak. Jövőtől való aggodalmát szintén külön csomagolta, úgy rendezte aztán az egészet, egyetlen nagy ládába. Triesztben rakodott le a hajóról. Minden sértetlenül került a partra és új otthonába. Csak évek múlva tett helyére mindent az élet, egy csodás nyugalmú csendes nő személyében. Hogy aztán – miként az a való életben is – elölről kezdődjön minden.

2011–02–26