Az ember mindig később lesz okos, mint kéne. Többnyire, amikor már nincs mit kezdeni a ráébredéssel. Nekem is most ugrott be az agyamba, hogy az én anyukám, csak arra volt figyelmes, ami igazán érdekelte. Ezt tökéletesen megörököltem tőle. Anyu volt a legkülönb ember, akivel valaha találkoztam. Nem azért, mert az én anyám volt, hiszen ilyen alapon mindenki, akinek anyja él, vagy élt, elmondhatná ezt. De miután én is világra hoztam három gyermeket, nagyon jól tisztában vagyok vele, hogy őszintén és nagyon szeretnek engem, de ők ezt nem kiálthatnák világgá, mert nem lenne igaz. S mert az én gyerekeimnek van kritikája, ez a megállapítás nem is születhetne meg velem kapcsolatban.
Annyiban hasonlítok anyura, hogy csak azt látom meg, ami abban a pillanatban érdekel. Ennél kínosabb, amikor valami sokáig foglalkoztat, mert akkor egy időre más irányba lehúzom a rolót. De honnan tudja ezt az, aki velem társalog, s egyszer csak azt veszi észre, hogy nem is vagyok jelen. Így, sajnos időnként előfordul, hogy az nem kerül az érdeklődési körömbe, ami a másiknak nagyon fontos, sőt, ami neki központi problémája. Előfordult már, hogy itt ült velem szemben a lányom és rám szólt: Hu, hu, anyu, itt vagyok! – Szerencsére nem sértődött meg, más esetleg örökre ezt tette volna. Rémesen sajnálom, hogy ilyen vagyok, és igyekszem is nagyon, hogy ne essen meg gyakran velem, de mindig megkésve veszem észre, hogy már megint megtörtént.
Halála előtt már nem volt sem szép, sem csinos az én anyukám, sem semmi módon feltűnő, de az a rettenet, ami végbement az agyában, megfoghatatlan. Már nem tudta ki vagyok én és ki a férje. Arról sem volt fogalma, mire való a kulcs a zsebében, és arról sem, hogy a kilincset le kell nyomni, és akkor ki tud jönni a WC–ből. Ő sírt az ajtó mögött a félelemtől, én pedig kinn a kétségbeeséstől. Azt sem tudta, mire való az ajtó, de azt a barna medvét a falon igenis látta, ő nem csap be senkit, mert ő azt a barna macit meg is simogatta. Már felbomlott a szelleme, de az, amitől ő valóságos volt, élt benne. Az a határtalan szeretet – amivel úgy telítődött, mint a szivacs, amibe szinte kritikátlanul beburkolta magát – életben maradt benne. Azt zokogta, hogy már nem tud segíteni senkinek, rá már nincs is szükség. Mert egész életében másokért élt, másokat akart szolgálni, mert anyu a szívével ölelt, azzal segített. Anyu a szívével látott.
Ma reggel jöttem rá, hogy anyu a szívével látott.
Emlékszem rá, hogy végre megszereztük azt a rég áhított konyhabútort, amire valóban nagy szükségünk volt, mert nem volt hova eltenni az edényeinket, s amelyre, valóban nagyon vágytunk. Eltitkoltuk, hogy meglepetés legyen számára is. Rendet raktam és felmostam, és minden kész volt az ámulatra, félreállva vártam a hatást, s az én anyám az egészből mit sem látott, nem is említette, hogy lát valamit, csak átgázolva a saját holmiján ment a szobába, a gyerekhez. Mire magamhoz tértem, már játszott és énekelt, és szeretetével elkábította az unokáját, aki harsányan kacagott. Utóbb kérdeztem tőle:
– No mit szólsz az új konyhánkhoz?
Mondta, nagyon praktikus, már szükség is volt rá.
– És tetszik?
– Természetes, hogy tetszik, de milyen legyen egy konyha?
Nem forszíroztam tovább, csak magamban mulattam a hozzáállásán. Most tudom már, hogy anyu szerint voltak magától értetődő természetes dolgok, nemszeretem dolgok és szeretni való dolgok. Az, hogy vettünk egy konyhabútort, természetes, elvégre volt rá pénzünk és kellett is már. De a család, az egymás támogatása, az unoka, a gyerekei, a férje, a testvérei, a szomszéd asszony, a koldus a sarkon, a fűszeres s Isten tudja, mi volt a rangsor. Talán jól írtam azt is. A lényeg a szeretet.
Nem tudott nem szeretni. Nem tudott gyűlölni sem. Ezen is eltűnődtem most. Akkor, amikor történt, dühöngtem. Hiszen voltak veszteségei. Annyi tragédiát élt át, mint korosztályából megszámolhatatlanul sokan. Csodával határos módon menekült meg. Nem tartottam tehát természetesnek ekkora jóságot. Én mindenkor elutasítottam azokat a tulajdonságokat, cselekvéseket, amelyek ízlésem ellen voltak, s ha kellett hangot is adtam nem tetszésemnek. Volt, amikor haragudtam, volt, hogy dühöngtem, s bosszantott, hogy anyu betegesen jó.
– Te még az anyagyilkost is megölelgetnéd!
Csak mosolygott. – Az nem az én dolgom, nem tartozik rám. Azt majd megoldja, akire tartozik. El kell felejteni, és örülni kell egymásnak.
Ez volt a filozófiája. Szívvel látni.
B. újfalu. 2010. 02, 21.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.20. @ 18:22 :: Adminguru
