Valamikor régen, számunkra legalábbis nagyon régen, az Úr 1927. évében elindult egy táncos lábú, csupa mosoly fiatal lány és egy megfontolt fiú egymás kezét szorítva, közös életet kezdeni. Mint a mesében.
A lány homloka magas, szeme kékben játszó, lelke erősen bizakodó. Orra pisze, ajka kacaj, keze lába apró, szíve hatalmas. Ennél csak hite hatalmasabb, hogy az élet tele van szép ígéretekkel, jön felé a boldog jövő, mely elhalmozza őket minden javaival.
A fiú elszegényedett nemesi család paraszti ivadéka, rendíthetetlen hitű protestáns család sarja. A lány minden előjel nélküli, hatgyermekes fővárosi család ötödik tagja, s neve mellett egyetlen rövidítés található: izr.
Egyik sem törődött vallással, szokásokkal, csak parafáltatni akarták összetartozásukat, ezért a magyar törvények szerint polgári házasságot kötöttek. Egy esztendő elteltével megszületett első gyermekük, akit Adél néven jegyeztettek be. Néhány év elteltével, pontosabban 1934-ben megszületett a kis Éva, azaz én. Nagy volt az öröm a családban, mégis bekúszott egy kívülről jövő mondat, mely szárnyát szegte a nagy örvendezésnek. A mondat a Szabadságtéri Református Egyház papjának a szájából hangzott el, s imígyen szólt: Itt lenne ideje bejegyeztetni a házasságkötést a református egyház szertartása szerint.
Történt pedig ez azért, mert itt a nyugati szomszédunknál hatalomra került egy festő, egy Adolf Hitler nevű szájtépő szobafestő, aki ismeretlen, de nyugtalanító szólamokat hangoztatott. Hogy miért jó az a német népnek, ha megállapítják róla, hogy ő árja, hogy más a fejformája, testének felépítése, mint másnak, azt soha nem tudom megérteni. De a nép elhitte, elfogadta, mert sokszor, és állandóan csak ezt hallotta. Miként eddig is a nép minden korban uszítható volt, uszító szólamokkal, állandóan hangoztatott tényekkel, még akkor is, ha annak az égvilágon semmi értelme nem volt.
Mert mi van, ha mondjuk, neki valóban és mérhetően, sőt bizonyíthatóan más a nagyujja a lábán? Azzal különb, vagy elitélendő netán? Nos a német nép elfogadta, hogy a fejformája által és következtében felsőbbrendű nép. Miként azt is elfogadta, hogy különb másoknál, hatalomra és uralomra termett, sőt, nem vegyülhet másokkal. Ez volt az a gondolat, amely okán szólt apámnak Viktor János nagytiszteletű úr, mert az elhangzott beszédekből egyértelműnek látszott, hogy ez az Adolf, aki egyébként szobafestő, nem szeret ugyan szobákat festeni, ezzel szemben világuralmi törekvései vannak, s ezzel párhuzamosan meg akarja menteni az árja fajt Isten választott népétől, a zsidóktól.
Sajnos, ennek már fele sem tréfa, mert az ilyen fajta szólamokkal az a rettenetes hiba, hogy bár értelmetlenek, de talán pontosan ezért, úgy terjednek, mint a bárányhimlő. Mi több, a tapasztalatok szerint erősen megmaradnak a köztudatban. Hiszen a zsidók emberi számítással nem mérhető idők óta kóborolnak, és keresik helyüket a világban, de mindenkor és minden helyzetben megtartják az egyetlen Isten parancsolatjait, melyet még Mózes által küldött le nekik a hegyről kőtáblákba vésve. Mellesleg ennek a kőbe vésett parancsolatnak egyik legfontosabb követelménye, hogy NE ÖLJ!
Tény, hogy világrészek tűntek el, birodalmak omlottak össze, miként a hatalmas római birodalom is, sőt az idő óta nem is egy, de a zsidókat nem tudták kiirtani. Lehetséges, hogy azért, mert amazok nem kaptak kőtáblákat?
Ismert, hogy a protestáns egyháznak voltak olyan hatalmas hittel élő tagjai, akik a gályarabságot is zokszó nélkül elviselték, meg olyanjai is, mint Viktor János nagytiszteletű úr. Olyanok, akik a Szabadságtéri Református Egyház vezetőiként tudták, mit jelent az a szó, hogy FELADAT. Akik tudták, hogy a szeretetről nem elég szónokolni, azt gyakorolni kell. Tény, hogy ez a hatalmas hittel és lélekkel élő ember 1927-ben nyitva hagyott néhány rubrikát a Házassági Anyakönyvben, s most, mármint 1934-ben be tudott jegyezni olyan embereket, többeket, akik ennek a tenyérnyi üres helynek az életüket köszönhették. Az én szüleim hosszas tanakodás után úgy döntöttek, igénybe veszik Viktor János segítségét. Bejegyeztetett a házasságkötés. Ennek következtében keresztelték meg a hétéves Adélt, s az egyéves Évát a Református Anyaszentegyház törvényei szerint.
Akkor most én mi vagyok? A gályarabok, vagy a kőbe vésettek ivadéka?
Berettyóújfalu, 2011-02-07
Legutóbbi módosítás: 2011.02.12. @ 11:23 :: Kertész Éva
