Verset olvastam az este. Verset!
Nem sorokba rendezett szavakat,
mit szakasszá tákolt az akarat.
Verset! Mesterm?vet! Egy remeket.
Vörös ködöt felvillanni láttam,
tükröm gúnyosan elfordult t?lem;
kutyám ugatása hangzott, b?ven
hullt kín, s álltam ott halálra váltan.
Hogy is mertem kézbe tollat fogni,
rajzolni vele bús magányt? Szégyen!
Csonttá fagyott, csökött tekervényem
moslékát papírba csomagolni?
Szemétre vele, a t?zön sem ég!
Fejl?djek száz évig? Az sem elég!
