Remek volt ma a hittan. Pedig úgy volt, hogy továbbvesszük a főbűnöket, de helyette Pál atya kihirdette, hogy május tizedikén kimegyünk a Sári hegyre. Ott fogjuk ünnepelni a Madarak és Fák napját, mert ők már nélkülünk is remekül megvoltak a teremtés kezdetén. A tisztelendő úr, mint lelkes természetjáró, Krisztus tanításain kívül gyakran mesélt ezeréves matuzsálem fákról, tollatlan madarakról, és hogy rengeteg szárnyas már akkor is fát ültet, ha megeszi a gyümölcsöt; persze ha a mag, később jó talajra talál. Aztán szoba jöttek a szőlőszerető seregélyek is Szent Terézzel, akit tisztelt a falu, mert nálunk a neve napján kezdtük a szüretet.
Pál atya folytatta a régi fűvészekkel, akik tudták, hogy mi se létezhetnénk nélkülük. Ezért is jelentős nap volt, mikor Párizsban, 1902-ben aláírták a madarak védelméről szóló nemzetközi egyezményt. Ennek örömére még azon a tavaszon az amerikai „madárnap” mintájára, Chernel István megszervezte a madarak és fák napját Kőszegen. A világon elsőnek! — na, ezt sem tudtuk! Kellemes meglepetés volt, hogy mi ilyen karakán nemzet vagyunk. — Ezt el is mesélem majd odahaza a nagymamának. Biztos, hogy nem dobolta ki annak idején a kisbíró. Na és most jött a meglepetés! Nem az, hogy a madártudós Norvégiában felfedezőúton járt, hanem az, amire ott rájött: deréknyi hóban nem lehet gyalogolni. Ezért eltanulta a lappoktól a síelést; — vagy, ahogy ő mondta, lábszánkózást. Természetesen a léceket is hazahozta a gyűjtött madarakkal. Idehaza is fellendült iránta az érdeklődés, pláne, mikor megírta a „Lábszánkózás kézikönyve” című munkáját, amit még ma is lapozgatnak.
A tisztelendő úr éppen egy történetbe kezdett a német Berlepsch báróról, aki új fészekrakó dobozt szerkesztett a várandós madarak részére, mikor éppen kicsöngettek. Még az atya is meglepődött, hogy ilyen gyorsan elrohant az idő; de azért megáldotta a csürhét — közte engem a legjobban, mert előtte álltam. Kivételesen most nem vágtáztunk ordítva az ajtó felé, mert még szerettünk volna többet hallani a báróról, aki huszár ezredes létére, inkább madárvédőnek ment. — Természetesen nem karddal. A tisztelendő úr éppen folytatni akarta a történetet, mikor Cubák megkérdezte, hogy van-e Szent Pálma? — ugyanis időközben kikereste a zsebnaptárban, hogy melyik szentnek is jut a május tíz. A tisztelendő úr nem vágta fejbe Józsit, mint ahogy elvártuk volna, hanem továbbmesélt a fészkes varjúról, kékvércséről, bölömbikáról és a gödényről. A gödényre megint derültség támadt, és mindenki Cubák Józsira nézett, mert az ő papájára mondták, hogy iszik, mint egy gödény. Józsi fel sem vette, csak vigyorgott, hiszen nekik van a legjobb boruk a faluban. Pál atya csóválta a fejét, de később ő sem állta meg mosoly nélkül, mikor Körmendi megkérdezte, tényleg igaz-e, hogy az a gödény egy halevő vízimadár — ugyanis neki az apja azt mondta, hogy az nem tollas, hanem egy négylábú, büdös állat. Prohászka, ezért már reggel lehülyézte, amiért még azt se tudja, hogy a gödény egy kihalt szárnyas, s már csak kettő él, kitömve a Keszthelyi Balaton Múzeumban. Az atya megvárta, míg elül a négylábú gödény okozta vidámság, és azt mondta, ez mára elég lesz. Inkább olvassuk el, hogyan panaszkodott a kócsag a bagolynak, mikor lődözték őket a tollaikért. Amit, ha nem tudnánk, a mi Csokonaink írt, jó kétszáz éve. — Igaza volt, tényleg nem tudtuk. Azért evvel az erővel el is mesélhette volna nekünk a kócsagot, hogy megspóroljuk az olvasást.
Hazafelé nem volt kedvem a többiekkel menni. Ezért lefordultam a Béka utca felé, mert kertek alatt jólesik ballagni a fűben. Útközben erősen töprengtem, hogy mért védett a varjú? Hiszen csak úgy hemzsegnek a határban. A varjúról eszembe jutott a túzok, azokról meg a kékvércsék; akikről szintén beszélgettünk a hittanórán. Ha jól értettem Pál atya szavait, mióta világ a világ, az úgy van, hogy a varjúanyák fészket raknak, legyen, hol kiköltsék a fiókákat. A vércsemamák meg beleülnek, ugyanis ők nem tudnak ilyesmit építeni. Ezért védett madarak.
Ezt nem értettem. A varjút azért kell óvni, mert fészket épít a vércsének? Inkább őt kellene védeni a vércsemadártól. Vagy legalább rábírni, hogy ne mondja tovább a csókának meg a fülesbagolynak, hogy fészekrablással is lehet ingatlant szerezni. — Remek kérdés! — gondoltam, de hirtelen a semmiből, vaderővel homlokon ütött valami! Persze, mert ráléptem a fűben egy gereblyére, ami fejbe vágott a nyelével. Akkorát ordítottam, hogy a közelben kapirgáló tyúk, ijedtében nekiugrott a drótkerítésnek. De olyan szerencsétlenül, hogy a feje beszorult a fémhálóba. Mikor megrántottam a lábát, hogy kihúzzam, csak nyikkant egyet, s örökre becsukta a szemét. Nagyon megrémültem, hogy észrevesz Rozi néni a házból, mert amúgy is haragosa volt a nagymamának; egy pofon miatt, ami még kislánykorukban csattant el a zárdában. Ijedtemben hirtelen bedugtam a tyúkot mackó fölsőmbe.
Körbelestem, de hál’ Istennek csöndes volt a vidék. A kaszások se láthattak ide, hiszen csak bogaraknak tűntek a mezőn. Már majdnem hazaértem, mikor váratlanul mellberúgott a tyúk. Affene, ez feltámadt! — de már nem vihetem vissza.
Mikor otthon kiraktam a konyhaasztalra a szárnyast, elmeséltem, hogy mi történt. Nagymama megkérdezte, hogy látott-e valaki —, de közben elővette a csirkevágó kést. — Engem sem a gólya költött — és rákacsintottam, de nem értettem ezt a fontoskodást. Tiszta volt a lelkiismeretem, hiszen a tyúk, nem védett madár.
Legutóbbi módosítás: 2011.02.26. @ 11:17 :: kisslaki
