Amikor Kispál Lajcsit beíratták az óvodába, örült a nagymama, mert nyugodtan mehetett téglát vetni a helyi üzembe. Igaz, csak addig vették fel a gyereket, amíg az Amerika bérenc nagyapa leüli a büntetését. Ez ugyan elég bizonytalan határidő, s nem kizárt, hogy a gyerek majd onnan megy sorozásra. Csupán azért, mert a nagytata a hosszantartó névadó vita hevében, azt javasolta, hogy a közös gazdálkodás neve legyen Jézus Szíve Termelő Szövetkezet. Röhögtek, csak a párttitkárnak nem volt humorérzéke.
Lajcsi minderről nem tudott, és hallani se akart róla, hogy ő óvodába menjen. Végül is belenyugodott, mert eszébe jutott, hogy Vende Mari is odajár. Aztán meg nagyapjára gondolt; hiszen ő is hogy szentségelt, mikor a rendőrök sörözni hívták. De még neki sem volt kecmec; — fejbe vágták és már vitte is az autó. A templom mellett volt az óvoda, iskola, na meg a hajdani zárda, ahol ma a helybeli asszonyok két műszakba verték a csipkét. Reggelente Lajcsi a függöny mögül leste a templom felé vonuló csürhét. Mélységesen lenézte őket. Kivéve a szomszéd Marit, aki szintén köztük ment; de szépen, kisasszony módra, s nem köpdösött, mint a többiek.
Mikor elérkezett számára a nagy nap, már útrakész volt, mielőtt még a csordás kürtje hívta volna az utca teheneit. Lajcsi bement az istállóba a malacért, aki beteg és sovány volt. Meg köhögött. Talán ezért is szerette úgy, mint a nagyapját. Kitartó munkával kunsztozásra is betanította. Például a malac tudott úgy ülni, mintha lovat hajtana a bakról. Egyébként ijedős volt, mert az édesapja meg akarta őt enni, mikor először meglátta. Talán úgy vélte, hogy nem is hasonlít rá… A szegény koca védte ugyan a kis ártatlant, de még így is csak az utolsó pillanatban tudta kihúzni a kani szájából. Még jó, hogy közben az apósa, lefogta a fiát. Azóta a malac külön aludt a nyulak mellett.
Lajcsi, hogy ne unatkozzon majd, beleültette egy háncsszatyorba.
— Viszed vissza azt az állatot? Letépem a füled, tudomisén! — mordult rá az öregszüle, de a gyereknek eszébe sem jutott, hogy egyszer tényleg ott marad fül nélkül; de végül is nem lett a malacból óvodás.
Az úton feleslegesen izgult, mert már a folyosón meghallotta Ica néni hangját. Meglepődött, mert szerdánként ő szokta átvenni tőle a tojást, amit a parókiára visz. Ilyenkor Ica néninek mindig finom lekváros bukta szaga volt, hogy összefutott Lajcsinak a nyál a szájában. Nem is tudta, hogy nappal ő az óvó néni.
Mikor benyitott, a társaság örömmel fogadta. Ica néni, megsimogatta a fejét, s a markába nyomott egy kicsi papírzászlót, amilyet a többiek már a kezükben szorongattak.
— Állj be a sorba, a nótát majd megtanulod — mondta, s rá is zendítettek, hogy „itt van máájus elseje, ének szóó és tánc köszönccse”… — meg tovább, valahogy úgy, hogy „Rákosi pajtás bennünket a boldog jövőbe vezet.” — Közben körbejártak és a zászlót a lépés ütemére lengették. Hamvas Pistának majdnem lehúzott egyet, mert nem sok híja, hogy ki nem verte a szemét a hurkapálcikával. Ugyanis viccből fordítva lobogtatott. A zászlót markolta, és a pálcikával úgy csinált, mint egy karmester, csakhogy röhögtesse a többit. Lajcsi figyelembe vette hogy Pista, Mari unokabátyja, ezért nem akarta a húga szeme láttára megruházni; úgyis ott lakik a templom utcában; de majd szerdán, ha már leadta a tojásokat, megmutatja neki, hogy hol lakik az Úristen.
Ebédre csirkepörköltet kaptak jó sok szósszal, csirke nélkül. Fejedelmi volt mártogatni a paprikás lét, mert kenyérből aztán volt dosztig.
A borzalom, azután kezdődött, amiről ő még csak álmodni se mert. Mindegyikük szó nélkül bevonszolt a folyosóról egy összecsukható kiságyat, és parancs nélkül lefeküdtek. Erre Lajcsi morogni kezdett, hogy ő bizony nem tud aludni, s a rossebbit az egész óvodának. Ica néni erre csak kedvesen megsimogatta, hogy bizony kettőtől négyig csendes pihenő van. Ezt úgy mondta, mintha azt közölte volna, hogy a föld forog. Lajcsi tudta, hogy a pihenő, az egy nagy parasztházat jelent, ahová a pesti nyaralók jönnek. De nem akart vitatkozni. Inkább hasra feküdt és az arcát a párnába fúrta.
Egy idő után, a koromsötétből előfehérlett egy vetítővászon, s már el is kezdődhetett számára a mozi nézés. Észrevétlenül beleolvadt a történésbe, aminek ő volt a főszereplője. Már látta magát a csata forgatagában, amint egy hatalmas huszárkarddal a pogányt aprítja. Mari meg mögötte ül a lovon, és időnként megitatja a kulacsból, miközben buzdítja. Aztán már Lajcsi végleg belefeledkezik a kalandba. A csata után már hazafelé mennek, mikor egy sereg kalóz orvul egy kelepcébe csapdát állít nekik, és legyűri őket az aljas túlerő. Azok persze miután megkötözik őt, meg a lovát, elrabolják Marit, miközben szegény, szívszaggatva sikoltozik; – de már csak a távolba vesző gúnykacaj az, aki rá felel.
A film igazán akkor lesz izgalmas, mikor a ló elrágja a láncot, amivel a fához kötötték, majd a gazdája kezén is a kötelet, és azonnal a banditák várába vágtatnak, ahol csak az ügyeletes ötven rabló őrködött. A főcsapat éppen portyán volt. Kispál Lajcsi hamarjában iszonyú vérengzést csap, mire azok rimánkodnak. De ő aztán nem ismert irgalmat! Csupáncsak azért, mert a kalózok vérszomjasan Marit sanyargatták, ha arra volt kedvük. Miután lekaszabolta őket, már nyargalt is volna az arájával az esküvőre, de a visszatért kalózok a kapitánnyal utánuk vetették magukat, mert észrevették, hogy Lajcsi elvitte tőlük a vezér prédás zacskóját. Na, most jött a hátborzongatás csúcspontja! Az égő kelepcéből csak úgy tudott menekülni karjában az ájult Marival, hogy átugratott egy iszonyúan mély vizes árkon. De olyan magas ívben, hogy a krokodilok is csak elkeseredetten néztek utánuk; — belátták, hogy feleslegesen ugrálnának felfelé.
A vége könnyekig megható volt. Már ott állnak az oltár előtt, és Borcsai plébános úr összeköti a kezüket a stólával. A harang bim-bambol, és sírnak a népek az örömtől. A lakodalomban mindenki ott van. Még Hamvas Pista is; — mégis csak rokon.
Mikor véget ért a csendes pihenő, Lajcsi csak azt sajnálta, hogy még nem tudja a filmen átélt kalandokat leírni. — De mit tesz az? — Jövőre már iskolába megy.
Legutóbbi módosítás: 2011.02.12. @ 13:11 :: kisslaki
