Nagyvárad csöndje halk csobbanással
ömlik szét a parkok illatos ködén,
szívig sajduló, bús csodálkozással
mered rám a K?rös, az ósdi híd tövén.
A folyó andalító, lassú, mély zenéje
régmúltat dalol; Gyula let?nt nyarát,
ahogy ül a páholy büszke ölébe,
s Annára gondolva elsírja magát.
Vénmagnóliának könnyei peregnek,
mikor Ady rímeinek csellója csendül,
ifjú évei semmi ködbe mentek,
Várad flaszterének k?kezén keresztül.
Ismer?s láz f?t, magammal viszem,
ez az egy, mit el nem vehetnek,
e gyönyör? tájat addig ?rzi szívem,
míg ki sosemvolt, majd én is elmegyek.
Astoria fölött megrezdül az azúr,
a múlt nyújtja felém langy-meleg kezét,
s mint Chopin et?djében a zongorahúr,
zokogva faggat: emlékszel-e még?
Hogyne emlékeznék, én, világba tévedt,
– e csodák nélkül életem sem kell-;
mintha Apám szólna, mint egy végítélet,
„még megvan az út, mely haza vezet el…”
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:08 :: Kovács Daniela
