Lemerülök…
Ilyennek képzelem, ha valaki a morajló, egyre magasabb hullámok között úszik a tengerben. Érzi, tartja ereje, élvezi a kihívást, néha nyel egyet a váratlanul érkező sós tajtékból. Az ősi magzatvízből a fövenyes jelen felé fordul, kellemesen elfáradva. De rádöbben, hogy bár gyorsuló, már-már gyilkos tempót diktál karjainak, a part egyre jobban távolodik. A nap is elbújik, keskeny fénykardokat küld a felhők közül, döfésük sebhelyénél gyönyörű, zöldes fénnyel világítanak a habok.
Csepp ajándék-remény.
Hátára fekszik kicsit pihenni, de nem a cserfesen locsogó kedves ölelést érzi már, a sötét, grafitszürke, rémisztő árnyalataival válik eggyé a mindenség.
Félelmének szűk búvárruhájába préselődik teste, mozogni alig tud, és úgy érzi, képtelen többet lenyelni Poszeidón keserű italából.
Egyszer-egyszer már lehúzzák magukkal a tengeristen lányai, de váratlanul felbukkan. Mintha csak egy játékszer lenne. (Kivel is játszott utoljára…) Ereje elfogyott, küzdeni már nem tud…
Akar még élni?
Egyedül van.
Még dobálják, bolondoznak vele a láthatatlan kezek — majd ha megunják, leviszik legszebb palotájukba, pár napig vendégül látják, majd útjára bocsátják…
Évek óta nem hívta őt már senki.
Tüdeje ég, fáj a szája és a szétmart torka. Ösztönösen veszi a levegőt, ha felbukkan, de vére, teste már nem tud megtelni élettel, hatalmas lendülettel érkezik szájába a mindenét követelő, kitöltő víz. Korbácsként csapódnak rajta a tajtékok. És már zúg a feje, nem mozdul semmije a saját akaratától. Csak még egy lélegzet, csak még egyet, semmi mást nem kér. De lent van már a mélyben, ahol azt sem tudni, hol van fent, és hol a lent.
És utoljára teleszívja magát tengervízzel.
Legutóbbi módosítás: 2011.02.25. @ 20:49 :: Pulai Éva