Merev sziklafal, alig repedések. És mégis a k?tör?f? és más, port megköt?, vékony fekete humuszon lakó, kövér kövirózsák szegélyezik az alig ösvényt. Néha a kezünk van el?bb, vagy taszít felfelé a lábunk. Nem nézünk magunk alá, mert elhagytuk a méretarányokat, amelyek testünk kisebb többszörösei.
Úti célunk a barlang, az üreg. Még fiatalok vagyunk, nem észleljük a szikla érzékiségét. Csak hajt felfelé, kissé veszélyes, ma már tudjuk – olyan, mint az asszony teste. Olykor a követ is átöleljük, hogy izgatottan megpihenjünk.
A szikla valóságos, a dolomit kemény, csak néhol omlik és áthaladunk, mint a b?n görgetegén.
Valaha és valahogy felértünk. Benéztünk a barlangba, a fal nyolctizedénél. A testarányok szerint csókos száj vagy szemüreg, de küklopszé kell legyen – páratlan.
Még akkor nem volt szennyes hajlék, nem voltak elhagyott m?anyag palackok, amelyek mint szilikon mellek meghamisítják a világot.
Szerintem még mindnyájan élnek, még mindnyájan élünk, aki lentr?l felfelé haladtunk.
Ma már nem szédülnénk talán, ha a szájtól a mellek kétharmadán át, az altest harmadába harapnánk.
Felcseperedett el?ttünk, és a sziklák peremén a Loreley – egyáltalán nem sell?teste – csábítana, pedig itt víznek nyoma sincs.
Leveg? folyamok úsznak alattunk és olykor piszkos felh?k alkotnak szigeteket. Már megtapasztaltunk nagyobb magasságokat. Kiderül, hogy nem lehetnek légiesek, alacsony gyalogfeny?k maradnak mögöttünk, mint alantasan tüskés szerelmek.
Szerelmek? Sérelmek és gyorsan ellihegett szeretkezések, amikor még nem tudtuk, hogy az ölelésben tovább kell fürödni a megtisztulásért.
Most már tudom a fiúk elmaradtak, és a barátságok. Leányfolyondárok és asszonyörvények húznak le s fel.
Pedig valóságos sziklán másztunk. Béci fürgén, elöl, mintegy mutatva az utat. Józsi, Béla és Laci?
Laci, aki a szikla tövében elásott pisztolyról álmodott, mint a kalózok kincsér?l – egyik sem került el?!
Az kés?bb lehetett, amikor a kék szem? kacérság az alacsonynövés? tölgyek és a csersuhángok sovány bozótjából el?-el?bukkanva csalogatott. Csókok ígéretével, és az ég kékjét meghazudtoló tekintettel.
Milyen sápadt a hazai ég, olyankor nyáron, amikor a szoknyák harangja a rég levirágzott kökörcsinek szöszös tövei mellett, amelyek ilyenkor beleolvadnak a sziklagyepbe, osonnak – szintén rejt?zködve, de megmutatják magukat. Nemcsak a figyelmes szemnek, de a tapasztalatlan kutatónak.
Mert kutatjuk ma már és ma még az asszonyok barlangját. Napfényben és félhomályban.
De végülis feljutottunk, elvégre csak szikla volt. Kemény talaj, ahol megvetettük a lábunkat, hogy aztán körülnézzünk a tájon.
A n?i test sikamlós, mint es?áztatta szirtek, puha, mint a medúzák teste és olykor akkora nyomot hagy a b?rünkön a romlottsága.
Azóta jártunk tengereken, kikötöttünk sóvirágos szirteken. Melyek, mint könnyáztatta elhagyott asszony és halászok barázdált arcú özvegyei, pókok hálóját javították göcsörtös kezükkel.
A szirt magában áll. Áll ma is és reumás csontjaink, ízületeink, bütykös lábunk nem visznek fel.
Mamuszt hordunk, melegít? házikabátot.
És ha megmarkolunk, homokot, agyagot vagy humuszos földet, csak azért tesszük, hogy el?ttünk távozó koporsójára szórjuk a könny? földet. Legyen neki könny?! – mondjuk -, de meggondoljuk, hogy ez éppen annyira nem igaz, mintha most is a szikla alján állnánk, hogy az áthatolhatatlan kerítéseken átjutva a felmagasztosuló sziklafalon feljussunk.
A szikla áll, s a hajléktalanok nem olyan romantikusok, hogy meghódítsák!
Inkább elvackolnak, b?zös sebeiken nem cserélve rongyaikat.
Legutóbbi módosítás: 2011.02.02. @ 13:18 :: Radnai István
