Ilyenkor, tavasz közeledtével a meredek utcán, a jégbordás úton csörgedezik az olvadék víz.
Tiszta, átlátszó, megmosom benne a kezemet vagy a hócip?met.
A csobogó hangját is hallom, gyalog járok, hébe-hóba, távolról hallani, hogy alattam a Pasaréti úton dohog egy autóbusz.
Majdnem azt írtam, egy-egy autóbusz, de ez így nem pontos, az egész vonalon csak egyetlen kocsi jár, ki tudja, hogyan sikerült megúsznia az ostromot.
A mélyebb tócsákat átugrom, míg az olvadó, pataknyi hólé, szökell a kockaköveken.
Világos van, világos nappal, bár a nap alig emelkedett fel a dombok vánkosai közül, érezni a hátamon vagy az arcomon a melegét, aszerint, merre kanyarog velem az utca.
A feny?k ágain még megül, az árnyékban szinte vakítóan fehérlik, hiszen csak fával f?tünk, az iskolába segélyezésb?l jut ebéd.
De ez már senkit sem érdekel, nem l?nek, nem robban semmi és nem éhezünk. Nincs minden nap bab!
Nekünk nem volt felesborsónk, és a zsírosbödön aljáról kifogyott a lesütött hús.
Igaz zsírzó sem maradt.
Valami kenyér, de finom és ropogós a kukoricakenyér! Jegyre.
Bármilyen hihetetlen – nemrég vendégségben voltam. Ekkortájt nem volt divat kínálni a vendéget.
Sárgaborsó-f?zelék… Mennyei!
Jókedv?en érkezünk, de nem tartott sokáig – a Gyula!
Szegény Gyula kezében felrobbant egy kézigránát.
Túlkoros volt, a legid?sebb az osztályban. Sok testvére van, az utcán dobálták a gránátot, nem robbant.
Megtudtam, hogy a szeget nem szabad kihúzni!
?k nem tudták, a bokrok alatt vagy a gazos-füves réteken, elhagyott földeken számtalan elhajított fegyvert lehetett találni.
A kerítésen és a bokrokon, ruhacafatok, vér.
Ha jobban megnézném, a rongyok közt véres húst is találnék.
Nemcsak kíváncsiságból mentünk megnézni.
Az osztály fegyelmezetten és hallgatagon ment fel, kétutcányira lakott. Ekkor tanultam meg részvétet nyilvánítani.
Azt már tudtam, hogy aki meghalt, nem jön többé vissza. De nagyapám halálakor senki sem jött oda hozzánk, senkinek nem jutott eszébe megkérdezni, mit segítsen.
Kerülnek minket, mint a pestisest – így mondták nekem, mert az oroszok l?tték le.
Féltek, féltek velünk szóba állni.
Nagyapám nem volt katona, beteg öregember volt.
Gyula sem volt még levente sem, ahhoz túl fiatal volt. Ha levente lett volna, ma is élhetne, feltéve, ha a frontot megússza.
Egy pad, egy hátsó pad üresen maradt.
Nem messze t?lem.
Bár nem voltam túlkoros, de magasság szerint ültünk. Volt két babszemjankó az osztályban, egyiküket Atillának hívták, emlékszem a vezetéknevére is, Koncsik Attila. A padtársa talán Babay?
Velem egy sorban, az utolsóban – egyébként kettesével ültettek minket – a padtársam, Ádám, Kontur Ádám ült.
Béla csak a másodikban érkezett.
Szokásban volt, hogy dicsér?t kaptunk, akár osztály-dicsér?t, ha olyan csendben voltunk, mint aznap.
De akkor senkinek sem jutott eszébe, még a tanító néni is hallgatott. Nehezen mondta ki azt a néhány szót, Gyuláról emlékezett meg, és hozzátette, ne nyúljunk semmihez.
Átvillant rajtam egy plakát, síró kisgyereket ábrázolt, kezében egy babával.
Ilyeneket dobtak le repül?r?l – ha a gyerek játszani akart vele, felrobbant.
Igaz volt-e?
Gyula kamaszodott már, esetlenül kászálódott ki a sz?k padból.
Kék szeme volt és kócos haja. Nemsokára pénzt keresett volna, habár így is segített, lovakat befogni, hajtotta a kocsit. Apja odavolt a háborúban.
Ekkor még senkir?l nem tudtuk fogságban van-e, vagy elesett?
Tábori levelez?lap? – kérdezed. Igen, múzeumban láttam, kiállítva.
Apán is váratlanul jött meg, negyvenhatban vagy negyvenhétben.
Inkább negyvenhat ?sze lehetett.
Az angol fogságból hozott kekszet és csokoládét. Meg egy kék rongyból varrt mackót.
Bár kicsi volt, kis híján elfért a tenyeremben, sokáig vele aludtam. A mackóval.
Patakokban csörgedezett a víz, jött lefelé a meredek utcán.
Másnap délben már vidáman futottunk haza a napsütésben. És még éhesek sem voltunk. A segélykonyha akkor még m?ködött.
Kérdezed – hogy lehet az, vidám gyerekzsivaj és játék, amikor el?z? nap halt meg az osztálytársunk?
Az utcákon addigra már nem feküdtek halottak, mire megkezd?dött a tanítás. Nem lehetett hozzászokni, de mi csak a belövést?l féltünk, a halottak nem bántanak!
Éjjelente néha megkongatta anyám a mozsarat. Patruujj, patruujj! – kiabálták és bemondták a címet, ahol a bandák garázdálkodtak. Csatárláncban továbbadtunk.
Egy rend?rt meg is l?ttek.
Amikor újrakezd?dött a kolompolás, kiszaladtunk ismét és láttuk sántikálni.
Akkoriban még nem jót jelentett, ha valami járm? hangját hallottuk zúgni az éjszakában.
Zabrálni jártak.
Mi az a zabrálás? – hát, kis unokám, azt a szót nem az iskolában tanultam.
Eredetileg valami olyat jelentett, szerezni. De mi tudtuk – rabolni jártak a katonaszökevények.
Vagy nem is szökevények voltak azok a ruszkik?
Legutóbbi módosítás: 2011.02.21. @ 12:00 :: Radnai István