A nap beragyogta a falu keskeny utcáit, pedig nem volt könnyű dolga. Hosszan kanyargó úton lehetett eljutni a falu közepébe, s nem is volt nagyon mit néznie. Kis házak egymás mellet. Ajtajukon vastag daróc lógott, kilincset is hiába keresett. A kerítésen színes ruhák száradtak. Rájuk fért a napmeleg, hiszen itt-ott csepegtek a víztől. A nedvesség leszivárgott a házak előtti ásott vizesgödörbe, amely felitta.
Ricsi a poros úton lassan botorkált kezében egy jókora bottal. Csapkodta az útjába került bokrokat, felriasztva még az este alájuk telepedett szúnyogok raját. Az óvoda elé érve valami megcsillant előtte. A munkások akkor emelték helyére a széles ablakot, ezen csúszott meg a nap fénye.
— So pes more*? — szólt fel az egyik férfi a másikhoz, keresgélve mezítelen lábszára mellett az üvegeket.
Ricsi rájuk sandított.
— Pekel o kham tates.** — mondta, mint aki vár valamire. Nagyot nyelt, mert megszomjazott.
— Nem megmonttam, hogy ne beszéjj így! — rivallt rá egy mély cigaretta ízű, jól ismert hang, az édesanyjáé. Beletúrt kócos hajába és hanyagul nyúlt a sörösüvegért, amit a férfi nyújtott felé. Ivott, kézfejével megtörölte az ajkán maradt sörhabot.
— Gyalázat — sorolta felháborodva —, mán kísz lész az óvóda, ű mög itt máskínt beszéli, mint kíne, pedig majd gyűnni kő neki mindönfélire, hogy iskolás löhessön!
A férfiak nevettek, cigarettáztak. A szó olyan fordulatot vett, amelyet Ricsi már nem is értett. Nézte a sárguló leveleket. Arra gondolt, pár hét és naponta megfürdetik az óvodában, tiszta ruhát is kap, rajzolhat… Megrázkódott. Azt nem szereti, de lefutni a dombról, azt nagyon, meg a kicsiket lelökni… úgy gurulnak, mint a labda. Marika néni meg rikoltozik majd… előre nevetett magában.
Rúgta a port vidáman, amíg hirtelen valami meleg, nagy fröccsenés nem esett oda mellé. A lábát is beborította. Felnézett. Az utolsó gólya tett még egy kört a falu felett.
— A fenébe! — gondolta, s egyik lábfejéhez fente a másikat, hogy megszabaduljon az ajándéktól.
— Gólyaf… — szétnézett, szája elé kapta a kezét, megijedt. Még valaki meghallja, s lesz nemulass, megint.
Csodálatos színeket dobált az ősz a fákra, minden éjjel festett újat. Az éjszakák hűvösek lettek, de napközben még szinte nyári meleg volt. “Indián nyár” gondolta az autóban ülő nő, aki először jött a falu felé, dolgozni. A főutcát kereste. Mi is lehet a neve? No persze, Kossuth utca, mint minden faluban. Az út kétfelé ágazott. A szélesebbet választotta. Jó ideje haladt, lassan, nézve az utcatáblákat, de nem látta, amit keresett. Egy kisebb csoport mellett megállt érdeklődni.
— Merre találom az óvodát?
— Arra Kőhíd felé — mondta a fejkendős asszony.
— Nem tudom, merre van Kőhíd, ha lenne szíves…
— Mondom, amerre a busz jár… — s intett a kezével kétfelé, oda, vissza. A nő sóhajtott, köszönte az eligazítást. Nem sokra ment vele, de a buszmegállóhoz visszatérve elindult a másik utcán. Messziről látta a zászlót, s feltűnt a nemrég felújított óvoda épülete is.
Belépve a terembe csupa ragyogó fekete szemű tekintet fogadta a fonott kalács és a kakaó mellett. Épp tízórai szünet volt, némelyik gyermeknek ez volt a reggelije is.
Rövid bemutatkozás után végigjárták a foglalkoztató helyiségeket. Edit örömmel látta a példás rendet mindenütt. Hiszen hetente egy délelőtt ez lesz a munkahelye. Információkat gyűjtött a gyerekekről. Írásban már sok anyagot kapott, de a családi háttér is fontos. Találkozott már más óvodákban, iskolákban is cigánygyerekekkel, de ide csak ők jártak, egy kivételével. No persze mindenki magyar, de a szokások, a nyelvhasználat eltér az átlagtól. Hogy miben mások, az majd kiderül egy hét múlva.
— Láttad? — bökte oldalba társát Ricsi. — Biztos gyün hónap is! — gyorsan rákönyökölt az asztal szélére, ahová kilöttyent a kakaó, maszatolta nyomát a kezével.
/Folytatása következik/
*So pes more? — Mit iszol testvér?
**Pekel o kham tates. — Süt a nap melegen.
Legutóbbi módosítás: 2011.02.22. @ 17:32 :: Sonkoly Éva
