Egy-két hét elteltével Editnek feltűnt egy autó útközben, amellyel adott időben mindig azon az útszakaszon találkozott, utánfutó megrakva fémhulladékkal. Keskeny volt az út, mély árok, magas töltés mellette, s bizony a vezető nem nagyon húzódott le. Edit alig tudta kerülni a mély kátyúkat.
Szóvá is tette az óvoda vezetőjének bosszúságát.
— Ugyan, ne mérgelődj! — volt a válasz. — Ő legalább dolgozik… és elnevette magát.
— Lehet! — mondta Edit és arra gondolt, vajon honnan rakja tele hetente az utánfutót, de elhessegette a gondolatait.
Várták a gyerekek. Ricsi az első csoportban ült. Homlokát ráncolva, kezeit nadrágja mély zsebébe rejtette. Hátradőlt a széken, s méregette Edit nénit minden alkalommal. Tette ezt annak ellenére, hogy Edit szeretettel állt a háta mögé, megkérte, hogy álljon fel, eligazította a székét, hogy kényelmes legyen, kezét kivette a zsebéből. Kis fejét megsimogatta. Addig, míg egyszer a kezén nem érzett valami furcsa bűzt. Tetűirtás volt aznap reggel, Marika elfelejtett szólni, pedig havonta megtörtént, no meg úgy, szükség szerint.
Sokféle eszközzel dolgoztak. Ricsi szeme akkor csillant fel először, amikor festéket kevertek. Szerette a színeket. Megszagolta a temperát.
— Ez büdös, de szép! — mondta. Váltogatta az ecseteket, néha az ujjával is mázolt. Edit nézte, s hagyta kísérletezni. Egyre szebb munkák kerültek ki a kezéből, más szinte nem is érdekelte.
A gyerekek ügyesedtek, az idő pedig szokásához híven múlt. Úgy november közepén egy reggel a kátyúkban hártyásra dermedt a hajnali pára, az égbolton sötét felhők úsztak, mint puha párnák.
A teremben még villanyfény mellett is borongós volt a hangulat. Edit mosolya volt az egyetlen ok a vidámságra.
Egyszer észrevette, hogy Ricsi az ablak előtt áll és szótlanul néz kifelé. Mellé lépett. Nagy pelyhekben szállingózott a hó. A kisfiú követte szemével a hópelyheket, egyre álmosabb tekintettel.
— Látod milyen szép? — kérdezte Edit.
— Apa tegnap itthon volt… — szólalt meg Ricsi —, de reggel elment.
— Biztosan dolgozni.
— Nem. Vissza kellett menni neki a börtönbe, pedig este azt mondta… — Editre nézett nagy sötét, párás szemével — azt mondta… — könnyei leperegtek.
— Mit mondott?
— Tudod, átölelt és azt súgta: Nem adlak oda senkinek! — Ricsi már zokogott. Edit szíve összeszorult, magához ölelte a kisfiút.
— Tudod, édesapád biztosan úgy is gondolta! — Edit fülében sokáig visszhangzott a mondat, valamiért olyan ismerős volt. Ricsi zavarta meg az emlékeit.
— Akkó mijjé jár oda Laja bácsi alunni mindön este anyáhó?
— Ő kicsoda?
— Apa testvére.
— Biztosan vigyáz édesanyádra…
— Én is tudok ám, látod, milyen erős vagyok? — s felhúzta karján a pulóvert, mutatta az apró kis domborulatot felső karján.
Editnek lassan indulnia kellett haza a hóesésben, de előbb megkérdezte Marikát Ricsi édesapjáról. Marika csak legyintett.
— Ott tölti mindig a telet. Csinál valamit, aztán bevonul a melegre, eggyel kevesebben vannak otthon. Most várják a hatodik gyereket.
Hat gyerek egy kis házban, meg az összetartó család. Edit gondolkodott… mindenki segít nekik, hallotta. És az édesapa? Erre nem volt válasza.
“Nem adlak oda senkinek!” dobolt ritmusra a fülében az életében már másodszor hallott mondat. Talán Ricsinek sikerül ezt megélni, gondolta, s nagy kanyarral rátért a városba bevezető egyenes útszakaszra.
/Folytatása következik /
Legutóbbi módosítás: 2011.02.25. @ 16:24 :: Sonkoly Éva
