Napok óta zsong a fülemben egy dallam, egyre erősebben…
Nyári szellő suttog az Alföld felett, szembe fordul vele régi idők viharos szele, mely magával ragad a képzelet világába. Messze repít legendák felé, ott megáll, történetet mesél, fülembe halkan zenél.
Magányos tanya facsoporttal, körülvéve széles legelővel. Keskeny poros úton nyargal a szél, majd csendesedik. Lassabban, mint gondoltam, leejt a porba.
Nézem magam, ruhám olyan régi, hosszú szoknyám földig ér — s a lábamon? Bizony mezítláb állok az alföldi tanya udvarán.
Szüleim kora reggel a közeli városba mentek kocsival. Minden fontos munka az enyém. Elszabadult hajfürtjeimet simogatom, de valahogy nem áll össze. Befutok a szobába, kicsi tükörbe nézek, hajtűvel próbálkozom, tűzöm a fényesen csillogó fekete hajamat.
Hajnal óta sül a kenyér a kemencében, még nem kell kiszedni.
Sietve fordulok a ház sarkánál, kezemben egy szakajtó kukorica. A tyúkoknak szórok belőle. Közben a kutyák ugatva rohannak az út felé. Erősen süt a nap. Kezemet a szemem elé emelem.
Távoli porfellegből egy lovas közeledik. Ismeretlen, s én egyedül vagyok. Most veszem észre, kötényem szélét gyűrögetem zavartan az ujjaim között.
A kutyák hirtelen elhallgatnak. A lovas csak rájuk tekint és leülnek menten. Csend van, csak a szívem verdes ijedten. Nézem az udvart. Két veréb fürdik a porban.
— Hozz egy pohár vizet! — hangzik a ló hátáról.
Felnézek. Fiatal, szép férfi ül a lovon, homloka csupa veríték, inge rátapadt a testére, régen futtathatja a lovát, talán üldözik… — betyár, dobban a szívembe. Kancsó áll az asztalon a nyitott ajtó mögött, oda néz.
— Hozd már! — int a fejével arra felé.
— Hozok friss vizet! — Nem is tudom, miért szaladok a kúthoz, felhúzom a vödröt. A víz hűvösen gyöngyözik a pohárban. Egyszerű tálcán nyújtom felé. Elveszi a poharat, mohón iszik. Elnézek mellette a kút felé. Tudom, nem illik ránézni, pedig nagyon szeretnék.
— Bogár! — hallom szép zengésű hangját. Hirtelen a hajamhoz kapok. Nincs ott semmi. Ruhámat simítom. Ő pedig nevet. Nyújtja a poharat, még ragyognak a vízcseppek rajta. Valami apróság megpendül mellette a tenyeremben, szinte gurul. Nézem ijedten. Csillogó, bordó köves gyűrű.
— A vízért! — kiáltja messziről, mert lova hirtelen fordul, s azonnal vágtázni kezd. Kutyaugatás kíséri. Nézem a gyűrű arany csillogását.
Késő délutánig tétován teszek-veszek, végzem a munkámat. Egyszer a távoli nádas felől lövést hallok, ijedten tapasztom a fülemre kezemet, majd csend lesz.
Kisvártatva megérkeznek a szüleim is. Ők mesélik, hogy a híres betyárt, Bogár Imrét elfogták a pandúrok, ott a nádasban.
— Fiatal volt — mondták, mintha már nem is élne.
Forgatom a gyűrűt, de hallgatok róla. Nem ad már senkinek ajándékot.. .egy pohár vízért…
Sötétedik. Feltámad a szél, mintha újra magával sodorna, messze…
Nem is tudom hol jártam. Nézem a kis tükröt a kezemben, s közben egy régi népdal visszhangzik bennem…
Zavaros a Tisza, nem akar apadni,
Az a híres Bogár Imre által akar menni.
Által akar menni, lovat akar lopni,
Debreceni zöld vásárban pénzt akar csinálni.
……
Másra akarok gondolni, de a dallam nem engedi.
A számítógéphez ülök.
Ki is volt Ő?
“Bogár Szabó Imre 1862 nyarán esett fogságba, s azonnal ki is végezték. Az akkor húszéves, „igen szép külsejű és arcú” betyár kivégzése nagy esemény volt Pesten. „Ezernyi ezer nép lepte el az utcákat”, amikor „Virágkoszorúval a kezében a vesztőhelyre szállíttatott”. Nyilván a nagy érdeklődés volt a fő oka, hogy az egyik legszebb betyárballada fűződik nevéhez, amely nagyon hamar kialakult és 1870/71 telén már följegyezték egy változatát.
De ez a ballada szinte semmiben sem egyezik a megállapítható tényekkel. Az elfogatás körülményeit is másként adja elő, s a dalban emlegetett Duli Marcsáról sincs semmi szó a törvényszéki és csendbiztosi iratokban. Külsejét egybehangzóan szépnek írják le az egykorú újsághírek, s ennek lett a következménye, hogy a balladában aranyos zabláját, ezüstös kantárját emlegetik, vagyis szépségét a népköltészet közvetett-stilizált módján fejezik ki.
Egyik újság szerint a kivégzésre vezetett betyár „arcát látva, talán maga Lavater is csalódott volna”, egy másik „leventei termettel, majdnem gyermeteg ifjúsággal, deli szépséggel — és az Isten képmását viselő arcvonásokkal” írja le a betyárt. Nyilván nem volt született gonosztevő.”
/Vikipédia/
Talán ezért lopakodott fülembe a dallam, s ez a régi történet, hogy másokkal is megosszam…
Legutóbbi módosítás: 2011.02.08. @ 18:42 :: Sonkoly Éva
