Az id?nek mindent egybevéve, mindösszesen egyetlen haszna van: múlásának köszönhet?en, az ember képes és hajlandó lesz általa eljutni annak belátásához, hogy az életben csupán két értelmes és hasznos elfoglaltság van, a meditáció és az olvasás. A józan és körültekint? ember számára nincs hasznosabb felkiáltás, minthogy – Olvasni, olvasni, olvasni! Legpontosabban kognitív, vagyis megismer? tevékenységet végezni. A felel?s emberre ráolvasva pedig ez így hangzik: – Gnoti se auton, vagyis „ismerd meg önmagad!” Az id? nem ismer kivételt és pardont e vonatkozásban. Az ember folyton id?t akar nyerni, ennek viszont egyetlen eszköze az, ha a rendelkezésre állót, id?tlen dolgokra fordítja. Meditáció alatt pedig szélesebb értelemben vett lelki gyakorlatot értünk, még pontosabb: vallásos gyakorlatot. Vallás pedig az, ami az egyént összekapcsolja az istenivel, az egyénit a mindenséggel. Megint más kérdés, hogy mit értünk itt isteni alatt, az azonban mindenképp megállapítható, hogy nem valami természetfelettit, hanem kizárólag valami természeteset. Ami bel?lünk (is) fakad, ugyanis nem állhat létünk természetén felül.
Id?-meditáció-olvasás: ebb?l születik meg az olvasat. Ám az ember valódi szentségében akkor ?rzi meg e tárgykört, ha többet egy szót sem szól róla, a már említetteken kívül. A további kifejtés ugyanis csak a felesleges bonyodalmak el?fordulási lehet?ségének esélyét vetíti el?re, ám a még be nem érkezett lélek rácsodálkozásában ennek semmiképp sem tud ellenállni, így csupán azt remélheti, hogy hangos eszmefuttatásával túl nagy kárt nem tesz. De minden újabb szó id?pocsékolás az olvasó és a szerz? számára is, és még hátravan az alapvetés megokolása!
A lelki gyakorlat kapcsolatteremtés, az olvasás e kapcsolat kifejezési készségének kiszélesítése, az írás pedig e kapcsolat közreadása, az ön- és társadalom befejezés eszköze.
Az írásra azt mondják, hogy önkifejezés, de a szerz? és olvasó szempontjából talán helyesebb, hogy önbefejezés. Csak a be nem fejezett ember ír még. A befejezett ember már, vagy egyáltalán nem ír, vagy nem önmaga ír, hanem ?t írják le, ugyanis ? már nem akar kifejezni, csak átadni, persze az írás lehet még számára is eszköz, de ez a fajta írás már egészen más szinten mozog, mint az írás korábbi és általában véve átlagos színvonala. A befejezett szerz? a csendet írja le, és a csend által még többet ad át, mint a kifejezéssel.
Szerz? és olvasó viszonya mindig a közös utazásról szól, ám ez az utazás csak addig épít?, míg az auctor legalább néhány lépéssel az olvasó el?tt jár. Az ideális állapot pedig az, ha el?bb fejezi be magát, mint az olvasó és így lehet?vé válik számára, hogy közrem?ködjön az olvasó befejezésében.
A befejezettség felé haladó ember felismeri, hogy igaz feladata és léte a szolgálat. Mégpedig szolgálat az önfeladáson keresztül. Önfeladása pedig szép lassan beleérik és beleég kinyilatkoztatásába (mert minden írás kinyilatkoztatás) és végs? soron minden megnyilvánulásába (mert minden cselekedet kinyilatkoztatás). Így a kinyilatkoztatás és megnyilvánulás, írás és tett, gondolat és jellem között nincs különbség. Mindemellett azt is tudja, hogy, ha nem tud érdemivel és értékessel szolgálni, hallgatnia kell. Hisz ? ismeri a csendet. A csend iránt pedig alázatos. Ha a csendnél csak kevesebbet tud kifejezni, meg sem nyilvánul. Engedi, hogy azok nyilatkozzanak meg, akikben a csend elevenen él. Elemzi a szót, hogy megnyilatkozás. Megnyilatkozás, mint megnyílás, megnyílás, mint valaminek a kitárulkozása rajta keresztül – s tudja, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy mi ömlik ki általa, mert minden kitárulkozás kinyit egy ajtót, de be is zár egy másikat.
A lelki gyakorlatot végz? ember felel?sséget, missziót vállal, s e misszió része, másik végpontja az is, hogy az olvasás által tudást szerez. Tudást, mégpedig arról, hogy a materialisztikus jelenséganyag rendelkezésre álló elemeib?l mely elemek segítségével lehet egy olyan nyelvet megalkotni, amibe ? a csend szimbólumait itt és most átültetni képes. Ez lesz az ? személyes nyelve, s ha tényleg a csend nyelvére talált, kés?bb a tömegek nyelve is.
Az olvasó ember látásmódot tanul. Annak látásmódját, hogy miként tudja a világba lehozni a szentséget, és miként tudja a szentségtelent elválasztani a szentségt?l az anyagvilágban kutatva.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: Szinay Balázs
