Akkor, ezerkilencszázhatvankettő nyárelőjén, már az utolsó rétegeket koptattuk az általános iskola padjairól. Mindenki tudta merre viszi tovább az útja, vártuk a megváltó ballagást.
Egy verőfényes májusi reggelen padtársam, kinek fejében a madárfészekért megmászandó fák helyét — lévén a villanyszerelés eljegyzett vőlegénye — akkor már a kátránnyal konzervált villanypóznák vették át, zsebében egy fészkéből pottyant fecskefiókával állított be az iskolába. A fekete öltönyével, fehér ingével közöttünk igencsak túlöltözöttnek mutatkozó, végszóra érkezett új diák igazán fegyelmezetten viselkedett. Tanítási órák alatt csendben lapult gazdája felfordított, indigókék, simlis sapkájában. Kár is lett volna válogatnia, mert akkoriban csak ilyeneket árultak a boltban. Az általunk, nemes egyszerűséggel, mackónak nevezett melegítőből is csak buggyos szárú kékre emlékszem. A fióka nyugalmának persze jó oka volt. A szünetekben, az egész osztály, őkelmének fogdosta a legyeket. Neki csak nyelni és emészteni kellett. Tekintettel a negyvenkettes osztálylétszámra, azért ez sem volt lebecsülendő teljesítmény. Nőtt is rendesen, s hamarabb kirepült a padból, mint mi, az öregdiákok.
Korábban, s a későbbiekben is megesett, hogy olykor rövidebb, hosszabb ideig nevelgettünk fészkét idejekorán elhagyó tengelic, vagy vadgalamb fiókát, egészen addig, míg képesnek nem mutatkozott az önálló életre. A katolikus templom kettős tornyában lakó galamboknak és denevéreknek akkoriban csókák voltak az albérlőik. Arról, hogy a két torony nyolc órája nyolcféle időt mutatott, többnyire ők tehettek. Imádtak a nagymutatókon liftezni. A harangozósegédek, akiknek szabad feljárásuk volt a tornyokba, el-elkaptak olykor egy-egy röpülni még alig tudó fiókát, hogy azután madzag végére kötve hurcolják magukkal az ártatlan jószágokat. Az efféle játékok, a madarak számára ritkán végződtek kedvezően, de túl ezeken az eseteken, néhány szelíd gerlét és egy vesszőből készült kalitkában hunyorgó fülesbaglyot kivéve, nem emlékszem gyerekkoromból rabmadárra.
Pedig az emberekkel itt is gyakorta megeshetett, hogy mozdulataikba dermedve, vágyakozva szemlélték az égbolton vonuló madárrajokat, de ha ilyenkor „bárcsak” kezdetű gondolatokat temettek is magukba, jól tudták: A madártól elrabolt szabadság nem lehet az övéké. Az ég madarának ott a legjobb, ahol kibújt a tojásból, s lehetünk akármilyen gondos, lelkiismeretes gazdái, nem tudunk úgy gondoskodni róluk, ahogyan ők gondoskodnak magukról természetes élőhelyeiken.
Nekem díszmadaram sem volt. Ha ilyet bevállal az ember, maga is rabbá válik. Kötelezettség meg tollas barát nélkül is adódott mindig bőven. Ám egy ködös novemberi reggelen csoda történt. Épp a szemetes kukát cibáltam a kiskapu felé, mikor hangos surrogás kíséretében leszállt elém az égből egy citromsárga madár. Miután Borzas kutyánk, mamájától örökölt tisztségéhez híven, akkor is a lábam mellett poroszkált, s ő a kutya időszámítás szerint is lényegesen fiatalabb volt nálam, drámai helyzet alakult ki. Valószínűleg gyorsabban reagálhattam a váratlan eseményre, mert úgy tíz centivel sikerült megnyernem a versenyt.
Mire a szemét sorsát elrendeztem, a jobb megoldás híján a lakásban szabadon engedett sárga hullámos papagáj már a könyvespolcok mögött pókhálózott. Onnan kikecmeregvén rátelepedett a vázában díszlő, szárított, festett csokor kalászaira, s repült a pelyva minden irányba. Nem volt mit tenni. Kalitkát, etetőt, itatót, és persze eleséget kellett keríteni.
Többen azt feltételezik, hogy egy tenyésztőtől szökhetett meg a madár, de én biztosan tudom, hogy valójában másként történt a dolog.
Az égből folyton figyelő, madárról, emberről egyformán gondoskodó látta, hogy nekem már alaposan megcsappantak a kötelezettségeim, a madár meg nagyon elárvult. Így hát éppen összeillünk. Meg azt is észrevehette, hogy az idő múlásával sokat komolyodtam, tapasztaltabb lettem. Ezért úgy döntött, tesz velem egy próbát.
Legutóbbi módosítás: 2011.02.21. @ 11:49 :: Takács Dezső