Ijedten rebbentek fel a templom tetején tollászkodó madarak, mikor a félrevert harang kongása megtörte a csendet. Nem tűzhöz riasztott, nem is halottért szólt. Félelmet keltő hangja ezúttal az Úr haragját hirdette.
Favágók, parasztok lakták az Északi Kárpátok ősrengetegének szélén megbúvó falucskát. Szorgalmasan dolgozó, maguknak való emberek. Kevés bajuk volt a világgal, egymással is összefértek, de ezen a kora nyári vasárnapon, az Úr 1347-dik esztendejében, nagyot változott a világ.
Komor arcú emberek fordultak ki a félig földbevájt, zsuppfedeles házacskák ajtaján, és indultak el a harang parancsára a főtér felé. Mindenkin ünneplő, mert az Urat sértené a munkanapokon hordott, foltozott öltözék. A gyerekek ugyan vidáman rohangáltak, de számukra a temetés is szórakozás.
A tér közepét elfoglaló máglyát előző estén rakták akkurátus mesteremberek. Alulra került a vékony rőzse, fölé gondosan elrendezve a vastagabb, száraz fa, ami ha tüzet fog, belobbantja majd a nagy rönköket. El kell hamvasztani a csontokat is, vagy később saját kezűleg összetörni, hisz ezen a világon nyoma se maradhat a bűnösnek. Akit a gonosz megérintett, annak a maradványai is ragályosak, és csak egy mód van a fertőzöttek megtisztítására: a tűz.
A farakás közepén oszlophoz kötözve kopaszra borotvált fejű, meggyötört nő állt. Valamikor szép asszony volt. Dús hajú, tisztes ruhájú, halk szavú. A tér szélén a tömeg fölé magasodó, frissen épített emelvényen termetes pap imádkozott. Díszes miseruhája Isten dicsőségét hirdette, kemény tekintete, parancsoló hangja a hatalmát. Az építménytől nem messze, egy halom szikla mellett, idős férfi feküdt a földön, karókhoz béklyózott végtagokkal. Testén széles deszkalap, melyet nehéz kövekkel púpoztak meg. A tisztelendő atya lejött az emelvényről, és nehéz fakeresztjét magasra emelve a férfi elé állt.
— Áldott legyen a Mindenség Ura, ki letekint ránk, méltatlanokra! Kérlek, Istenem, irgalmazz e férfiúnak! Sarlódi Uros hallgasd meg a Mindenható akaratát, ki általam szól tehozzád! Földi életed véget ér a mai napon, tested az enyészeté lészen bűneidért, de halhatatlan lelked még megtérhet a Mennyeknek Birodalmába. Megmenekülhetsz a Purgatóriumtól, és ezer év szenvedésétől. Bánd meg tetteidet, fedd fel előttünk Csepke leányod hollétét, hogy ő is megtisztulhasson a lángok által!
Az éltes korú ember zihálva kapkodta a levegőt, vonásai eltorzultak a kíntól, mégsem szólt. Iszonyú fájdalom gyötörte, de nem csak a testé. Ő, csakis ő az oka asszonya halálának. Rábeszélte a boszorkányság vádjától tartó feleségét: nyíltan segítse a betegeket, vállalva gyógyító küldetését.
***
Nemrégiben járvány robbant ki a faluban. Az emberek belázasodtak, hánytak, testükön hatalmas, vörös duzzanatok, véraláfutások támadtak. Egyfolytában zúgtak a harangok. A pap reggeltől estig imádkozott, járta sorban a betegeket, kérte az Úr kegyelmét, de végül maga is elkapta a kórt. Ekkor érkezett Emese, a füvesasszony és Csepke lánya segítsége. Gyökerekből, füvekből főzött italuk könnyebbséget hozott a betegeknek, legtöbben — az atyával együtt — fel is épültek.
A falu lelkipásztora csodálatos gyógyulása után naponta hálamisét tartott a templomban, ahová minden hívőt elvárt. Az emberek azonban fanyalogtak. Minden nap mise? Dologidőben, amikor annyi a munka? Amúgy is a füvesasszony meg a lánya mentette meg a falu népét, akkor meg minek az a sok hálálkodás? Bőséggel elég a vasárnapi tétlenkedés.
A pap fülébe is eljutottak az istenkáromló szavak. Hangosan nem lázadt senki, de a lesunyt fejjel duruzsolók között nőtt az elégedetlenség. A prédikátor kötelességének érezte minden áron megvédeni az egyház tekintélyét. Meg kellett mutatnia, hogy nem lehet szembeszállni a Mennyei Atya evilági képviselőjével. Azt sem érezte helyénvalónak, hogy a Sarlódi család női csak úgy nekiláttak gyógyítani a faluban. Mintha felülbírálták volna az Úr akaratát, pedig csak Ő döntheti el: ki éljen, és ki haljon meg ezen a földön.
„Nem az igaz utat járták ezek az erdei bűbájosok, amikor imádkozás helyett pokolszülte okoskodással mindenféle gazokat etettek az emberekkel” — gondolta magában. — „Végtelen gőgjükben munkálkodásuk közben sem kérték Isten segítségét, mintha nem lennének rászorulva a Mindenható irgalmára. Bizonyára más, sötétebb hatalomhoz fohászkodtak. Erős gerendaházban pöffeszkednek, míg lelkipásztoruk jóval szerényebb helyen húzza meg magát, pedig áldozatos munkájáért különbet érdemelne.”
Isten szolgája boszorkánysággal vádolta meg az asszonyt és a lányt.
A faluban nagy lett a felbolydulás. Páran morgolódtak, de a legtöbben hallgattak; arcukra kiült a félelem. Akadt néhány hívő lélek, aki a tanúk emelvényére lépett. Egyikük azt vallotta: látta a két nőt táncolni, ugrálni a telihold bűnre csábító fényében. Szemük vérben forgott, szájukból kénköves füst gomolygott. Másikuk látta, ahogy az ördöggel üzekedtek. Tanúk akadtak arra is, hogy egy birkát megkentek boszorkányzsírral, és rikoltozva keringtek a hátán a fák fölött.
Emesét elfogták, de a kislány, Csepke, eltűnt. A tisztelendő készséges segítőivel kivallatta a füvesasszonyt, és néhány óra alatt megtörte akaratát. Beismertette vele, hogy szövetségre lépett a sátánnal, és ő volt az, aki rontást kért a falura. Büntetése tűzhalál — hisz’ az egyház sohasem ont vért.
***
A templomtér feketéllett a tömegtől. Elöl a módosabb gazdák, a falu vezetői, mögöttük gyerekek, akik addig furakodtak a lábak között, amíg jó kilátásuk nem nyílt az eseményekre. Vidám arcocskájuk ki-kivillant a komor, fekete öltözékek mögül. Még bújócskázni is próbáltak, míg rájuk nem szóltak a felnőttek. Nem azért, mert méltatlan, hanem mert zavarta őket a maguk dolgában. Halkan beszélgettek, és meg-meghúzogatták a boroskorsókat is, hisz a férfiember ünnepnapon öblíti le a munkanapok porát, ezen semmiféle ítélethozatal sem változtat. Az asszonynép is összébb húzódott, sebesen pergő nyelvvel mondták el véleményüket a történésekről. Kalapot viselőknek az ital, kendős népnek a beszéd hozza a könnyebbséget. A boszorkányos család mindenkit érdekelt, bár nem egyforma okokból. Néhányan szerették ezeket az embereket és búcsúzni jöttek, mások élvezték az ünnepséget, a látványosságot.
És volt egy kicsike lány, a harang fölötti padlástérben megbújva, aki minden könnyét elsírta már és csak a papot nézte. Nem akarta elfeledni ezt a húsos, önelégült arcot, a megereszkedett pofazacskókat, az ájtatosan pislogó szemet, és a kegyetlen, pengevékony szájat.
— A mi Urunk irgalmas lesz hozzád, Uros! — zengett az atya kimunkált baritonja. — Ne akard a pokol szenvedéseit magadnak! Valld be, hol bujkál leányod, Sarlódi Csepke VE ki zsenge kora ellenére nem átallott a Sátán asszonya lenni. Tisztes tanúk szeme láttára fajtalankodott eme szörnyszülöttel.
A szenvedő férfi ajkai megnyíltak, de csak buborékos vér folyt ki szájából. A pap közelebb hajolt.
— Nyisd meg a szíved, Uros!
Alig hallható suttogás törte meg a csendet:
— Hozzánk… jártál… vacsorálni… te kígyó. Az asszonyom hozott… vissza… az életbe.
— Istenkáromló! Hol van Csepke? Követ neki! Nagyobbat! Be fogod vallani! Hazug pogány, ördöggel cimboráló, boszorkányokat nemző…
— Megátkozlak… te hitvány patkány…
— Isten felkent szolgáját mered fenyegetni?! Te! Te! Hol van az a kis… — a tisztelendő atya hangja eltorzult. Szederjessé vált arccal üvöltötte: — Követ reá! Ropogjanak azok az átkozott csontjai!
— Még ma… a pokol… kénköves tüzére… kerülsz!
Az atya dühében saját kezével dobott egy jókora sziklát a növekvő halomra. Elégedetten hallgatta a bordák recsegését, nézte valamikori barátja, Uros haldoklását.
Ekkor csodálatos módon mosoly árnyéka derengett fel az agyonkínzott férfi arcán:
— Köszönöm… te ostoba… barom! — A szenvedő ezzel az utolsó mondattal kilehelte a lelkét.
Az pap rádöbbent, hogy indulatától vezérelve ő maga ölte meg a tanút. Ez a halálra kínzott ember kifogott rajta, és immár sohasem fogja megtudni, hol van Csepke. Lángvörös fejjel, halkan szitkozódva mászott vissza az emelvényre. Mire fölért, elnyomta magában ezt a méltatlan érzést, és újra harsányan prédikálni kezdett. Megköszönte az Úrnak, amiért segítette a falut, meggyógyította az embereket és lehetőséget adott a járvány okozóinak megbüntetésére. Imái befejeztével felemelte mindkét kezét, elcsitítva a tömeg moraját:
— Sarlódi Emese, te bűnös lélek, ezennel véget értek napjaid a földön. Indulhatsz utadra a Purgatóriumba, ahol ezer évig fogsz a kín tüzében égni!
Az emberek dermedt csendben várakoztak. Megszűnt a kortyolgatás, a beszélgetés, mert egy közülük való fog eltávozni erről a világról. Bűnös? Nem bűnös? Ezt eldönteni nem a közemberek dolga. Viszont a halál nagy úr. Csenddel illik megtisztelni, ha eljön az ő ideje.
A káplán felmászott az asszony mellé, hogy az elítélt utolsó csókkal illethesse az elébe tartott szent keresztet. Testével takarta a prédikátor elől a bátor nő fejrázását, mellyel elutasította az álszent kegyet. Szelíden mosolyogva keresztet vetett és bólintott a pap felé.
— Teljesüljön az Úr akarata! Gyújtsátok meg! — harsogott a tisztelendő parancsa. Arca ájtatos maradt, de legbelül örömöt érzett. Várta a sikolyokat, a hosszúra nyúlt szenvedést, mellyel végre lezárhatja az egész ostoba históriát.
Megfelelő helyeken alágyújtottak a máglyának, ám nem lángok, hanem sűrű, fojtogató füst tört fel a farakásból. Szenvedő kiáltozás helyett erőtlen köhögés hallatszott, ahogy a kíméletesebb, fulladásos halál közelített a sokat szenvedett nő felé.
Élt ebben a faluban — a sok hitvány között — néhány erőslelkű, hálás ember is, akik tudták: saját és szeretteik életét ennek az önfeláldozó teremtésnek köszönhetik. Személyesen nem merészkedtek ki éjszaka, hisz joggal féltették életüket. Viszont ki tud parancsolni a csíntevő csemetéknek, akik frissen sarlózott harmatos füvet, bódító növényeket, nyers faháncsot dugdostak a fák közé? A máglyaépítők hajnalban gondosan eltüntették gyermekeik munkájának nyomait, amikor utolsó ellenőrzésüket tartották. Nem kockáztathatták meg, hogy a szolgalelkűek, vagy a falu pásztora észrevegye, mi történt. Véletlenül a vastagabb fák is rettentően nyersek voltak, legalábbis jó részük. Nagyon nehezen, jó fertályóra alatt lángolt föl a farakás, mikor már semmilyen életjel sem hallatszott a füstfelhőből.
A toronyban reszkető kislány kővé dermedt szívvel nézte édesapja halálát. Szemhéját szorosra zárta, fájdalmát elfojtotta, csak belső szemével figyelt. Átélte fuldokló anyja utolsó lélegzetét, majd szabadulni készülő lelkének első moccanását is. Nem volt boszorkány, de a szelíd gyógyítóknak is létezik mágikus hatalma. Az újra egészséges emberek szeretetéből teremtődött, és hálával telt könnyek táplálták. Kicsiny erő, viszont a segítségével látta a valóságon túli világot. Amikor az ember meghal, szelleme visszatér a teremtő őskáosz tüzébe. Kiégeti magából az élet terheit, megszabadul a fizikai lét szennyétől, majd testet öltve egy kisdedben, újrakezdi az örök körforgást.
A lányka érezte, ahogy Emese agyongyötört testének eszenciája — kiszabadulván húsbörtönéből —, elindult végső útjára. Csepke minden szeretetét és félelmét egy nem evilági sikolyba sűrítette, és a felszabadultan szárnyaló szellem megtorpant.
A mágikus sík őrült káoszában is meghallotta a kiáltást: kicsi lányának szüksége van rá. Még nem távozhat, mert dolga van e földön. A megtisztító feledés helyett gyermekének kell segítenie. Mint ahogy egész életében tette. És amint a végsőkig fáradt anyák teszik, nem tudni, honnan, de erőt merített a semmiből, és most már ketten küzdöttek. Egymásért. Két gyenge nő az őselemek ellen, akarat a nyers erővel szemben. Talán nem is küzdelem volt ez, csupán csendes kérés, egyik anyától a másikhoz? Hisz’ a Mindenekfeletti nem lehet férfi, semmiből valamit teremteni, szülni, csak az asszonyok képesek.
ÚGY LEGYEN!
Emese szelleme elhagyta az örök körforgást. Lágyan belesimult leánya lelkébe, elárasztotta szeretetével, átvette a terheket. Mint ahogy az anyák mindig is teszik. Hosszú életének tapasztalatai, tudása lassan egyesültek a zsengébb elme friss erejével. Valami különleges teremtődött. A szenvedésben, fájdalomban kikristályosodott erők olyat hoztak létre, mely eddig még nem létezett. Különleges képességek születtek, új lehetőségek nyíltak meg, melyeket azonban már nem a szelíd odaadás vezérelt. Csepke arcán egy mosoly árnyéka derengett fel, szemét a lent ágáló papra szegezte, és…
A tisztelendő atya fuldoklott dühében. Fennhangon kántálta az imákat, de fejében a bosszú járt. Bizonyítéka nem volt a szándékos füstokozásra, mégis tudta, mi történt. A természet közelében élt ő is. A farakást utoljára ellenőrző embereknek észre kellett volna venniük eme szégyenletes tettet, tehát köztük vannak a bűnösök. Majd a vallatás során elismerik, feladják cinkosaikat, és sikoltozhatnak a tűzben. Vagyonuk pedig az egyházat fogja gyarapítani. Újra mosolygott belül. Hitte, hogy Isten mindig megsegíti hű követőit.
A tömeg furcsa, megilletődött csendben várta a tűz elhamvadását. Néhány arcot könnyek lágyítottak meg, másoké fájdalmas ráncokba merevedett. Talán eszükbe jutott, kinek köszönhették életüket, vagy belefáradtak az iszonyatba; ezt csak Isten tudhatta. Lassan, hosszú idő alatt hamvadt le a tűz. Égett hús kellemetlen bűze ülte meg a levegőt. A tisztelendő mennyei illatnak érezte és mélyeket szippantott belőle. Így jár mindenki, aki az Egyház útjába áll. Ezután keresni fogja a bűnösöket és…
Az önelégülten tervezgető lelkipásztor meghökkenve észlelte, hogy lovasok tömege árasztja el a környéket, félretaszítva a megilletődött falusiakat. Betegségtől gyötört, magukat utolsó erejükkel nyeregben tartó emberek. Arcukon végtelen kimerültség, ruhájukat hányás borította. Testükön az ismerős, hatalmas, vörös kelevények, feketéllő véraláfutások.
— Hol van a gyógyító? — üvöltötte egy eltorzult hang.
— Eljött a döghalál! Elpusztul a világ!
Őrjöngő, megvadult emberek özönlöttek be a térre. Elterjedt a csodálatos felépülések híre, és amikor felfedezték magukon az első tüneteket, elindultak. Gyalog, szekéren, lovakon. Vonszolták magukat a közeli városból és távolabbról a faluba, ahol csoda történt. Sokan meghaltak útközben — legtöbben a betegségben, de jó néhányan embertársaiktól. Aki elesett, azon átgázoltak, akinek volt ennivalója, vize, attól elvették. A lovaglókat lerángatták hátasukról és a helyükre másztak. Később őket is letaszította egy még erősebb kéz. Ez a horda eleje, a legdurvábbak, a legvadabbak. Utánuk még sokszázan, sötétlett az egész környék.
— Hol van a szent asszony? — kérdezték üvöltve. — Adjátok elő, vagy végetek!
— Ott van a máglyán! Meghalt! — erőtlen hang felelt az ordítozóknak.
— Mi történt? Megölték? Ki merészelte? — Az iszonyat elől menekülő, féktelen tömeg lassan megértette: hiába a gyötrelmes menet, feleslegesen taposták agyon a gyengéket, nincs többé remény. Mindegyikük elpusztul, mert ez a halálsápadt pap így akarta.
— Megégette a szent asszonyt! Nincs gyógyító! — habzó szájjal sikoltoztak, ordítottak. — Végünk! Elhagyott minket az Úristen! Mindnyájan megdöglünk! — leugráltak a lovakról, és az emelvény köré tódultak.
Az atya eltorzult arccal rázta a keresztet, kiabált valamit, de az őrjöngő hangzavarban semmi sem hallatszott. Drabális, vörös ember mászott föl harmadmagával a pap mellé, és a még parázsló tűzrakás felé mutogatott. Mélyen bőgő hangja áttörte a zsivajt.
Legutóbbi módosítás: 2011.02.12. @ 05:00 :: Urbánszki László
