Még a szóbeli érettségi előtt összeült a nagy családi „kupaktanács”. Nem kis dologról volt szó. A régi családi „örökség” továbbviteléről. Már a harmadik nemzedék nőtt fel úgy, hogy folytatódott a „hagyomány”. Régi orvos dinasztia volt, és természetesen valamelyik unokának tovább kellett vinnie a „stafétabotot” – akarom mondani a „sztetoszkópot”. Jogos aggodalom lett úrrá a családon, mivel az unoka, az egyszem leányzó nem igen akarta tovább vinni.
– Miért kellene orvosnak mennem, ha nem érzek hozzá semmi elhívatottságot? – kérdezte Olgi az apját. – Nem érdekelnek a betegségek.
– Nem kell, hogy pont belgyógyásznak menjél. Van ezer másfajta orvos is. Lehetnél például fogorvos, az még eddig nem volt a családban. A fogorvosok manapság mind nagyon jól meg tudnak élni.
– Na jó. Ám legyen. De úgysem fogok megfelelni a felvételin. Talán összejön az érettségivel a szükséges pontszám, de plusz pontok nélkül esélytelen vagyok. Hiába tanultam a gimnáziumban angolt és németet, éppen csak gagyogok valamit. Ha érettségizem belőle, az is kevés. Egyikből meg kellene szerezni a középfokú nyelvvizsgát.
– És? Valamit csak tudsz? Van még egy pár heted, hogy felkészülj.
– Apa, tudhatnád, mennyire antitalentum vagyok. Nem tudnék egy alapfokút sem megcsinálni.
A beszélgetésnek majdnem vége szakadt, amikor is a „doktor űr” testvére a neves üzletember előállt egy ötlettel.
– Mit kell ebből akkora gondot csinálni? Én megszerzem neked a felsőfokú nyelvvizsga igazolását, mondjuk német nyelvből.
– Ugyan már, hogy?
– Manapság minden csak pénz kérdése. Bízzátok rám. Egy hét alatt a kezedben lesz és beadhatod a felvételi papírokkal együtt.
Tisztában voltak azzal, hogy Guszti sok mindent el tudott intézni, mivel szinte mindenütt kitűnő kapcsolatokkal rendelkezett. Na de egy hivatalos felsőfokú nyelvvizsgáról szóló bizonyítványt nem olyan egyszerű megszerezni.
Hitték is meg nem is, amit mondott. Egy hét elteltével Guszti valóban hozta a papírokat.
– Parancsoljatok. Itt a nyelvvizsga papír. Pecsét, okmánybélyeg, minden van rajta, ami kell. A név, születési hely és más fontos adatok nem lettek kitöltve, de gondolom, azt még be tudjátok írni.
– Honnét szerezted? Ez valódi, vagy hamisítvány?
– Ne kukacoskodjatok ezzel. Papír kellett, itt van. Megkérték az árát rendesen, de ez a része nem lényeges. Ahogy mondtam nektek, itt minden csak pénz kérdése, na meg összekötetés. Nekem mindez megvan.
Olgi beadta a felvételi kérelmét, majd rövid idő múlva kiértesítették, hogy elérte a megfelelő pontszámot, mehet felvételizni. Az értesítőben benne volt az is, hogy plusz pontjai is vannak mely előnyt jelent a többi felvételizővel szemben.
– És most mi lesz? Hogy fogok az írásbelin megfelelni, hiszen ha nincs is szóbeli felvételi németből, de hogy meglegyenek a kellő plusz pontjaim, ahhoz írásbeliznem kell. Egy felsőfokú nyelvvizsgástól meg elvárják a tökéletes nyelvtudást.
– Mondjátok, ti Budapesten éltek? Ez is megoldható. Van egy barátom, akinek a lánya most itt tanul egyetemen. Perfekt németből, anyanyelve. Némi anyagi juttatás mellett majd elmegy helyetted az írásbelire. Csak tudd meg a pontos időpontot és helyet.
– És mi van, ha a vizsga előtt személyi igazolványt kérnek?
– Majd neki adod a tiedét, Olgi. Egy kis eltérés a képen az manapság senkit sem izgat.
Miután Guszti elment, Olgi kérdőleg fordult az apjához.
– Ennyi simlit kell elkövetnünk, hogy egyetemre kerüljek? Nincs nekem ehhez semmi kedvem sem. Ha tényleg orvos leszek, hol és kinek fogom majd elszámolni ezt a rengeteg hazugságot?
– Öt éved van rá. Addig bőven megtanulhatsz akár anyanyelvi szinten németül. Nem biztos, hogy valaha is számon kéri bárki is.
Végül is minden a helyére került. Olgi a pluszpontjainak, meg pár kis „szívességbanki” ismerősnek köszönhetően bekerült az orvosira. Nem volt különösebben jó tanuló, de úgy–ahogy megfelelt az elvárásoknak. Már a negyedik évfolyam véginél járt. A szakosításhoz felkínáltak egy lehetőséget. Németország vagy Ausztria neves klinikájára lehetett menni egy évre.
– Olgi ezt nem hagyhatod ki – lelkesedett a család. – Egy német klinikán megszerezni a szakosító vizsgát az nem ugyanaz, mint itt Magyarországon.
– Nem is hagyom ki, de van némi félelmem a nyelvtudást illetően. Megtanultam úgy–ahogy, de nem vagyok abban biztos, hogy meg tudok e felelni mindenütt. Németországban vagy Ausztriában Gusztinak nincsenek kapcsolatai, és ha lennének is, akkor sem venném igénybe. Nekivágok, lesz, ami lesz.
Olgi az ötödik évet külhonban folytatta. Németországban. Az elején még elnézték neki, hogy mint magyar studentin, nem beszéli teljesen folyékonyan a nyelvet. A félévi vizsgán, kis híján el is bukott. Nem teljesen értette a vizsgakérdést és UV –re kűldték. Tanult rendesen, inkább magolt, de az összes tételt képtelen volt szóról–szóra bevágni.
– És mi van akkor, ha belekérdeznek és nem értem? Minek is mentem én bele ebbe az egészbe! A családi hagyomány, hogy a fene egye meg! Inkább mentem volna főbeosztású háziasszonynak, vagy akár asszisztensnek egy menőorvos mellé. Igaz, nem lettem volna diplomás, de kevesebb gonddal járt volna. Ha megvágnak, akkor majd ott lesz a lehetőség.
Elég sokan vártak utóvizsgára aznap. Próbált érdeklődni, hogy ki a vizsgabiztos, és mik az esélyek, de senki sem tudott semmit. Harmadiknak volt kiírva. Szinte reszkettek a lábai, amikor bement. A vizsgabizottság asztalán ott sorjáztak a tételeket rejtő borítékok. Kihúzott egyet. Szerencséje volt, mert az adott témát eléggé jól tudta. Bele is fogott. Az elnök nagyokat bólogatott aztán váratlanul közbekérdezett.
– Sind Sie Ungarin?/Ön magyar?/
– Ja!/Igen/ Warum? Habe etwas feler gemacht?/Miért? Csináltam valami hibát?/
– Ide figyeljen, kedves kisasszony – fogott bele ékes magyarsággal mondandójába a tanár. – Ez Németország és nem Budapest. Maga rendesen beszélni is alig tud németül. Hiába magolta be az anyagot, hiányos a tudása. Nem az akcentusával van bajom, hanem a szövegértésével. Felsőfokú nyelvvizsgája van németből, mert az ál itt a papírjaiban. Nézze, ez lehet, hogy ott felsőfokú, de itt a közepest sem üti meg. Az első vizsgáján is az volt a baj, ezért bukott. Hallgasson rám, menjen vissza Budapestre, csinálja meg ott az utolsó évet.
Olgi olyan vörös lett, mint a rák. Szinte szédelgett, ahogy kiment. Most akkor mi lesz? Mehet vissza Pestre, szégyenszemre. És vajon mit ír majd be a német egyetem, hogy miért küldték vissza?
Csupa olyan kérdés, amire nem talált választ.
Másnap felment az egyetem titkárságára, hogy megkapja az indexét. Aki átadta neki az okiratokat, megkérte, hogy várjon egy kicsit. Kis idő múlva azzal tért vissza, hogy a tegnapi vizsgabiztos szeretne vele beszélni.
– Fáradjon beljebb kisasszony. Ne féljen, nem nyelem le keresztben, csak néhány jó tanács. A nevemet már gondolom, megtudta. Dr. Keresztes vagyok. Szóval én egy elégségest írtam be, és az áll a papírjaiban, hogy saját kérésre megy vissza a budapesti egyetemre. Maga négy évet megcsinált ott, nem akarom keresztbetörni a karrierjét. De fogadja meg a tanácsomat: Csak az a diploma ér valamit, ami mögött igazi tudás áll. Pláne a mi szakmánkban. Mert képzeljen el egy adott helyzetet. Nem lesz alkalma diszkúzióra, emberekről kell majd döntenie, és ha hibásan cselekszik, akkor az szinte jóvátehetetlen. Erre én nem adom az aláírásomat. Budapesten befejezheti az egyetemet, és csak magán fog múlni, mennyire lesz majd jó orvos. Egy papír, az csak papír a számomra, kisasszony. Nálam csupán a tudás számit. Sok szerencsét kívánok a jövőben.
