Lajos bácsi és Zsóka néni élték nyugdíjas éveiket.
– Az ember olyan, mint egy kopott masina, Lajos bácsi – figyelmeztette egy alkalommal a háziorvos. – Már nem bírja ugyanazt a strapát, nem lehet megterhelni.
– Mire gondol, doktor úr? Én aztán igazán igyekszem nem megterhelni magamat. A mamával néha kimegyünk sétálni egyet, de nem ám valami meredek lejtőre kaptatunk fel. Elmegyünk a parkig, ami két sarok, ott leülünk egy padra diskurálni a többi magunkkorúval, utána hazamegyünk. Még csak emeletet sem mászunk, igaz a magasföldszinten lakunk, és van lift.
– Nem erre gondolok Lajos bácsi. Sőt, minél többet kellene már ilyenkor mozogniuk és a szabadban lenniük. Nem elkényelmesedni, amire hajlamosak az ilyen idős emberek, mint maguk. Én az egészséges táplálkozásra gondolok. Egy öreg autónak már túlfogyasztása van. Az idős embereknek túlsúlyuk van. Ugyanazt esznek és ugyanúgy, mint húszévesen. Azt a mennyiséget már nem bírják lemozogni és ebből lesz a túlsúly, a magas vérnyomás és cukor, és sorolhatnám. Én tudom, hogy mind a ketten szeretnek jókat enni, de ne tegyék. Egyenek többször, de kevesebbet. Szóval diétázzanak. Ez a maguk érdeke.
– Jaj, doktor úr, le kell mondjak a jó kis szalonnámról, a házi kolbászról, meg a nagy rántott szeletekről?
– Lajos bácsi, én nem azt mondom. Mindent ehet még, mert szerencsére nincsen még semmilyen komoly baja, ami indokolná, hogy ezt vagy azt nem ehet. Ugyanazt ehet, csak sokkal kevesebbet. A „mamára” kell vigyáznia. Neki már sajnos magas a cukra. Még nem vészes, diétával kezelhető, nem kell gyógyszer. Ő nem ehet zsírosat, édességet és nagy rántott szeleteket sem. Én tudom, hogy a „konyhafőnök” nem Lajos bácsi, de figyeljen oda.
– Köszönöm, doktor úr. Tehát akkor ezt azért mondta, hogy én is fogjam vissza magamat, és ha valami édességre szottyanna kedvem, akkor azt ne előtte egyem meg.
– Valahogy így. De magának sem hiányzik a sok édesség. Na, egyszer–egyszer „lehet bűnözni” azért, de nem a mama előtt.
Lajos bácsi megfogadta a háziorvos tanácsát. Attól a naptól fogva ő intézte a bevásárlást. Zsóka néni nem tudta mire vélni és szóvá is tette.
– Te Lajos, nem vagy te beteg? Mostanában egyre kevesebbet eszel. Nincs se szalonna, se jó kis sonka és a kedvenced, a rántott szelet is csak éppen hogy. És édességet most egyáltalán nem is hozol.
– Tudod mama, ez most a modern táplálkozás. Mindenki igyekszik spórolni, és min tud a legjobban, ha nem a hasán. Megengedhetnénk magunknak, hogy továbbra is két lelógó rántott húst együnk fejenként vasárnap ebédre, de árt már ebben a korban. Meg nincs is rá szívem. Ha bekapcsolom a televíziót és látom, mennyien éheznek, akkor görcsbe rándul a gyomrom. Na meg ebben a korban vigyáznunk kell. Nem a vonalunkra, mert arra már úgysem tudunk. De a túl nagy súly az betegséget okoz.
– Te miket nem tudsz, Lajos? Viszont van egy ötletem. Amit megspórolunk, azt utazzuk el. A gyerekek is mindig azzal piszkálnak minket, itt az ideje, hogy éljünk is. Utazzunk, hisz Budapest határát is alig hagytuk el.
– Rendben van mama. Akkor utazni fogunk.
Lajos bácsi a nyár közeledtével elkezdte tanulmányozni az utazási irodák ajánlatait. Egyszer megakadt a szeme egy ajánlaton. Kína. Ahá. Ez való nekünk. Kínai nagy fal, pagodák, titkok. Ez a mamának is fog tetszeni. Viszont kis bajban volt. Ő intézte a bevásárlást, és ha lent volt a piacon, mindég megállt a pecsenyesütők előtt. Beállt a sorba ő is, de amikor rákerült a sor, akkor kiszámolta ugyan a pénzt, amibe egy adag került volna, de nem vásárolta meg, hanem betette a zsebibe. Otthon aztán, berakta a titkos dobozába. Szépen gyűlt benne a dugi pénz. Zsóka néni is azért el–el „szökdösött” a sarki cukrászdába. Egyszer–kétszer megengedett magának egy–egy krémest, de a harmadik alkalommal kis „lelkiismeret-furdalása” támadt.
– Ha ezt az én Lajosom látná? Már nem is tudom, mióta nem eszik édességet, pedig, hogy szereti a krémest. Nem, ezt nem tehetem vele. – Ezután ő is csak úgy ette a krémeseket, hogy elment a cuki előtt, és a pénzt, amit régen krémesre költött, kivette az erszényéből és félre tette.
Telt–múlt az idő, és közelgett a nyár. Zsóka mamának egyszer feltűnt, hogy Lajos bácsi mostanában sokkal többet marad távol a vásárlások ürügyén. Fúrta az oldalát a kíváncsiság, ezért egyszer titokban a nyomába eredt. Már éppen haza akart fordulni, hogy ne vegye észre Lajos bácsi a turpisságot, amikor észrevette, hogy a kisöreg beáll a sorba a hurkasütő standnál.
– Na te pernahajder, most lebuktál. Szóval ezért jársz te a piacra. Titokban jó kis kolbászkát falni, meg minden mást. És én balga még megvontam magamtól a krémest is, hogyha ő nem eszik, akkor én sem.
Igen ám, de leesett az álla, amikor meglátta, hogy az ő Lajosa csak ott állt, és amint rákerült a sor, vásárlás nélkül továbbment. Se papírtálca, se egy stanicli. – Hova a fenébe dugja, amit vesz? Az nem létezhet, hogy csak simán a látvány miatt áll be a sorba. Esetleg valaki más veszi meg neki? Á, az ki van zárva! Valahol meg is kell ennie. – Nem szólt semmit az öregnek, de ezután megfigyelés céljából jó párszor utána ment. Mindig ugyan ez ismétlődött.
Már júliust mutatott a naptár, amikor egyik nap Lajos bácsi letett két borítékot az asztalra.
– Mi ez?
– Bontsad ki, drágám.
Zsóka mama izgatottan bontotta fel a borítékot. Amikor meglátta, mi van benne, nem akart hinni a szeminek.
– Utazunk Kínába, Lajos?
– Bizony. Már lassan készülődhetsz is.
– Egy kicsit félek.
– Ugyan mitől? A repülőúttól? Nincs mit félned.
– Jaj, dehogyis attól. Tudod, annyi mindent hallani mostanában, hogy a kínaiak mennyi minden mérget esznek meg, és mindenféle herkentyűt, állítólag még bogarakat és férgeket is.
– Nem fogunk éhen halni. Mindenütt, ahol leszünk, megfordulunk, van rendes európai konyha. Mi különben is diétás koszton vagyunk már mióta.
– Na, akkor jó. De mond Lajos, azt ugye nem akarod nekem beadni, hogy csak kosztpénzből spóroltad össze?
– Ha nem is az egészet, de egy részét. Volt félretéve amolyan vésztartalék, és még maradt is azért.
– Hagy kérdezzek akkor még valamit. Miért szoktál a piacon sorba állni a pecsenyesütőnél, ha nem vásárolsz ott semmit? Vagy valahol titokban be szoktad kapni, amit veszel és úgy, hogy azt senki se lássa?
– Szóval, te titokban leskelődsz utánam? Akkor most te is valljad be töredelmesen, hogy heti hány krémest eszel meg titokban, amikor én nem látom? Ez a te válaszreakciód?
– Én eddig csak négy krémest ettem meg. Aztán csak a látvány kedvéért mentem mindig oda. Kiszámoltam a pénzt, amit kiadtam volna, és nézd meg, itt van a malacperselyben félretéve. Amikor „bűnöztem” rád gondoltam, hogy te nem eszel már jó ideje krémest, meg semmi olyat sem, amit én nem ehetek már. A doktor úr nekem is elmondta, hogy vigyázzak, mert kezdődő cukrom van. De még mindig nem válaszoltál az én kérdésemre, hogy hol eszed meg a tiltott csemegéidet.
– Nyugodj meg, sehol. Én is beértem a látvánnyal, és csak azért álltam sorba. A pénzt meg naponta félretettem. Ja elfelejtettem valamit. Egyfajta edzést is tartottam, hogyha majd Kínában valami olyat látok, amire kedvet kapnék, ám nem tudom micsoda az, érjem be, és lakjak jól a látványával. Vizuálisan bármit megehetek. Az nem hizlal, na meg te sem látod.
