Annyi minden jutott az eszembe, hogy úgy gondoltam, jobb tán bele sem kezdeni. Bántott, hogy nyomasztó bajomat senkivel sem oszthatom meg. Ha beszélnék róla Zsuzsának, bizonyára megakadályozná a találkozót és még az is lehet, hogy azon nyomban ajtót mutatna. Ha Karcsinak szólnék, nos — gondolom, ő is egyből lefújná az egészet, akár a biztonságomra, akár pedig egyéb okokra hivatkozva. Magamra maradtam.
Az is eszembe jutott, próbálok valami kapaszkodót találni, valami olyan dolgot, amit a hasznomra fordíthatnék. Keresgélni kezdtem a társkereső oldalon G.D. adatlapján. Mióta regisztrált, milyen e-mail címe van, hogy tudnék kapcsolatba kerülni vele, milyen adatokat írt be magáról, hány olvasatlan levele van, stb. Minden olyat, amit esetleg ki tudnék használni, amiből több információm lehet róla.
Egyelőre annyit tudok, hogy G. D. hét éve van fent a társkeresőn. A presszónál látottak alapján úgy 35 év körüli, 170 cm magas, kb. 65 kilós, szőke, hosszú hajú nőről van szó.
Sosem szerettem a szőkéket. Lehet, hogy tudat alatt megéreztem, hogy egy szőke nő okozza majd a halálomat? Jobb, ha nem járatom ilyenen az agyam, mert még idő előtt visszavonulót fújok. Végül is nem hiszem, hogy — ha felkészült vagyok és számítok a támadásra —, egy ilyen vékonyka nő veszélyt jelenthetne számomra. Nem is értem mit vagyok úgy berezelve.
Ekkor vettem észre, újabb e-mailem érkezett. Zsolt küldte.
Szia Péter!
Végre sikerült találnom egy fotót a te imádott írónődről. Igaz, hogy eléggé homályos és az arcát nem láthatod tisztán, de azért mégis valami. A képet csatolom.
Szevasz
Zsolt
Izgatottan bontom ki a csatolmányt, mert mióta megismertem Gabrielle Deuxelle írásait, nem nyugodtam, és mindenképpen szerettem volna megismerni, látni milyen, hogy néz ki. Valahogy nagyon vonzódtam hozzá. Rajongtam érte.
A kép valóban eléggé homályos volt, egy újságból szkennelhette be Zsolt. Egy kalapos nőt látok, göndör vörös fürtjei épphogy kikandikálnak a hatalmas kalap karimája alól. Ez egy író-olvasó-találkozó lehetett, vagy könyvbemutató, mert itt a képen éppen dedikál valakinek.
G. D.! G. D.! És ekkor eszembe jut a másik e-mail a társkeresőről G. D., milyen furcsa egybeesés. A két nő, aki most engem foglalkoztat mindkettő G. D.! Ez hihetetlen!
Gyorsan telik ez a szombat, hamarosan fél hét, és nekem indulnom kell. Mindent beszereztem, mint egy kommandós, vagy egy modern Rambo, úgy érzem magam. Mindkét belső zsebemben feltöltött mobil, hátul a derekamnál nadrágomhoz erősített sokkoló, a jobbzsebemben paprikaspray. A piacon ma csak ezt tudtam beszerezni. De ettől már teljes biztonságban érezem magam. A tömött presszóban sem érhet semmi baj. Nem lesz itt gond.
És este hétkor, nyakamban a fényképezőgépemmel, kezemben a piros rózsával belépek a presszóba. Füstös, eléggé forgalmas helyiség ez szerencsémre — gondoltam magamban.
Ahogy látom egy nő kalapban, vörös sállal a nyakában háttal ül nekem az ablak mellett. Tán megérezte, hogy figyelem, megmozdul, megfordul. Dermedt, ismerős tekintet fogad, mintha ezt az arcot már láttam volna valahol. Szőke, oldalt elválasztott haja hosszan omlik a vállára, félig takarja is az arcát. Mélyen dekoltált fekete ruháját középen egy ezüst strasszal fogta össze és a nyakán, nos a nyakán… Uramisten, mit látok a nyakán?
Ekkor az egyik pincér taszajt rajtam egyet, amint a telepakolt tálcájával igyekszik éppen a tucatnyi korsó sört kivinni az asztalokhoz. Elnézést kér. Éppen, hogy meg tudok kapaszkodni a pultban, hogy ne vágódjak el, s amint visszanyerem az egyensúlyom, keresem az ismerős arcot, a szőke nőt, piros sállal a nyakában, de sehol nem látom. Mintha a képzeletem játszott volna velem. Odaérek az asztalhoz. Egy üres üdítős pohár, és a széken felejtett piros sál fogad, de az ismeretlen G.D.-nek hűlt helye.
Én már semmit nem értek. Mi történhetett? Mi az, ami megriaszthatta?
Az is lehet, hogy egyáltalán nem a sorozatgyilkosról van szó, hanem egy társát kereső nőről, aki meglátott és úgy gondolta, nem ilyen lovat akartam és mielőtt bármi olyat tett volna, amit megbánhatott, továbblépett.
Nem is bánom az egészet. Én mindent megtettem! A lelkiismeretem tiszta. Befejeztem. Zsuzsa jövő héttől úgyis szabad lesz hétvégeken is.
Aztán valahogy bevillant valami. Az ismeretlen nő nyaka, nyaka a piros sállal és a sál alól kivillanó medállal. Én ezt a medált már láttam valahol.
Ahogy kezdett derengeni, hogy mi az, amit láttam, egyre nagyobb volt bennem a félelem. Nem akartam elhinni! Nem akartam tudni, ki lehet a titokzatos sorozatgyilkos. Elöntött a forróság. És akkor most hová menjek? Mit csináljak? Kihez forduljak?
Mint az eszeveszett rohantam haza. Téptem fel a laptop tetejét és kerestem meg újból az e-mailt, amit Zsolt küldött át nekem reggel.
Igen! Gabrielle Deuxelle nyakában, az író-olvasó-találkozón ugyanaz a nyaklánc függött, mint a társkeresős G. D. nyakában, a piros sál alatt. Felnagyítottam a képet! Ez őrület! Idegesen járkáltam a lakásban. Ez nem lehet igaz! Jobban megnéztem a képet. A vörös göndörtincses írónőn ugyanaz a medál volt, mint a szőke piros sálas G. D-n. Stimmel, egyezik. Ez nem tévedés!
Alig találtam meg a betűket a laptopon, annyira ideges voltam, és ez nem csak a közben lehúzott két pohár whisky hatása volt. Ez egy borzasztó felismerés volt. Már nem bírtam tovább, azonnal autóba ültem. Rekordidő alatt értem Zsuzsához. Az ajtót nyitva találtam, a házban síri csend fogadott, csak a dolgozószoba halovány lámpáját láttam kiviláglani az ajtó alól. Bekopogtam, miközben Zsuzsát szólítottam. Zsuzsa nem felelt. Az asztalon bekapcsolva találtam a laptopot. Belenéztem: Gabrielle Deuxelle: Titkos árnyak XVII. befejező rész.
Leültem a székre és csak olvastam, olvastam és olvastam. Nem tudom hány órába tellett, míg elértem a befejező, mindent elmondó rész utolsó oldalaihoz. Már megértettem. A szívem mintha kettészakadt volna. Akkora fájdalmat, csalódást éreztem, ugyanakkor hatalmas megkönnyebbülést, ami szinte már elviselhetetlen volt. Zsuzsáról teljesen elfeledkeztem. Már virradni kezdett, mire feleszméltem és kábultan kitápászkodtam a dolgozószobából. Ekkor láttam meg Zsuzsát a nappaliban, a kandalló előtt feküdt eszméletlenül. Fekete hosszú ruhája ezüst brossal volt a dekoltázsán összetűzve, és vörös göndör fürtjei közül előbújt az ismerős medál. Egyik kezében egy hosszú szőke női paróka hevert, a másikban pedig egy orvosságosüveg.
Pár nappal később az alábbi cikk jelent meg az egyik napilapban:
„Lelepleződött az évek óta férfi áldozatait szedő sorozatgyilkos!
Önkívületi állapotban találtak otthonában a neves írónőre Gabrielle Deuxelle-re, azaz Farkas Zsuzsára. A rendőrségi helyszínelés során fény derült az írónő kettős személyiségére, melynek magyarázata egy évekkel ezelőtt elszenvedett szexuális atrocitás és komoly lelki megrázkódtatás lehetett.
Bizonyára emlékeznek az olvasók a tizenkét éve elfogott „őrült festőként” elhíresült Társkeresős gyilkosra, aki tizenegy nőt gyilkolt meg, hogy egy monumentális festményt készíthessen a megkínzott nők egyes testrészeinek festménybe építésével. A Társkeresős gyilkos utolsó áldozata Farkas Zsuzsa, azaz eredeti nevén Dexi Gabriella volt, aki a rendőrség sikeres nyomozásának köszönhetően életben maradt, de sérülései annyira súlyosak voltak, hogy két évig kómában feküdt, majd további két év volt szükséges a teljes rehabilitációjához. Legalábbis az orvosok így hitték.
Felépülése után Dexi Gabriella nevet változtatott és lelki sérelmei elfeledése érdekében az írásba menekült, de kezdetben nem voltak igazi sikerei.
Majd irodalmi megnemértettségét, szexuális zaklatottságával ötvözve a férfiak különös bántalmazásában és megölésében élte ki. Nem nyugodott, míg bosszút nem állt az ártatlanul bántalmazott nőtársain és a saját sérelmein.
A hét éve tartó gyilkolás-sorozat kapcsán átélt élmények hatására egy páratlan irodalmi stílust alakított ki, mely éppúgy rabul ejtette az irodalmi szakmát, a kritikusokat, mint történetei olvasóit is.
A pszichiáterek szerint egy érzelmi konfliktusba, vagy csapdába kerülhetett régi és tébolyult önmagával, ami végkép egy belső világba zárta. Nem képes kommunikálni a külvilággal, mintha egyik énje sem tudna felülkerekedni a másikon, éntudata végleg elveszett.
Az irodalmi világ gyászol. Sokak úgy vélik, hogy Gabrielle Deuxelle irodalmi munkássága, méltó fáklya lehet azoknak, akik nem tudnak eligazodni az irodalom sötét útvesztőiben. Sokat veszített a kortárs irodalom, az írónő távozásával, mert ő megmutatta, hogyan lehet kellő empátiával, átéléssel beleolvadni az alkotásba, függetlenül attól, hogy ezt az átélést, ezt az ábrázolástechnikát, milyen benyomások és élmények segítségével tudta elérni.”
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: B.G.Boróka
