A Reformáció ünnepére készültünk. Fülledt meleg volt, a vénasszonyok nyara abban az évben október végéig kitartott. Nyitva hagyták a presbiterek a Cintérium felőli ajtót, hadd szellőzzön a templom, még elalszanak a hívek.
Az úrasztala megterítve, úrvacsorás istentiszteletre készültünk, a kenyér és bor, a két szín alatti úrvacsoraosztás a református hagyományoknak megfelelően szőlővel, kehellyel, kenyérrel hímzett terítővel letakarva várta az áhítatos híveket, nem hagyva kételyt, mi rejtőzik a lepel alatt, hadd készüljenek fel lélekben az évfordulóra.
Apu már lejött a szószékről, állt az úrasztal előtt, épp kezdte volna az úrvacsoraosztás liturgiáját, mi meg énekeltünk: „Az Isten bárányára letészem bűnöm én…”, mikor besétált Csikasz, a helyi tanárbarátunk zsömle színű kutyája, aki nálunk lakott, mikor Anti elutazott, éjjel-nappal ápoltuk, mikor szopornyicás lett, de amúgy is mindennapos vendég volt a parókián gazdájával együtt. Megállt a letakart asztal előtt és áhítattal nézte aput, ahogy fekete palástjában készül felemelni a terítőt, hogy Isten kegyelmét ismét átérezzük, Jézus áldozatát, testét és vérét a kenyérrel és a borral megidézhessük.
A kutya állt, merően nézte a lelkészt, mint az első az úrvacsorás sorban, szent áhítattal.
— Csikasz, menj ki — szólt rá apu, de a kutya nem mozdult. Lelépve a dobogóról megtolta hátulról, hátha a kezdő sebesség beindítja:
— Csikasz, menj haza! — De az eb tántoríthatatlanul állt, és készült az úrvacsora szentségét magához venni. Erre az erőskezű lelkész megragadta a nyakbőrénél fogva és kivezette a templomból, becsukta a Cintérium ajtaját és folytatta az úrvacsoraosztást, mintha mi sem történt volna.
Egy hétre rá, november hetedikén ki kellett tenni a közintézményekre a nemzeti és vörös zászlót. Az iskola kerítésén volt a zászlórúd, lengett a szélben a két lobogó, szikrázóan sütött a nap, az erős megvilágításban a vörös szín még inkább irritálta a magyar lelket, hát még a kutyáét. Csikasz, a hű eb elkísérte gazdáját az iskolába, és amíg várakozott, fel-felugrált a szélben lengedező vörös lepel után, és minden ugrásnál kiharapott belőle egy darabkát. A tanítás végére a kétharmada hiányzott. Ha ember rongálta volna meg a szovjet zászlót, azonnal lecsapott volna rá a karhatalom, de a faluban mindenki ismerte, szerette a tanárt, hát csak megrótta az igazgató, és persze meg kellett vennie az új zászlót. 56-ban két évet húzott le a MUPAÉRT (munkás, paraszt, értelmiségi) üdülőben, ahogy viccesen nevezte a börtönt, nem ellenkezhetett. Az iskolából egyenesen hozzánk jött, nevetve mesélte a történetet:
— Látod, Jóskám, mit tettél? Elüldözted szegény kutyámat a reformációs istentiszteletről, hát most ideológiai túlfűtöttségében úrvacsora helyett vörös zászlóval táplálkozik…
Legutóbbi módosítás: 2011.03.21. @ 12:21 :: B.Tóth Klári
