Neoncsövekkel megvilágított hosszú és néptelen folyosón vezették végig, majd betuszkolták egy szűk irodába, ahol egy férfi az íróasztala mögül, tompított fényű lámpa mellett a falra szerelt televíziót nézte. Felettébb ingerülten tekintett fel az érkezőkre.
– Vendéget hoztunk – mondta Korondi kísérőinek egyike.
Az íróasztal mögött ülő férfi egy futó szemvillanással szemügyre vette a bekísért embert.
– Késő van – mondta aztán türelmetlenül. – Az orvos sincs már itt. Nem tudok mit kezdeni vele. Kísérjék a százhetesbe, ott van a folyosó másik végében. Aztán maguk is mehetnek a dolgukra. Ezt a jóembert meg majd elintézzük holnap reggel.
A kísérők megvonták a vállukat és eleget tettek a felszólításnak. Elvezették foglyukat a százhetes szobáig, s nem éppen gyengéd mozdulattal belökték az ajtón.
Korondi egy asztal előtt találta magát, amelynek másik oldalán egy sápadt arcú, sovány férfi kártyát vetett. A kisebb robajjal érkező váratlan vendég láttán felemelte fejét, és a kezében tartott kártyalap mögül mondta:
– Na, ugye megmondtam, hogy hamarosan új ember érkezik! – Hangja egykedvű volt, akár az olyan emberé, aki hangsúlytalanul és érzelemmentesen beszél mindenről, lett légyen az trágár vicc, vagy személyes tragédia. Felhúzott szemöldöke, meg a homlokán gyűrődő keskeny ráncok jelezték csak, hogy igazának tudatában elégtételt érez. – Gyarapszik a senkik intézménye.
A szobában két másik ember is tartózkodott. Korondi megjelenése beszélgetésüket zavarta meg, ami cseppet sem bántotta őket. Vélhetőleg közömbös dolgokról esett szó, mert a vállasabb, ereje teljében levő középkorú ember szemei vidám pislogásba kezdtek. Láthatóan örült, hogy megszokott, s talán már unalmassá vált társasága új taggal bővült. Rántott egyet átnedvesedett, ujjatlan atlétatrikóján, és lomha mozdulattal feltápászkodott az ágyról. Korondi elé lépve bemutatkozott.
– Starecz Mihály vagyok, ha elhiszi.
– Miért ne hinném el?
Starecz a nagy darab emberek öblös hangján felnyerített.
– Itt mindenki az mond, amit akar.
Korondi értetlenül meredt az előtte álló szélesvállú férfire, aki ujjatlan trikójában és bő alsógatyájában úgy festett, akár egy munkájában elfáradt hordár.
Az asztalnál ülő keszeg emberke felállt a székéről, odabicegett behemót szobatársa mellé. Ő legalább fel volt öltözve. Vastag, sötétkék inget viselt, sőt hosszú ujjút, mintha sovány, idegesen mozgó karjait még a szoba fülledt melegében is takarnia kellene.
– Giovanni vagyok – mondta szomorkás mosollyal.
– Maga olasz?
– Nem. Attól persze még lehetek Giovanni. – Mosolya kiszélesedett. – Maga nagyon megilletődött képet vág, s nem valószínű, hogy a nevem miatt. Úgy veszem észre, nem tudja hova került.
– Fogalmam sincs róla – mondta Korondi. Az elmúlt egy–két óra eseményei olyan gyorsan zajlottak le, miközben gondolatai makacsul és állandóan visszatértek felesége eltűnésének körülményeire, hogy azon, mi történik vele, hova is hozták, egy pillanatig sem töprengett. Nyilván valami félreértésről van szó, ami hamarosan tisztázódik.
– Egyáltalán miért hozták ide?
– Mert nem volt nálam az igazolványom, s még az ujjlenyomatom alapján sem tudott az a hülye kalauz azonosítani.
– Hm, hm – csóválta fejét Giovanni. Még a száját is elhúzta. – Ez bizony nem jól hangzik. Hol hagyta el a kártyáját?
– A tárcámban volt, azt meg ott hagytam a feleségemnél, a vagon lehajtható kis asztalkáján, míg kimentem a peronra cigarettázni.
– A vonatokon nem szabad dohányozni – vetette közbe a szoba harmadik lakója, aki még mindig az ágyán heverészett.
– Ezt mondta a kalauz is. Talán, ha nem gyújtok rá, nem történik ez a félreértés.
– Nem értem – mondta Giovanni. – Ha a feleségénél maradt a tárcája, miért nem igazolta magát az asszony?
– Mert mire a kalauzzal visszatértem az utastérbe, a feleségem eltűnt a tárcámmal együtt.
– Úgy érti, míg maga bagózott, az asszony leszállt a vonatról?
– Ez az, amit nem értek – mondta Korondi. Megmasszírozta homlokát, mintha így akarná serkenteni lassan működő agyát. – Amikor ez történt, a vonat kétszáz kilométeres sebességgel robogott. Tudja, ezeknek az új expresszeknek az egyike. A kalauz szerint nem ugorhatott ki a száguldó vonatból, mert az ajtók és ablakok hermetikusan zárva voltak. És még ha sikerült volna is, az expressz azonnal megáll, a külső kamerák minden rendellenességet azonnal jeleznek. Meg aztán, miért is ugrott volna ki?
– Veszekedtek?
Korondi elgondolkodott.
Az utóbbi időben sokat. Viktória nap mint nap noszogatta, tegyen valamit a karrierje érdekében, ne legyen olyan tehetetlen, s ő hiába magyarázta, hogy szó sincs tehetetlenségről, csak nem vágyik semmi többre. Mint szabadúszó reklámszakember jól keres, örömét leli abban, amit csinál. Mit kellene még elérni? Kettejük jövedelméből különösebb erőfeszítés nélkül mindent megszereztek, ami anyagilag megszerezhető, s ami tökéletesen elegendő a gondtalan élethez. Boldog házasságban élnek. Ő, Korondi Géza legalábbis így érezte. Mi kell még?
Veszekedtek? Nem. Ma még csak nem is vitatkoztak. Nagyon kellemes napjuk volt Szegeden.
– Nem. Semmi okunk nem volt veszekedésre.
– Hát itt valami sántít – mondta a behemót Starecz, és sajnálkozó pillantást vetett Korondira. Mint aki biztosan tudja, valami nem stimmel, és elkeseríti, hogy mások ezt nem látják. – Itt bizony sántít valami.
A keszeg emberke idegesen leintette.
– Az utastérben ülők nem látták, hova indult a felesége?
– Rajtunk kívül csak egy férfi ült a vagon másik végében, de annak annyira lekötötte figyelmét a laptop komputere, hogy azt sem vette volna észre, ha ellopom mellőle a kézitáskáját. A kalauzzal végigjártuk a vonatot, ám az asszonyt nem találtuk sehol. Közben az expressz beérkezett Pestre. A kalauz ujjlenyomatot vett tőlem azzal a kis azonosító készülékkel, és… Nem értem… még most sem értem. A digitális kijelző nem mutatott semmit. Ez egyszerűen lehetetlen! És hiába magyarázkodtam, az a hülye rám szabadította a biztonsági embereket, akik behoztak ide. Nem értem… ez… ez… egyszerűen… Ne haragudjanak, de ideges leszek, ha csak rágondolok.
Az ágyon heverésző szeplősképű férfi is megszólalt:
– Itt aztán – mondta, s közben jobb kezével legyintett egyet, mint aki e mozdulattal is erősíteni akarja szavainak hatását – lesz ideje arra, hogy megnyugodjon. Mert hosszú ideig ez lesz a szállása.
– Nem hinném, hogy olyan hosszú időre lesz szükség kilétem igazolásához – felelte Korondi magabiztosan. – Lehet, hogy az adatbázisban elkallódott valahol a nevem, vagy valami kavarodás történt, de nagyon sok barátom van, akik az első kérésre kiállnak mellettem. Ha kell, eskü alatt vallják, hogy én vagyok én.
– Miből gondolja uram, hogy bárkit is felkérnek majd erre a feladatra?
– Valójában nem kell senkit felkérni. Igaz, nem értem és nem tudom hova lett az asszony, de elhiszem, amit a kalauz mondott, hogy a vonatról nem szállhatott le, nem ugorhatott ki. Valószínűleg elkerültük egymást, bár nem tudom, hol és hogyan. De kétlem, hogy nyomtalanul tűnt volna el. Előbb utóbb előkerül, sőt nyilván ő fog keresni engem, és akkor, még ha elhagyta volna is a tárcámat, az ő igazolványában minden adatot megtalálnak. Elég áthúzni a leolvasón, és egy másodperc alatt kiderül, ki a férje, mikor volt az esküvőnk, hol lakunk, melyik bankban van számlánk, és a többi.
Korondi saját maga meggyőzésére is folytatni akarta, de a szeplősképű megelőzte.
– Maga nem fogja viszontlátni a feleségét. Akkor sem, ha az asszony nem tünt el.
– Mire céloz? – kérdezte Korondi. Meglehetősen rossz érzései támadtak.
– Sándornak igaza van – mondta Giovanni válasz helyett. Visszaballagott az asztalhoz. Leült, eltolta maga elől a kártyalapokat. Felkönyökölt az asztal lapjára, csontos állát a tenyerébe támasztotta. – Ez itt a senkik intézménye. Akit ide behoznak, az a társadalom számkivetettjének tekintheti magát, jogok nélkül, erősen korlátozott lehetőségekkel. Tény, hogy nem vagyunk rabok, a szó szoros értelmében, mint a börtönbe vetett bűnözők, hiszen, amint majd látni fogja, itt nincsenek rácsok, nincsenek lelakatolt ajtók, mindenki szabadon mehet, ahova akar…
– Mindaddig, amíg a telepen belül marad – vetette közbe az ágyon heverő alak, akit Giovanni Sándornak szólított. Szeplős arcára vigyor telepedett, bal szemével még kacsintott is, mint aki e pillanatban cinkosává akarja tenni hallgatóját. – Minden, a telep elhagyására tett kísérlet hiábavaló próbálkozás. Meg aztán, nem is érdemes próbálkozni. Higgye el nekem, uram, sokkal jobb ez a senkik világa, mint odakint az úgynevezett való élet.
A behemót is visszatelepedett az ágyra. Amikor leült, vállon veregette a szeplősképűt.
– Tudom, te szívesen tengeted magad itt, de nem hiszem, hogy mindenki olyan nagyszerű helynek véli ezt a rohadt intézményt, mint te.
A senkik intézménye!
Tehát mégis létezik. Korondi hallott már ismerősöket sustorogni erről a helyről, de az volt a véleménye, légből kapott állítás, hiszen az egyszerűen lehetetlen, hogy egy emberről ne legyen valahol valamiféle adat. Vagy, ha már az adatbankokból eltűnt is minden, létezését igazoló bizonylat, valaki akkor is ismeri, igazolni tudja kilétét. Egy ember nem válhat egyik napról a másikra senkivé, csak mert neve, személyleírása, ujjlenyomata egyetlen adatbázisban sem szerepel, s ilyenformán – a hivatalok szemében legalábbis – nem létező egyén. Egy ember nem az adatainak köszönhetően lesz valóságos személy.
Korondi még mindig a szoba közepén állt, szemben a lefüggönyözött ablakkal. Nem értette, mit keres itt, ebben a viszonylag tágas, bár szállodai szobákra emlékeztető helyiségben, ahol a klímatizálás sem működik, vagy ki van kapcsolva; ahol a besűrűsödött levegőtől gyöngyözik az ember homloka, mint Stareczé; ahol a mennyezeti lámpa csak láthatóságot biztosít, de fényt nem ad, s ahol ismeretlen emberek terpeszkednek el, éppen csak a szükségletet kielégítő, jellegtelen bútorok között, és olyasvalamiről beszélgetnek, ami egyszerűen felfoghatatlan.
Előbb az ablakot eltakaró vékony, sötét függönyre meredt, titkolt bizakodással várva, hogy a szél fellebbenti majd, és látható lesz az a világ, amelyikből idehozták. Csak ki kell nyúlni az ablakon, és máris tapinthatóvá, érzékelhetővé válik. Aztán hol a szoba egyik, hol a másik lakójára nézett, reménykedve abban is, hogy valamelyik majd csak elneveti magát, s kiderül, mind a hárman viccelődnek.
A nevetés azonban elmaradt.
Korondi egy ideges mozdulattal cigarettát húzott elő. Rágyújtott. Mélyet szívott a cigarettájából, majd letelepedett ő is az asztal mellé, szemben Giovannival. – Van valahol egy hamutartó?
– Nincs – hangzott egy kurta megjegyzés az asztal másik oldaláról. – Egyikőnk sem dohányzik.
– Bocsánat. Meg kellett volna kérdeznem, zavarja–e magukat a cigaretta füstje?
– Tudja mit – szólalt meg Starecz –, adjon nekem is egy cigarettát. Nem is tudom már, hogy milyen az íze. – Kihúzta az éjjeliszekrényének fiókját, s kiemelt belőle egy zöld tégelyt, amelynek alján még volt egy kevés vajszínű krém. Feltornázta magát az ágyról, a tégelyt odatette Korondi elé. – Ezt használhatjuk hamutartónak.
– Szabad itt egyáltalán dohányozni? – kérdezte Korondi bizonytalanul, miközben átnyújtott egy cigarettát Starecznak.
– Nem tiltja senki – mondta az ágyon heverésző Sándor. – Nem tiltanak itt jóformán semmit. Ezért is nagyszerű itt az élet.
– Megtudhatnám miről beszélnek maguk? Amit eddig hallottam, az elég zavarosan hangzik
Starecz válaszolni akart, de elfogta egy köhögési roham. Szavak helyett csak füstöt köpködött ki szájából. Giovanni szólalt meg helyette:
– Ki itt belépsz, hagyj fel… Ismerős? Aki idekerül, szabadon mozoghat, tehet, csinálhat, amit akar – mondta. Az ablak felé bökött. – Most sötét van, nem lát semmit, de reggel majd meglátja, milyen hatalmas ez az intézmény. Rengeteg mindenre van lehetőség. Nem messze ettől az épülettől van egy kisebb ipartelep, jól felszerelt, különféle műhelyekkel, mert dolgozni azért itt is kell. Nincsenek őrök…
– De van csip – jegyezte meg Starecz, legyűrve végre köhögési ingerét.
– Miféle csipre céloz?
A vézna emberke szólalt meg Starecz helyett. Elhúzta tenyerét az álla alól, s most két kezét karba fonva dőlt az asztalra. Úgy festett, mint egy göthös tanár, aki diákjaiba próbál értelmet verni.
– Odakint, ugye, mindenkinek van egy igazolványa. Egyszerű kis plasztik lapocska, amibe minden elképzelhető adata be van táplálva, jó és rossz szokásaitól kezdve, az orvosi leletein át egészen az átlagos, vagy éppen különc ízléséig. Nyilván maga is tudja, sőt most már a saját bőrén is tapasztalhatja, nem is az ember számít, hanem a kártyája. Hiszen mit is kezdenének magával kártya nélkül? Lehet lelke, lehetnek gondolatai, érzelmei és elképzelései, ám az igazolványa hiányában mégis csak egy mozgó hústömeg és semmi más, akiről senki nem tud semmit. Márpedig a társadalom tart az olyan emberektől, akikről semmit sem tudnak. Akik éppen ezért kiszámíthatatlanok, s akiket emiatt el kell különíteni.
Korondi tett egy tiltakozó mozdulatot. Ingerülten mondta:
– Gyakran előfordul, hogy valaki elveszíti az igazolványát. Ettől még nem válik, ahogy maguk mondják, senkivé.
– Igaz – vette át a szót Sándor. Bólogatások közepette felült az ágyon. Pattanásos állát vakargatta beszéd közben –, de maga mondta, hogy sem az ujjlenyomata, sem a neve alapján nem tudták azonosítani. Maga ki van iktatva a nyilvántartó számítógépekből. Ne higgye, hogy ez olyan rossz. Én például egy szakember barátom segítségével töröltem ki minden adatomat. És tudja miért? – Egy pillanatra elhallgatott, de kérdésére már nem várta meg a választ. – Gondolja meg. Ön, uram, vesz egy autót, kenyeret a péknél, cipőt az áruházban, és természetesen a kártyájával fizet, hiszen manapság, a huszonegyedik század közepe felé, már ez a fizetőeszköz, az útlevél, az orvosi kórlap, egyszóval minden. Nagyon praktikus. Az ember nem is hinné, hogy több adat elfér ezen a kis kártyán, mint amennyit az agyában tárolni képes. Csakhogy van ennek hátulütője is. Felszáll a metróra, vagy a maga esetében a vonatra, kártyáját használja jegy helyett. Kész. Máris regisztrálva van, hol volt, honnan jön, s hova igyekszik. Akit érdekel, s higgye el nekem, sokkal több embert érdekel, mint azt ön, uram gondolná, többet tud meg magáról, mint amennyit az ön édesanyja valaha is tudott.
Rövid szünetet tartott, időt hagyva Korondinak felfogni a hallottakat, s megvárva, hogy az utolsó slukk után eloltsa cigarettáját. A tégelyből kellemetlen szag áradt, mintha vajat olvasztanának egy tűzhelyen.
Aztán folytatta:
– Vagy más. Fizetésemelést kap, kitüntetést vagy megrovást, a főnöke ezt is továbbítja az adattárolóba. Ezeket az adatokat nyilvántartásba veszik, és azonnal felkerülnek a kártyájára is. Minden mozdulata, az önnel kapcsolatos minden intézkedés szinte azonnal fel van jegyezve valahol. Életének minden mozzanata, eseménye. Így aztán nyomon követhetik nem csupán egészségének, de hangulatának és ízlésének változását is. Hanem, tudja mi a félelmetes, uram? Az ön adatai letagadhatatlan tények. Elvégre ön sem titkolja, vagy tagadja, hogy kenyeret vett, vagy felszállt a metróra. A fizetésemelésének meg egyenesen örül, tán még dicsekszik is vele. Nincs is ezzel semmi baj. Az azonban már elgondolkodtató, hogy ki és miként vélekedik önről az adatai alapján. Milyen következtetést szűr le azokból. S a következtetései nyomán milyen elhatározásra jut. Arra esetleg, hogy ön alkalmatlan a munkájára, mert túl gyakran szabadjára engedi a fantáziáját. Vagy megbízhatatlan, mert mindenféle követhető trend nélkül, szeszélyesen és összevissza vásárol. Ezek alapján akár dönthet is az ön sorsa felől. Egy vadidegen ember. Nos, ebből én nem kérek.
Sándor elhallgatott. Fészkelődött kicsit az ágyán, mint aki a nyugalmához megfelelő pozíciót keresi, hiszen elmondta, amit akart, véleményébe ágyazva tanácsait. Hallgatott, de már nemigen figyelt.
– Ez a maga dolga – mondta Korondi. Újabb cigarettára gyújtott, s most már nem csak a hangja volt ingerült, de keze is remegett, amikor az öngyújtót a cigaretta elé tartotta. – Azt azonban nem hiszem el, hogy a huszonegyedik század közepén ne tudják valakinek az adatait előkeríteni, ha akarják, meg ha az illető maga is kéri.
Starecz helyeslően bólogatott, mint akinek titkos reményeit erősítik meg a hallott szavak. A keszeg emberke felemelte kezét, figyelmeztetően ingatni kezdte mutatóujját.
– Ez a lényeg, kérem – mondta, s keskeny, vértelen szájával csücsörített. – Ha akarják! Nekem azonban úgy tűnik, hogy nem akarják. Ha maga elveszíti az igazolványát, és jelenti ezt az illetékes hatóságnál, nincs semmi baj. Percek alatt kap egy másikat. Csakhogy magát rajtakapták valami turpisságon. Ráadásul sem az ujjlenyomata, sem a neve alapján nem tudták azonosítani. Mondja, egyáltalán van magának felesége?
Korondi egy dühös mozdulattal elnyomta cigarettáját, felpattant a székről. Starecz is megmozdult, készen arra, hogy megakadályozzon egy készülődő tettlegességet.
– Mit képzel maga? – kiáltott fel Korondi. Két kezével görcsösen megmarkolta az asztal lapját, mintha így akarná visszafogni kitörő indulatait. – Azt gondolja, hazudok? Csak azért, mert itt, legalábbis maguk szerint, mindenki azt mondhat, amit akar?
A vézna Giovanni, mintegy védekezésképpen, székkel együtt hátrább tolta magát az asztaltól.
– Csak lassan a testtel! – mondta csitítólag. – Én csak azt a gondolatot közvetítettem, ami az ellenőr agyában megfordulhatott. Végtére is, az ellenőrnek semmivel nem tudta bizonyítani, hogy valóban a nejével együtt szállt a vonatra. Én hiszek magának, semmi okom nincs kételkedni a szavában. Ez esetben viszont csak arra tudok gondolni, hogy ami magával történt, azt valaki tudatosan és tervszerűen megrendezte. Hogy ki, azt nem tudom, de minden valószínűség szerint az ön felesége. Esetleg összejátszott az ellenőrrel, akinek igaza volt abban, hogy a felesége nem ugorhatott ki a robogó vonatból. Ezt az észlelő kamerák azonnal jelezték volna, s a vonat pillanatokon belül megáll.
Folyt. köv.
Legutóbbi módosítás: 2011.03.20. @ 13:14 :: Bányai Tamás