Barátod és Barátnője (Kik közül az egyik Te vagy csak engedd, s Te is akard) Nyári közös pihenője
Végtelenné tárult a látóhatár, ahogy gépünk a felhők fölé emelkedett. Az ablakon kívül a hatalmas légtér egybefüggő kéksége veszélyes mélységet sejtetett.
Biztonságérzet töltötte ki azonban lelkemet, ha arra gondoltam, nemsokára megkezdhetjük megérdemelt üdülésünket a tengerparton.
Jólesően dőltem hátra, a masszív szék karfáját még mindig ölelve. Először ültem repülőgépen, de azt hiszem, te sem utaztál még ilyen járművön.
Az ablak mellett ültél, mély szippantásokkal vetted a levegőt. Szerintem el is aludtál egy kicsit.
Az előttünk levő ülésen öcsém és barátnője helyezkedtek el. Így négyen vágtunk neki ennek a csodálatos nyári kalandnak, reményekkel és kíváncsisággal töltve.
Tudatosan választottuk ezt az úti célt, végre melegebb vidékre juthatunk így el.
Téged talán csak a tenger vonzott, nálam azonban a kellemes hőmérséklet reménye is döntő szempont volt, ami — azt hiszem — az északi túránkat követően érthető volt.
A repülőtéren rendben zajlottak a beszállást megelőző idegi megpróbáltatások, úgymint útlevél — és vámvizsgálat, a csomagok gépre juttatása.
Mindketten havi fizetésünknek megfelelő mennyiségű pénzt hoztunk magunkkal, azt gondolom, öcsémék is hasonlóan szerelkeztek fel ebből a fogyócikkből, ezenkívül néhány napra elegendő konzerv is helyet kapott a csomagolásnál.
Bulgáriába indultunk, ahol jóval olcsóbbak az árak, mint mondjuk a Földközi tengernél, de nem árt, ha az ember törekszik a biztonságra.
A gép lassan odagurult a felszállóhelyre, majd több mint tíz perces várakozás után kezdhette csak meg a felszállást.
Idegesített bennünket a tudat, hogy hamarosan használhatjuk a rendszeresített műanyag zacskókat, ha a felszállás is úgy kívánja.
„Talpuk alatt fütyöl a szél” — jutott eszembe egy másik, egy teljesen másik történet.
A gép felszállása, hál’isten nem azonosult a régi idők történésével, egyre emelkedett, érezhetően ez már a mi történetünk volt, annak ellenére, hogy odakint, valószínűleg fütyölt a szél.
Azt hiszem, kicsit elszundíthattam, a válladra dőlve, mert arra lettem figyelmes — tőlem szokatlanul —, hogy finom lökdöséssel ébresztgetsz.
Nem értettem, miért muszáj jóleső pihenésemet felébredésre cserélni. A látvány, ami miatt felébresztettél, azonban mindenért kárpótolt, nem csak a látványba volt érdemes belekóstolni, a légikisasszony pezsgőt kínált.
A pohár széle harmatosan csillogott.
Koccintottunk, megpusziltam, óvatlanul az arcodat. Láttam rajtad a megdöbbenést: „nem erről beszéltünk” — üzente a szemed, de végül is elviselted.
— Kérjük kedves utasainkat, hogy szíveskedjenek a biztonsági övet bekapcsolni, gépünk hamarosan megkezdi a leszállást.
Burgasz felé érkeztünk, hamarosan leszáll a gép — gondoltam.
Leszállás előtt, mintha tiszteletkört illene tenni, gépünk a várost megkerülte. Majd még egyszer és még harmadszor is. Ekkor azonban már szédülést kezdtem érezni, miközben a városképet egyre jobban megismerhettük.
Ereszkedett a gép, orrával már csaknem a kifutót túrta, de a pilóta az utolsó pillanatban a kerekeket mégis puha huppanással földetérésre kényszerítette.
Sokkal kisebb reptér, mint vártuk, alig néhány repülőt lehetett látni.
Majd beszállunk a buszba, ami kiviszi az utasokat a főépülethez — gondoltam, de tévedtem, gépünk csaknem az ajtóig gurult.
Bent, az érkezési oldalon ismét útlevél- és vámvizsgálaton estünk át, egy sokkal rugalmasabb, gyorsabb eljáráson, mint felszállás előtt.
Észre sem vettük és már a csomagok érkezését vártuk.
Egy szalagon érkeztek az úti csomagok, szépen, sorban, egymás után.
A te csomagod most gördült be a terembe, majd hosszabb szünet és újabb bőröndök és útitáskák érkeztek.
Csak az enyém nem, az még valahol hátul kullog — gondoltam.
De nem érkezett újabb csomag. Mintha csak éreztem volna, ilyen csak velem történhet meg.
És megtörtént, a szállítószalag megállt, mint aki jól végezte dolgát, és nem moccant többé.
Áramszünet — villant át rajtam —, mi más lenne?
Becsukták a szállítószalag ablakát, amely a külső teret választotta el a belsőtől.
Nem volt több csomag.
Az információnál nem értették, mi a problémám. Menjek, vegyem le a szalagról — mondták —, annak ott kell lennie.
Nem volt ott.
Jól kezdődik ez az egész, kint forróság, derült ég, kissé távolabb a tenger… Jó lenne már a hűs habokban fürödni.
Az én csomagomban helyeztük el a két gumimatracot, váltás ruhámat, fehérneműt, a pénzem egy részét biztonsági okokból, valamint a borotva készletemet.
Legfeljebb nem borotválkozok egy hétig, de mi lesz a pénzem nélkül?
Megtalálták a csomagomat, ott maradt Feri hegyen, nem került fel a gépre.
Mint megtudtam — a tört magyarsággal tájékoztató reptéri hivatalnoktól — a csomagot felrakó munkások nem hibáztathatók, csak akkor lehetne őket hibáztatni, ha felrakták volna, és úgy tűnik el. Vagyis, senki sem hibázott, csupán egy csomag nem került fel a gépre, de ne csüggedjek, mert — ha már így alakult — megőrzik, amíg érte nem megyünk, az őrzési díjat is ráérünk az átvételkor kiegyenlíteni.
Megköszöntük, köszönjük a szívességet.
Nem volt mit, közölték udvariasan. Ha taxit szeretnénk, úgy azt szintén itt lehet megrendelni, ami majd csomagjainkkal együtt elszállít a lakhelyünknek választott kempingig.
„Szép volt a reggel, mikor elindultam én, hazámból…” — ez a dallam hatotta át, ironikusan gondolataimat.
Még most is szép, még így is, hogy kiderült: pénz nélkül vagyok, macsó fiú lettem.
Már talán nem is örömmel gondoltunk az elkövetkező napokra. Rajtad nem lehetett hirtelen ráncosodást felfedezni, nagylányosan viselted a terheket és felajánltad, majd segítesz, és otthon ráérek megadni.
Lábunk előtt hevert a sors, kínlódva, csapkolódva, mint ahogy illik is egy sorscsapástól.
A taxi kb. egy órán át cipelt bennünket, ahogy így visszaemlékszem. Volt egy jellegzetes tér, ahova több irányból futottak be az utak. Elég jellegzetes volt, így amikor már másodszor kereszteztük, csodálkozva néztünk egymásra.
A sofőr, szerencsére semmit sem vett észre pajkosságunkból, így hál’isten folytathattuk utunkat a kempinghez vezető úton.
Váratlanul azonban csengett a sofőr mobiltelefonja, érthetetlen dolgokat beszéltek meg, majd nem sokkal ezután váratlanul megérkeztünk a kempinghez. Kifizettük az ilyen hosszú út után járó, jól megérdemelt viteldíjat, majd fájó szívvel intettünk búcsút a kedves sofőrnek és a kialkudott viteldíjnak egyaránt.
Szerencsére már sötétedni kezdett, amikor a tengerparti kemping recepcióján — az éppen szolgálatban levő — fiatal lányok örömmel fedezték fel, hogy magyarok vagyunk.
Nem ismertük a helyi tisztálkodási szokásokat, de hamarosan nyilvánvalóvá vált számunkra is, hogy a tengerparti sós vizet főleg AMO szappannal érdemes eltávolítani a bőrről.
Az AMO szappannak — mint ahogy ezt megtudtuk – megvan még az az előnye is, hogy ellenében olcsóbban, fél áron lehet sátorhelyet is kapni.
Ezt jóindulatúan, kézzel-lábbal magyarázva még azzal egészítették ki, hogy reggel kicsit előbb kell emiatt felkelnünk, majd, ha nem baj – mert az őket váltó recepciósok furcsa emberek, ami miatt – reggelente az egyik sátrat, helyi szokásnak megfelelően, naponta le kell bontani és a másik sátorban, összecsomagolva elhelyezni, mert egyébként elkobozhatják a sátrat tőlünk, de bizonyára nem azért érkeztünk, hogy feldúljuk az üdülők nyugalmát.
Ezt fogadjuk meg, mint tanácsot, mert ilyen esetben már nem segít az AMO sem.
Pedig segíthetne az ilyen piszkos ügyekben, elvégre azért szappan.
Azt hiszem, miután sikerült sátrainkat felállítani és meglevő csomagjainkat biztonságba helyezni, már nem igen gondolt egyikőnk sem az éjszaka rejtelmeire. Így maradtunk őszinte jó barátok valamennyien, és csak álmodoztunk, hamarosan már valamennyien álmodoztunk, fáradtan, lecsukott szemekkel.
Reggel mégis a karjaid közt ébredtem, mintha mi sem történt volna.
Később ez bizonyossá is vált: amikor bocsánatot kértem tőled, a történtekért, te azt válaszoltad: „Nem történt semmi…”
Valamennyien elhatároztuk, hogy — ha már így alakult, ha már ide vetett bennünket a sors — menjünk le a partra.
Az én éhenkórász ötletem kapcsán a közeli falatozóban megtapasztaltuk utazási irodáink tájékozatlanságát, az élelmiszer árak esetében.
Később elosztottuk az egy liter tejet és a két zsemlyét négy részre.
A délelőttöt végre már fürdéssel töltöttük.
A partra érve arra lettünk figyelmesek, hogy sok ember teljesen levetkőzve úszkál a habokban. Érthető módon, ruháikat össze sem vizezve tették ezt.
A parton napozóknál ez nem így volt, ők nem úszkáltak a vízben, csak furcsán méricskéltek bennünket. Talán valami melegebb helyről érkeztünk — gondolhatták —, amiért is felöltözve, fürdőruhába felöltözve toppantunk közéjük.
Idegennek érezhettük magunkat, ezért megbeszéltük, hogy lehetőleg egymásra nem nézve, mi is alkalmazzuk a helyi öltözködési — azaz helyi vetkőzési szokásokat.
Miután a víz még elég hűvösnek tűnt, rajtam már nem is nagyon volt mit nézni. (Öcsém is így járt.)
Ahogy átmelegedtünk, eleinte csábító volt a dolog, majd zavaró, később már kezdett természetessé válni.
Megállapíthattuk, hogy kifejezetten kellemes fürdési mód a ruha nélküli fürdés a simogató habokban.
A tengerben fehér színű medúzák és fodrozódó habok közt úszkálhattunk. Ezek, eltérve a Földközi tengeri rokonaiktól, nem csípték meg az ember bőrét.
A déli tizenkettőt jelző harang — és a gyomrunk is — az ebédidő elérkeztét jelezték.
Az étteremben sokféle, drága ételt lehetett kapni, mi viszont kitartóan ragaszkodtunk a tartalmas, de olcsó sopszka salátához, az első napokban, mindenképpen. Később már csak főételhez szolgálták fel, vagyis kénytelenek voltunk áttérni a még meglevő konzervek elfogyasztására.
A második naptól kezdve tudtuk igazán megtervezni kiadásainkat, ekkor már felmérhető volt, hogy gyakorlatilag nem igen költekezhetünk, ha naponta szeretnénk főtt ételt is enni.
Ennek tudatában alakítottuk ki programunkat: kevés reggeli, egész napos fürdés, majd vacsora, mint főétkezés, közben diszkó hallgatás, bolondulásig. Szálláshelyünk mellett felfedeztünk egy másik, a jelenlegitől nem messze levő kempinget.
A hármas szám, nem tudni miért, úgy látszott, több nemzetnél is kiemelt szereppel rendelkezett, nem csak nálunk, magyaroknál.
Harmadik reggelünket — természetesen csak nyertünk, ezen is — (a reggelizés árát) költözködéssel tölthettük.
Boldogan költözködtünk tovább. Ennek több oka is volt:
Még nem volt alkalmunk csomagjainkat vízi úton költöztetni
Még mindkét sátrunkat (és egyéb felszerelésünket is) sikerült megtartanunk
Később ébredtünk, a megszokottnál, mert:
Elfogyasztottunk, hazafelé, az előző este során, néhány üveg finom vörösbort. Az a fajta édes, de elég erős bor volt, melyet — nyakamat merném tenni rá — ismerőseim közül mindenki úgy mondana csak, hogy: vörösbor.
Ahol vettük, volt fehér és vörös, egyaránt, egy kerthelyiségben. Vacsora után a kemping felé tartottunk, mikor észrevettük, hogy lehet vásárolni belőlük. Vettünk, néhány üveggel, amit útközben el is fogyasztottunk. A bor éppúgy egészséges, mint ahogy a tovább alvás is, ezért állhatott elő az a helyzet, hogy az esti borozást kicsit több alvással kellett kiegyenlíteni.
Nem sikerült azonban a hosszabb, eltervezett pihenés, mert 8-, fél 9 körül már nem csak számunkra volt nyilvánvaló, hogy egyik sátrunkról hiányzik a díjat igazoló cédula. Bizonygattuk valahányan, hogy az este még megvolt, nem törődtek velünk, hiszen már régóta nem este, hanem reggel volt.
Ha annyira akartuk volna, és ha annyi pénzünk is rendelkezésünkre állt volna, lehet, hogy kifizetjük a büntetést. Egy órát kaptunk a pénzfelvételre a bankból, addig nem koboznak el tőlünk semmit, mondta az ellenőr.
Végül is a vízi gyalogtúra mellett döntöttünk, teljes felszerelésünket — a tengerben gyalogolva — átköltöztettük a nemrég felfedezett, másik kempingbe.
Eltervezett programunkat – hajókirándulás Szozopolba — így semmi sem borította fel.
Szozopol város, csodálatossága mellett arról is emlékezetes maradt számunkra, hogy az itt már sziklás part egyes részein megcsodálhattuk a hullámok pusztító munkájának eredményét, néhány négyzetméter nagyságú, több méter magasságban a tenger szintje felé emelkedő kövek olyan csoportját alakította ki a tenger, ami látványnak is csodálatos volt, hát még a rajtuk való ugrálás.
Utolsó előtti napunkon Neszebárba mentünk, autóbusszal. Már, ahogy leszálltunk a buszról, szerencsénk volt, mert amiért idejöttünk, a híres kalózhajót megnézni, már a buszmegállóban beszerezhettük – két bolgár fiú árusította – a hajó megtekintéséhez a belépőt.
Tudtuk ugyan, hogy ez a hajó már csaknem roncs, soha többet nem fut ki a tengerre, mégsem akartuk kihagyni.
Sokat bolyongtunk a kikötőben, a hajót keresve, amikor is — szerencsénkre, mint eddig — összetalálkoztunk egy néhány fős magyar turista csapattal. Ők adtak útbaigazítást: megtudtuk, hol keressük, valamint azt is, hogy a hajó nem hajó, hanem a parton felépített étterem, továbbá még azt, hogy nem kell belépőt fizetnünk, szerencsénkre.
Megnéztük a valóban csodálatos építményt, de ezek után már nem fogyasztottunk, mert már éppen a vacsorára való pénzünk maradt, az is csak beosztással.
Másnap az utolsó napunkat töltöttük a tengerparton, délután indul haza a repülőgépünk.
Repülőjegyünket, hálaisten már otthon megvettük, bolgár pénzünk csak annyi volt, amennyi az autóbuszjegyre kellett, ezen kívül még akadt nálunk néhány forint, amit majd megérkezésünk örömére, egy-egy sörre szántunk.
Sokan voltak az autóbuszon, egy összetartozó népes társaság lehetet, mert valamennyi bőröndjükön hasonló cédulák lógtak.
Ahogy zötykölődtünk a buszon, az egyik megállóban karszalagos, dromedár hölgyek szálltak fel.
Tudtuk, hogy ellenőrök, de nem volt félni valónk, rendelkeztünk a jegyekkel.
Kérték a jegyeket, ahogy hozzánk értek a sorban. Átadtuk. Ahogy átvették a jegyeinket, mosolyogva mutattak a csomagjainkra, majd a turistacsoport csomagjain levő bilétákra, a könnyebb érthetőség kedvéért.
Kettesszintű orosz tudásommal, amire még nyolcadikos koromban tettem szert, hamarosan megértettem, hogy a csomag miatt is kellett volna jegyet venni.
Ilyen jegyünk nem volt.
Ki kell fizetni a bírságot, különben mehetünk a konzulátusra, mondták kézzel, lábbal.
Burgaszban már várt bennünket a rendőrség. Csaknem biztos következménynek látszott a konzulátus, majd a gép lekésése.
Mentő ötletünk támadt, egyikőnk felajánlotta, hogy kifizetjük, csak segítsenek a forintot átváltani valahol. Rendőri kísérettel ez meg is történt.
Kifizettük a bírságot, még maradt is pénzünk.
****
Felszállt a repülőgép, alattunk a tenger, csodálatos tenger, a hét napos koplalásunk helyszíne.
Megjelent a légikisasszony, kávét, pezsgőt, szendvicset kínált.
Többször is kértünk a szendvicsből. Már nem volt tériszonyom, ahogy a szendvicsek jólesően eltűntek, lassan már teli bendőmben.
Legutóbbi módosítás: 2011.03.17. @ 13:00 :: Berta Gyula
