Bonifert Ádám : Homo politicus

Nyomtatás

Homo politicus — a politizáló ember jelzője sokunkra elmondható. De kevesebben vannak, aki hivatásként, szakmaként, pályaként választják a politikát. És még kevesebben, akik okosan művelni is tudják. 

A politika nem könnyű tudomány. Aki erre a pályára lép („törekszik, sodródik, beküzdi magát”), annak sokoldalúnak kell lennie. (Senkit se vezessen félre, hogy ha gyakorlatban megnézi mai politikusainkat, ezt nem mindegyiken, pontosítva alig egynéhányon ismerheti csak fel!)

Milyen jellemzői vannak egy politikusnak?

·      Tudnia kell szólni és tudnia kell hallgatni is. Van, aki akkor szól, amikor éppen nem kellene, és hallgat, amikor az ország arra vár, hogy nyilvánítson véleményt. Van úgy, hogy az illető megszólalása után utólag az emberek azt mondják, hogy “hát talán jobb lett volna, ha csendben marad.“

·      Meg kell tanulni beszélni, de közben semmi lényegeset nem mondani. Beszédje ugyanis mindenkinek van, de mondanivalója — az nem minden politikusnak!

·      Nem könnyű úgy egyértelműnek lennie, hogy mégse legyen az, hogy utólag majd lehessen azt mondani, hogy “kiragadták a szövegkörnyezetéből”, vagy azt, hogy félreértették.

·      Ismernie kell az árnyalt kifejezéseket, amelyekből a hallgatók, olvasók nem egyértelmű, hanem többértelmű véleményeket hallhassanak ki. És majd utólag ki lehet választani azt az értelmezést, amely az aktuális érdekeknek megfelel.

·      Nem árt, ha egy politikus gyenge memóriával rendelkezik, mert így minden további nélkül mondhatja az ellenkezőjét annak, mint amit pár nappal, vagy héttel korábban nyilatkozott.

·      Nem mellékesen nem árt az jó adottság, ha egy politikus nem tud pirulni (ha rajtakapják pl. hazugságon, mellébeszélésen,), nem jön zavarba (ha pl. rámutatnak ellenmondásosságára, kiszámíthatatlanságára, tévedéseire).

·      Egy politikusnak sok dologhoz kell értenie (pl. a homokhintéshez a szemekbe, délibábfestéshez az agyakba, felhős ég napfényessé, vagy derült ég beborulttá átrajzolásához), vagyis mindahhoz, amellyel leplezni tudja valódi nézeteit és szándékát.

·      Fontos “szakmai” követelmény, hogy tudjon disztingválni a tetteiben. Ne túl korán, de ne túlságosan elkésve intézkedjen (pl. lépjen fel, kinyilvánítson, megnyilvánuljon, csatlakozzon, elhatárolódjon, megalapítson, átszervezzen, megszüntessen, stb)

·      Kiemelten fontos követelmény, hogy “ tudjon haladni a korral”! Vagyis változtasson nézetein, elvein, eszmerendszerén, ha ezt látja érdekében állónak, lépjen át más pártba, ha ott jobb érvényesülésre számíthat, a nyilvánosság előtti arcát “szabja át” mosolygósra, vagy éppen szigorúra, ahogy érdekében áll. Szükség szerint változtasson frizuráján, öltözékén, stílusán.

·      Tanulja meg a gyakorlatba átültetni azt az “elvet”, hogy “a hollét határozza meg a tudatot”. Vagyis az a szék, amelyben aktuálisan ül, teljesen hassa át minden megnyilvánulását. Ne dicsérje az ellenfelet se okkal, se ok nélkül, de ha valaki átáll a saját táborába, vagyis “harcostárs” lesz, akkor a tegnapi bűnöket felejtse el, sőt nyilvánítsa ki az illető általa most megismert értékeit. A “te embered”, meg az “én emberem” a szemében akkor is más, ha egyébként ugyanaz.

·      Tudjon másképpen látni dolgokat, ha ő kormányoz, és másképpen, ha ellenzékben van. Tudja a tényeket másként értelmezni, ha azok az ő működésének következményei és másként, ha az ellenoldal hozta létre őket.

·      Tudjon szónokolni hordón és anélkül is, fröcsögni, ha úgy érzi, hogy az kell, lelkendezni, ha értelmét látja, ígérni csillagos eget és aranytojást tojó tyúkot, békét és harcos kiállást, konstruktivitást és revizori hozzáállást, vagyis mindent, ami hasznára lehet, függetlenül attól, hogy az ígéreteket meg tudjaőe valósítani, sőt attól is függetlenül, hogy akarjaőe azokat teljesíteni! Legyen képes kétszázötvenedszer is elharsogni egyes jelszavait (emlékezetes a “Mongyon le!”), tudjon eredeti kifejezésekkel meghökkenteni (pl. “patakvér”)

·      Mindezek mellett tudjon elhatárolódni úgy, hogy közben a hátak mögött, a háttérben kezet nyújt annak, akitől nyilvánosan elhatárolódott, tudjon szövetségest elutasítani, majd nem sokkal később összefogni vele, legyen képes felháborodni úgy, hogy az következmények nélküli legyen, kiáltassa ki magát integrálónak akkor is, ha megosztó egyéniségű. Mondja magát függetlennek, akkor is ha nem az, hirdesse autonomitását, miközben véleményeiben “elhajló”.

Ennyiből is látni, hogy aki politikai pályára megy, aki a politikusságra adja magát, annak nem akármilyen adottságokkal kell rendelkeznie. Persze itt is a puding próbája a mérvadó! Gyakorlatban derül ki, hogy valaki milyen rátermett politikus, akármi is szerepel az önéletrajzában, a róla szóló előzetes jellemzésekben, a korábbi tevékenysége alapján az őt ismerőkben.

A politikusról szóló fenti felsorolás mellett van egy egyszerű meghatározás is. Olyan legyen a politikus, aki bizalmat kelt, azzal nem él vissza, érti, amit értenie kell, tudja, amit tudnia kell és képes tetteiben valóra váltani a jó célokat. És ez az igazi, sőt kívánt jellemző a politikusra! De lehet, hogy ez már a mese műfajába tartozik…

És ha most az olvasó felteszi magában a kérdést, a mai Magyarországon hány valódi politikus van, és ha van, kik ezek — meghökkentheti saját magát is. Mert ha talál is nagy nehezen rátermett politikust — de találőe valódi államférfit (államnőt)? Aki nem saját, hanem közösségi érdek szerint, nem egyőkét év, hanem évtizedek távlatában képes jövőt képzelni, tervezni és kitalálni az oda vezető utat — és megmutatni mindezt az országnak.