Zoli barátom egy szép napon egyből elhagyta a cigarettát. Hogyan?
A téli fagyok, s a nagy havak már oda lettek, de még foga volt a napnak. Éjszakánként is bizony még akár tíz fokra is lehűlt a levegő, s jól esett odahúzódni a duruzsoló dobkályha mellé, ha az ember kintről érkezett. Zoli barátom egész nap az erdőt járta, s hogy a nap lement, a hűvösödő alkonyatban át is fázott. S hogy azelőtt megizzadt, most szinte didergett a nedves alsóneműben. A kocsma barátságosan hívogató fényének nem tudott ellenállni, s egy korty lélekmelegítőre betért.
— Mit adhatok, erdész úr? — kérdezte a csapos, jól megnyomva az úr szót.
— Egy felest adj, ha már így kérdezed! — válaszolta mogorván.
Nem szenvedte, ha erdészezik, s azt még kevésbé, ha urazzák. Bár iskolázott embernek ismertük, ragaszkodott paraszti őseihez, azok szokásaihoz, értékeikhez. Most azonban itt, a kocsmában nem akart vitatkozni. Máskor, különösen baráti körben, mindig kikérte magának, hogy csak Zolinak szólítsuk, így egyszerűen.
Letette az aprót a pultra, vette a poharát és a kályha mellé húzódott. A padon ülők arrább húzódtak, hogy helyet szorítsanak neki is. Jólesően kortyolt egyet a borpárlatból. (Tudta a csapos, hogy ez a kedvence, s ebből töltött.) Aztán kigombolta bundakabátját, térdére tette a füles sapkáját, s nyúlt a lajbi zsebe felé cigarettáért, de a zseb csak valami kevés dohányport, meg más zsebkoszt tartalmazott.
— Gyújtson rá, Zoli bácsi! — kínálta a pad másik végén ülő ember.
Hálásan nyúlt a cigarettáért, már a megszólítást is jónéven vette. Megnézte magának az embert, aki kínálta, s olyan ismerősnek tetszett a borostás képe a kajla kalap alatt. „Hol is láttam én ezt az alakot?” – tűnődött, miközben mélyen leszívta a füstöt. Félig lehunyt szemhéja alól figyelte az emberét, aztán hirtelen rájött, honnan ismeri.
Ott volt az ősszel, mikor bejegyezték a vágásra kijelölt fákat. A mérnök vezetésével járták az erdőt, és amelyikre rámutatott, azt a fejszével megcsapták, s a lerepülő forgács fehéres helyére, a fára felírták kék festékkel a sorszámot. Zoli pedig beírta füzetbe a számot, s a fa jellemzőit, imígyen: — 125: bükk, kerülete 85 cm — 126: gyertyán, kerülete 55 cm, és így tovább.
Ott volt ez az ember, s a neve is eszébe jutott Zoli barátomnak. Mihály Lőrinc, a szomszéd faluból. Nem volt semmi kifogásolni való a viselkedésében, de Zoli mégis valamiért viszolygott tőle. Hamisságot látott a szemeiben, ahogy soha nem néz szembe a hozzá beszélőnek.
Egy hétig tartott a munka az erdőn – a bélyegezés. Így nevezték a fák megjelölését. Addig haza se mentek, ameddig nem végeztek. Szálást egy tisztáson felállított finnkunyhó biztosított számukra. Az egyre hosszabb őszi estéken kártyázással ütötték agyon az időt a füstölgő petróleumlámpa sápatag fényénél. A mérnökön és Zolin kívül három munkás, köztük Mihály Lőrinc, alkotta a csapatot. Első este hatvanhatost játszottak, de másnap huszonegyet javasolt Lőrinc, amit a két másik munkás lelkesen fogadott. A mérnök és Zoli kivonták magukat a játékból, s a mérnök, mikor látta, hogy pénzt vesznek elő, gyorsan közbelépett. A pénz helyett gyufaszálak használatát javasolta, amit fanyalogva el is fogadtak. Így kapott új nevet ez a kártyajáték — gyufásnak nevezték. Persze később, mikor hazamentek senki nem értette az új nevet, s az ki is kopott a használatból, kivéve Lőrincet és baráti körét.
Ez mind átfutott Zoli gondolatain, amíg csöndben fújta a füstöt. Aztán lassan felállt, köszönést biccentet, s kilépett a szürke alkonyatba.
„Van itt még valami, amire tisztán emlékszem” — motyogta maga elé, s összébb húzta magán a kabát gallérját.
Az utolsó este eseményei jutottak eszébe, mikorra minden szál gyufa Lőrinc zsebébe vándorolt. Csak kacagta az embereket, hogy nem tudtak se tüzet gyújtani, se dohányozni gyufa nélkül. A társai szidtak, veszekedtek vele, de nem volt hajlandó adni egyetlen szálat sem. Zoli és a mérnök nem szóltak bele vitába, csak várták mi sül ki a dologból.
— Adjál már tüzet! — tette szájába a cigarettáját az egyik munkás.
— Már miért adnék?
— Látod, rá akarok gyújtani, s a kályhában is meg kellene gyújtani a tüzet.
— Miért kártyáztad el az utolsó szál gyufádat is?
— Ne… ne csi… csináld az eszedet! — dadogta mérgében a másik munkás.
— Szóval, gyufát akartok? Rá akartok gyújtani?
— Hát persze, te istenátka!
— Én is, de nincs cigarettám. Adok nektek gyufát, és ti adtok nekem cigit. Jó?
— Ve… vegyél! — nyújtotta a megbontott csomagot a dadogós.
Lőrinc röhögve elvette az egész csomagot.
— Köszönöm! — mondta, s a zsebéből kiszórta az asztalra az összes gyufát.
Mintha villámfény világítaná meg, úgy villant fel a jelenet Zoli emlékezetének vetítővásznán, a sötétre váltott kora estén, ahogy hazafelé bandukolt. Aztán a hét folyamán meg is felejtkezett az egészről, nem volt kedve a tavalyi dolgokon rágódni, elég gondot okozott a jelen is. Az elhúzódó hideg idő miatt, s egyébként is elszaporodtak a falopások. Olyan ügyen fosztogatták az erdőt, hogy csak a kivágott fák csonkjai árulkodtak ottjártukról. A mérnök és Zoli hiába járták az erdőt, hiába kértek segítséget polgármestertől, mezőröktől, rendőrségtől, nem sikerült kézre keríteni az igazi fatolvajokat. Rőzseszedőket, szárazág gyűjtőket találtak naponta többet is, de azok vagy nem tudtak semmiről, vagy ügyesen hallgattak.
Teltek, múltak a napok, hetek, de eredményt nem hoztak. Az idő közben lassan, lassan tavasziasodott, enyhült, de fűteni még kellett, s tűzifára továbbra is igény volt. Hiába mondták a tavaszváró versikét, hogy „Sándor, József, Benedek zsákban hozzák a meleget”, nem nagyon lehetett a beígért meleget érezni.
Március végén történt, hogy az erdőn érte Zoli barátomat a szürkület, hogy már az út is alig látszott, csak a tapasztalat vezette a fák között a megfonnyadt tavalyi avaron. Lépte nem vert zajt, az ágak is halkan tértek ki útjából, ahogy óvatosan haladt. Már éppen feltűnt az erdő széle, mikor a háta mögül szekérzörgést hallott. Megállt, lássa, ki jön ilyen későn? Fával rakott szekér alakja bontokozott ki a félhomályban, mely már a tisztást is elborította.
Zoli kilépett a fák alól, és odament a szekérhez.
— Te vagy az, Lőrinc? — kérdezte meglepődve.
— Ki más? — válaszolta hetykén.
— Aztán van-é bárcád? Fakitermelési engedélyed?
— Miért kérdezed? Amikor a cigarettát adtam, nem kérdezted, van-é hozzá engedélyem! — csattant a válasz.
Később az őrsön, hogy mentse magát, elárulta a társai nevét, s a közvetítőket, akik átvették a lopott fát, de Zoli barátom soha többé nem vett cigarettát a szájába.
Nos, így történt.
2011 03 14
Legutóbbi módosítás: 2011.03.14. @ 19:17 :: dr Bige Szabolcs-