Hol volt, hol nem volt, de valahol igaz volt. Élt egyszer egy szőke kisleány, szüleinek szeme-fénye. Kedves is volt, s barátságos is. Szeretett óvodába járni — mindig utolsónak ment haza. „Engedj, maradjak még!” — kérlelte gyakran az édesanyját. Mikor aztán iskolás lett, úgy érezte, övé a világ. A betűk, a szavak világa. Tanító nénije minden szavát itta, s amit mondott, az szent volt! Lett is ebből néha otthon vitája, de a szülei belátták, hogy a tanító néninek mindig igaza van, s alkalmazkodtak ehhez.
Azon a napon, amelyikről a mesém szól, váratlan látogatót kapott az osztály. A tanító néni merev arccal lépet be az osztályba szünet után, alighogy becsengettek. Jött és szigorúan csendet parancsolt. Kisvártatva bejött egy öltönyös férfiember is utána. Aggodalom suhan át a gyerekek arcán ettől a megjelenéstől.
„Ebből nagy felelés lesz!” — súgta a kis szöszke fülébe a padtársa. De nem lett. A tanító néni pedig meglepő dolgot tett — bemutatta az osztálynak az öltönyös bácsit:
— Gyerekek, bemutatom nektek Simon elvtársat. Így kell szólítani! Már nagyok vagytok, nem kis dedósok, és megértitek, hogy nem szólítunk senkit bácsinak, hanem elvtársnak. Így van Simon elvtárs?
— Igen, így van, tanító elvtársnő.
A gyerekek megborzongtak a különös szóra, de már valóban elég érettek voltak ahhoz, hogy ne mutassanak túl nagy meglepetést. A kis szöszke is mereven, komoly arccal nézte a padját, és közben elgondolkozott ezen a sok furcsaságon, amit néhány pillanattal ezelőtt hallott.
„Azt mondják, hogy többet senkinek sem mondhatjuk: bácsi. De szomszéd Misike apukája mégiscsak Mihály bácsi. Hát a pap bácsi, a doktor bácsi, tanító bácsi?”
Nem fért a kis buksi fejébe ez az egész elvtársas dolog. Sokáig azonban nem törhette a fejét, mert az események elterelték a figyelmét. A tanító néni újra megszólalt.
— Simon elvtárs meg fog mindenkit kérdezni, ki milyen vallást követ, illetve a szüleitek.
— Gyerekek, felmérést készítünk a klerikális befolyásoltság vidéki lakosságra gyakorolt hatásáról.
Na, ezt nem csak a kis szöszke nem értette, de egyetlen gyermek sem. Azért a kérdezősködés elkezdődött. Eleinte a tanci (így becézték a gyerekek) besegített, de később állandósult ez a segítség. A tanító néni kérdezett, Simon elvtárs a választ lejegyezte a kis piros noteszbe, ahová már előzőleg beírta a tanulók neveit. Minden gyerek ügyesen, hangosan válaszolt. Legtöbben reformátusnak vallották magokat, de akadtak római katolikusok is, és néhány unitárius. Szöszke barátnőnk kicsit büszkén vágta ki: „római katolikus!” Az elvtárs rá is nézett, de nem szólt semmit, s a kérdezés tovább folytatódott. Az unitárius szó egy kis megrökönyödést váltott ki belőle, s nyugtalanul lapozott a jegyzeteiben, aztán megnyugodva bejegyezte a noteszbe.
Az egyik gyereknél azonban meglegyintette a társaságot a botrány szele!
Mikor Gerőre került a sor, a kisfiú halkan válaszolt, hogy ő „baptista”.
— Micsoda? — hördült fel Simon elvtárs.
— Református! — mondta hangosan a tanító néni, és intett a kisfiúnak, üljön le.
— De, én… — kezdte Gergő, de nem tudta folytatni.
— Leülni! — hangzott a szokatlanul szigorú parancs.
Gergő ijedten leült, de halkan motyogva, szinte csak saját magának mondogatta: „de én igazán baptista vagyok”.
— Tanító elvtársnő, az a gyerek azt mondta, baptista, ami tiltott szekta ebben az országban!
— Az a gyerek nem tudja, mit beszél. Én ismerem a szüleit, és tudom, hogy reformátusok! — hangzott a határozott válasz.
Simon elvtárs vállat vont, és folytatta a felmérést.
A kis szöszke fejében összezavarodottak a dolgok. Ilyen még nem volt a világon, hogy az ő tanító nénije valótlant állítson. Hogy hazudjon. Igen, hazudjon! Hiszen minden osztálytárs jól tudta milyen vallású Gergő és a szülei, de nem foglalkoztatta őket ez a dolog mostanig. Olyan csend lett az osztályban, mint még soha, a gyerekek ijedt szemekkel hallgattak, s csak akkor enyhült a feszültség, mikor a vendég elment.
— Gergő! Soha többet ne emlegesd, hogy te baptista vagy. Most megúsztad, de vigyázz a szádra, ha nem akarod, hogy a szüleidet börtönbe zárják! És ez mindenkire vonatkozik. Nem beszélünk a Gergő vallásáról.
És senki nem beszélt erről a napról évtizedeken keresztül…
A szőke kislányt Csillának hívták, és a tanító nénit Tollas Máriának.
2011.03.28
Legutóbbi módosítás: 2011.03.28. @ 15:19 :: dr Bige Szabolcs-