Gyermekkoromat szülőhelyemen, a girbegörbe utcás, kicsiny alföldi faluban, K.-n töltöttem el. Gyermekéveimnek örökre felejthetetlen emlékei maradnak azoknak a zamatos, fűszeres leveseknek az ízei, amelyek akkoriban apai nagyanyám „varázskonyhájában” készültek.
Nagyapám tavasztól őszig a szőlőlugas alatt a tornácon, vagy a nagy diófa árnyékában üldögélve várta az ebédet, s közben félig lehunyt szemmel, csöndesen bámészkodva szívta a “mezítlábas” cigarettákat. Néha pipázott is. Vékony alkatú, fehér hajú, búzakék szemű, kevés szavú, szelíd ember volt az én öregapám. ősz bajusza alatt megbocsátóan mosolygott nagyanyám örökös zsörtölődésén. Mert nem haragból házsártoskodott persze a mama, csak úgy, megszokásból. Állandóan pörölt nagypapával a “sok büdös bagóért”, veszekedett, ha beszökött a konyhába Lompos, a kutya, vagy ha véletlenül besározódott a frissen felmosott lépcső. Nagyapának az volt a szokása, hogy minden áldott délben vastag, nagy szelet kenyeret darabolt a levesébe kopottas bicskájával, s jóízűen bekanalazta azután ezt az „egyveleget”. Nagyanyám emiatt szerfelett zsémbeskedett.
– Ugyan már Sándor, csak nem aprítasz már megint? Hányszor mondjam neked, hogy van itt mivel jóllakni egyéb, ne szégyeníts engem! – korholta az öreget nagyanyó ilyenkor. De nagyapám meg se hallotta ezt, jó étvággyal, jókedvűen evett mindig. A tányér leves és a jókora karéj kenyér után, ebédre nem is fogyasztott mást soha. De alighogy letette a kanalat, máris sodorta a cigarettát, s mélyeket szippantva eregette a füstkarikákat.
Egy verőfényes nyári napon farkaséhesen toppantam be hozzájuk. Nagyapó éppen érett málnaszemeket szedegetett kinn a kertben. Mint a táltos, nyargaltam oda hozzá. Lompos utánam rontott, kis híján betörtük a kiszolgált kertkaput. Persze a fiatal komondor azonnal beviharzott a frissen kapált, gondozott konyhakertbe, s bizony rögtön „leugrált” egy-két zsenge paradicsom-palántát hatalmas tappancsaival. Jött nagyapám a málnabokrok felől, elégedettség ragyogott barázdált arcán.
– No, nézd kicsi lányom, mennyit találtam még neked, ott hátul! S milyen gyönyörűek! – mutatta boldogan a tenyerében pihenő, bordó málnaszemeket. Bekaptam belőlük néhányat.
– Siessünk csak gyermekem, gyerünk innen befelé, mert nagyanyád biztosan hátraköti a sarkunkat ezért! – intett tettetett aggodalommal a fel-alá futkározó, vadóc házőrző felé. Lompos nyugtalanul vakkantgatott, most valahogy nem állt meg a simogatásra sem. Ártatlan arccal, kéz a kézben lépkedtünk nagyapával a konyha irányába. Mélyen beszippantottam az étvágygerjesztő, ismerős illatot. Hízelegve ugrottam nagymama nyakába:
– Gulyásleves! Ó, nagyi, finom gulyásleveske! Olyan éhes vagyok! – lelkendeztem, felfedezve, hogy kedvenc ételem rotyog a tűzhelyen. Mama már éppen a csipetkét szaggatta a paprikás lébe, amelyben puhára főtt húsdarabkák, és egyformára szelt, gusztusos zöldségek úszkáltak.
– Sok a krumpli benne. Így szeretem – állapítottam meg elégedetten. Nagyanyám kipirult arccal serénykedett a sparhert körül, vakítóan fehér köténye szinte suhogott. Türelmetlenül gusztálgattam a nagy fazék levest. Aztán egy-kettőre előkerültek a konyhaszekrényből a kékmintás mélytányérok. A templom csonka tornyában épphogy megkondult a delet jelző harangszó, amikor nagyanyám feltálalta a finom ebédet. Ekkor vettem észre csak, hogy nagyapám közben behúzódott a kisszobába, s végigdőlt a régi pamlagon. Résnyire nyitva hagyta az ajtót.
– Papa, kész a leves! – harsogtam kacarászva, s bevágtáztam a kisszobába. Az öreg szokatlan pózban, mozdulatlanul feküdt a pokróccal letakart heverőn. Nagyanyám, rosszat sejtve, már ott is volt a nyomomban.
– Rohanj kislányom, szólj gyorsan Lenke néninek, jöjjön át azonnal! – ordított rám, szinte fuldokolva. Megdermedtem a hangjától. Kituszkolt az ajtón. Futottam a szomszédba, Lenke néniért. Szaladt rögtön. Kiküldtek Lomposhoz. Hatalmas lótás-futás kezdődött. Kisvártatva az orvos jött. Meglátott az udvaron, elkomorodva igazgatta aranykeretes szemüvegét. Nem szólt, nem is mosolygott, ahogy máskor. Lompos furcsán, idegesen ugatott. Röviddel később megérkezett édesapám. Izgatottan állította le motorkerékpárját a kapu előtt. Motoros sapkájával a fején rohant be a házba.
Velem senki sem törődött.
Pár perc múlva kíváncsian mégiscsak beóvakodtam a konyhaajtóig. Nagyanyám bent jajveszékelt a szobában, a doktor határozott mozdulattal éppen akkor kattintotta össze orvosi táskáját, és lehajtott fejjel elsietett. Hangosan köszöntem neki, de észre se vett. A konyhaasztalon, a nagy piros fazékban, még gőzölgött a gulyásleves. Három személyre meg volt terítve az asztal. A nagyapám tányérja mellett az ócska bicska és egy hatalmas karéj kenyér árválkodott.
Legutóbbi módosítás: 2011.03.26. @ 11:31 :: Hevesi Éva
