Apám nagyon kenyeres volt. De csak a friss, ropogós héjú, fehér kenyeret szerette igazán. Éppen ilyet lehetett kapni az egyik piaci bódéban. A szomszéd falu szövetkezetének sütödéje szállította.
Egy zord téli estén, vacsora előtt, ijedten jutott eszembe, hogy aznap nem vettem kenyeret. Anyám még ebéd után rám bízta, de valahogy elfelejtettem.
Apám irtózatosan dühös lett.
– Lódulj azonnal! Haza ne gyere nekem friss kenyér nélkül! – villant élesen a szeme. Sietve eloldalogtam. Majd kiugrott a szívem izgalmamban, egyre csak azt hajtogattam magamban: Istenem, csak nyitva legyen még a kenyeres. Szerencsére nyitva volt. Az utcai lámpák sárgás fényénél megkönnyebbülten láttam, hogy néhány kenyér még barnállik a polcokon. De kiderült, hogy azok nem frissek. Meg is mondta őszintén az árus, a fehérkötényes, kövérkés ember.
– Csak keddi maradt már, ez a pár darab, ni! – tárta szét a karját sajnálkozva. – Viszel, vagy nem viszel, mert azonnal zárok? – bökött fejével sürgetően a lapos veknikre, és komótosan pakolni kezdett. Összezavarodtam. Végül mégiscsak vettem a türelmetlen bódéstól egy formátlan kenyeret. Nagyon száraz volt.
Amikor apám meglátta, üvölteni kezdett.
– Frisset! Frisset mondtam. Na! Azonnal vidd vissza, és cseréltesd ki!
Meg se mertem szólalni. Szaladtam a nyirkos téli estében, megállás nélkül rohantam a kenyeresig. Már bezárt. Elkeseredetten támaszkodtam egy villanyoszlopnak. Aztán pityeregve, lüktető halántékkal, zakatoló szívvel kiterveltem, hogy szépen otthagyom a száraz kenyeret valahol, és otthon azt mondom, nem kaptam frisset, de visszaadták a pénzt. Odaadom majd a zsebpénzemből a kenyér árát anyámnak. – De hová rakjam ezt az átkozott kenyeret? – hüppögtem magamban -, a földre mégsem tehetem le.
Kiskoromtól kezdve mindig azt hallottam otthon, hogy a kenyeret nagyon meg kell becsülni. Fedeles műanyag kukákat pillantottam meg a fal mellett, az egyikre gyorsan rátettem a veknit, és hanyatt-homlok menekültem onnan. Dübörgött a szívem, égett az arcom. Riadtan vissza-visszanéztem, mint valami tolvaj. A kis betonhídnál egy pillanatra meg kellett állnom, mert már alig kaptam levegőt. Forgott velem a világ. Fuldokolva rohantam vissza, reszketve, hogy megvan-e még a kenyér. Ott árválkodott, ahol hagytam. Gyorsan felkaptam, megtörölgettem a zsebkendőmmel, bár egyáltalán nem látszott piszkosnak. Iszkoltam vele haza. Csak a bejáratnál torpantam meg. – Jaj, mi lesz, ha észrevesznek? – Óvatosan, csigalassúsággal lopakodtam be a vaskapun, egyenesen hátra, a fészerhez. Mogorva északnyugati szél süvöltött át az udvaron, de rólam ömlött a veríték. Kiszáradt a szám, majd elepedtem egy pohár vízért. Lihegve, kimerülten vánszorogtam be a régi tüzelősbe, lekuporodtam a fahasábok közé, átöleltem a kenyeret, és sokáig, nagyon sokáig zokogtam. Már kezem-lábam elgémberedett, de csak ültem ott, remegve.
Anyám akadt rám késő este, még akkor is a könnyeimtől átázott kétkilós veknit szorongattam a fáskamrában vacogva. Apám az ölében vitt be a konyhába. Egyetlen szót sem szólt. Anyám fölszelte a száraz kenyeret, és gyorsan pirítóst készített. Jó illatú pecsenyezsírral kente meg. Citromos teát főzött hozzá. Unszoltak, hogy egyek én is, de egyáltalán nem kívántam.
Pedig nagyon szerettem a pirítóst.
Legutóbbi módosítás: 2011.03.22. @ 12:00 :: Hevesi Éva
