Mostanában, gondolatban egyre gyakrabban kószálok szülőfalum temetőjének síremlékei között. Türelmetlenül keresek valamit, pedig tudom, az csak egy hűvös, sivár betondarab. Szinte arcomon érzem a temetői szél leheletét, bámulom az elvadult orgonabokrok, öreg fák között rejtőzködő régi sírköveket. S ugyanúgy látom őt magam előtt ma is, mint egykor. Sápadt, komoly arcával, feketeruhás alakjával siet felém gyermekkorom csupa szív öregasszonya, drága anyai nagyanyám.
Kavarognak fejemben az emlékek.
A meseolvasások, a hosszú vasárnapi séták, a reggeli tejeskávé finom íze, a feledhetetlen közös nyaralások. Az iskolai szünidőket ugyanis mindig vele együtt töltöttem el, rokonoknál, egy szépséges, Balaton-parti falucskában. Gyönyörű volt akkor még a Balaton. A homokos, kavicsos part mindenütt terítve kecskekörmökkel, apró csigákkal (ezekből csodálatos nyakláncokat lehetett készíteni), a tó iszapos fenekén szivárványos kagylók lapultak. Lusta hullámok nyaldosták a szomorúfüzek vízbe hajló ágait. A távolban, mint fehér pillangók, vitorlák szálltak a szélben. Kéklő hegyek magasodtak a túlsó parton. Szerettem ott lenni. Ebéd után a rokon gyerekekkel – nagymama kíséretében – nyomban indultunk le a vízhez játszani, fürödni, futkározni, s többnyire csak az alkonyattal vetődtünk haza. Én persze egyre beljebb merészkedtem a Balatonba, de azért fél szemmel mindig figyeltem Mamika törékeny alakját, ahogy kibontott kendőjével a fején, pihegve üldögélt a part kövein a fák árnyékában, s aggódva fürkészte a vizet. Lubickolás közben nevetgélve, ugrándozva integettem neki, hogy itt vagyok, megvagyok.
Hatodik osztály után sajnos már nem nyaralhattunk együtt, mert tavasszal nagymama súlyos beteg lett. Hetekig feküdt viaszsárga arccal, fátyolos tekintettel a nagyágyon, apró teste csaknem eltűnt a párnák, dunyhák között. Anyám egy pillanatra sem mozdult el mellőle. Édesapám előre megmondta nekem, hogy Mamika meg fog halni. Nem tudtam sírni, csak bámultam magam elé. Mi, ketten a húgommal, a szomszédban laktunk ezekben a hetekben, de mindennap hazamehettem pár percre, megnézni nagymamát. Ilyenkor mosolyognom kellett. Pedig nagyon féltem, nem akartam, hogy meghaljon, amíg ott vagyok. Remegve csókoltam meg ráncos, eres kezét.
A fekete koporsó a szoba közepén állt. Édeskés, émelyítő szag terjengett. Csak a selyemszalagos koszorúk zizegése hallatszott a borzongató csöndben. Gyászruhás, kisírt szemű emberek jöttek-mentek mindenfelé. Egyszer csak édesapám meglátott, elsápadt, s azt mondta, nem nézhetem meg a „halottat”.
Szerencse, mert majdnem elájultam a félelemtől, mi lesz, ha esetleg majd meg kell nézni. De nem kellett. Sokáig reszkettem a folyosó sarkában, a hideg falnak támaszkodva. Hányinger kínozott. Harangoztak. Kullogtam a koporsó után én is a többiekkel. A pap a szeretetről beszélt. Sugdolóztak az öregasszonyok mellettem. Döngve hullt a föld a koporsóra. Vége, sóhajtott valaki.
De én tudtam, hogy Mamika igazából nem halt meg.
Legutóbbi módosítás: 2011.03.30. @ 13:45 :: Hevesi Éva
