Az első nagylemez
A koncertre minden jegy elkelt, és már csak pár perc volt a kezdésig. Sam Dickens biztatóan mosolygott Erikre:
– Csak nyugalom, fiam! A kis hibákat lehet korrigálni a keverőpulton, ha meg most nem sikerül használható anyagot felvennünk, majd legközelebb. Nyáron mindenképpen nagylemezed lesz!
Erik izgatottan húzogatta az övét, próbálgatta, nem szoros–e, aztán a gitárjáért nyúlt, jó nagy levegőt vett és kilépett a színpadra.
Hatalmas ováció fogadta, mindenhonnan sikongások, füttyögések szálltak felé. Lassan a mikrofonhoz ment, intett a közönségnek, aztán a gitárját a nyakába akasztotta, és várakozón körbenézett.
A terem elcsendesedett, ő egy akkordot pengetett köszönésképpen:
– Boldog vagyok, hogy itt lehetek veletek! A dalaimmal szeretném átadni nektek ezt az érzést! Akkor rajta!
Belecsapott a húrokba, a közönség felmorajlott, majd áhítatos csendben figyelte a kibontakozó dallamokat.
A teremben szétáradt a különös muzsika, s a lelkeket megérintve elvarázsolta a hallgatóságot.
Egymás után hangzottak el a jórészt már ismert dalok, Sam Dickens pedig elégedetten bólogatott a színfalak mögött; biztos volt benne, hogy hamarosan elkezdhetik a lemez nyomását…
… amely nagy siker lett, hetekig uralta a toplistát, nem csoda, hogy két hónap alatt arany lett. Közben Eriknek nem maradt egy szabad félórája; mindenki rá volt kíváncsi. Vagy a zenéjére, vagy a személyére. Segítője, minden gondjának ismerője Susanne, gőzerővel szervezte az országos turnét, a producer természetesen Sam Dickens, aki ennél már kicsit messzebbre látott.
– Átviszlek egy–két hétvégére az Államokba, mondjuk, Vegas nem lenne rossz kezdés – puhította Eriket, aki láthatóan nagyon elfáradt. – Aztán kapsz pihenőt a turné előtt. Hidd el, ez szükséges. Elvetjük a magocskákat, a többit bízd rám! Nemsokára azt se tudjuk, melyik szerződést írjuk alá.
Erik ettől sem lett lelkesebb.
– Aggódom érte – mondta később Susanne Samnek. – Nincs élete!
– Úgy gondoltad, hogy hétköznapi? Hogy lenne, amikor sztár, lányok százezreinek a bálványa.
– Azt hiszem, egyetlen kis szeplősnek jobban örülne!
Sam megütközve nézett az asszonyra.
– Drágám, hát szerezz neki egyet!
– Jaj, Sam, nem úgy értettem! Erik nagyon érzékeny, neki társ kellene. Meg szerelem. Ha nem történik valami ezen a téren, nemsokára elapadnak a dalai, és ő maga is elsorvad, vagy valami pótszer után nyúl.
Sam most már komolyan dühös lett.
– Én producer vagyok, nem lélekgyógyász! Ha Erik művészeti válságba kerül, és nem hozza a számításaimat, akkor elválnak az útjaink. Engem siker–gyárosként ismernek, és kedves Susanne, tarts bár szívtelennek, nem áldozhatom ezt fel senki mimóza lelke miatt. Remélem, megértettél!
– Hogyne! – válaszolta az asszony, és lehorgasztott fejjel elvonult.
Azon gondolkozott, inkább lemond a jól fizető munkáról, mert annál jobban kedveli Eriket, hogy végigasszisztálja a tönkremenését. Tapasztalta már, hogy az ifjú titánok – légyen bármilyen hirtelen a felfelé ívelő a karrierjük – elvérzése sokkal gyorsabban megy végbe, s lesznek istenekből porszemek vagy semmik.
Hogy mégis az állásában maradhatott, abban nagy szerepe volt a véletlennek, vagy inkább egy Alisa nevű lánynak. Hosszú fekete sörény, zöld szemek, érzéki ajkak, istennői termet – és mindezek mellett kóristának jelentkezett a turné idejére. A meghallgatáson kiderült, hogy a hangja különleges, nem is hagyták elveszni a kórusban, Erik néhány dalából duettet írt, s lelkesen tanult Alisával.
Egy alkalommal Sam is beült hozzájuk, és kedvtelve mustrálgatta a lányt.
– Elnézem magát, drágám, mindene gyönyörű, de engem nem tud megtéveszteni. Jobb, ha most elárulja, hogy mi a hibája, idővel úgyis rájövök.
A lány egészen közel ment Samhez, megállt előtte, előrehajtotta a törzsét, majd vadmacskásan felé kapott a körmeivel:
– Idősödő producerek vérét iszom minden holdtöltekor! – sziszegte a fogai között.
A férfi kirúgta maga alól a széket.
– Az idősödőért ki van rúgva! – üvöltötte vörös fejjel, és kifelé robogott.
Pár lépés után visszanézett, arcán széles vigyor ült, de csak egy pillanatig, mert meglepte, hogy Alisa szamárfület mutatott neki, és kiöltötte rá a nyelvét. Sam ezen úgy kezdett kacagni, hogy levetette magát a földre, ott fetrengett a hasát szorítva.
– Jaj, nem bírom! Jaj, megszakadok! – hosszú időbe telt, míg elcsendesült, s még a padlón fektében megfenyegette a lányt:
– Megvan! Rájöttem, kislány, hogy mi a hibája! Az, hogy nincs hibája! – nekivörösödve feltápászkodott, és az arcára mutatott. – Ide egy béke–puszit Sam bácsinak!
Aztán összeölelkeztek, Sam atyásan megveregette a lány fenekét, s közben összeakadt a tekintete Erikével. A fiú feszülten figyelt, mint egy ugrásra készülő vad.
– Hoppá! – csúszott ki Sam száján a felismerés, és elnézést kérő mozdulatokkal kihátrált a teremből.
– Megvan a szeplős! – kiáltotta később Susanne–nek, majd mintegy önmagának címezve hozzátette. – Igaz, szeplők nélkül…
Anna naplója
Anna boldogsága, mely szinte egybefüggő kábulat volt, szűk két évig tartott…
Február 15.
Napok óta csak sírok! Tibor kórházban van, sí–balesetet szenvedett. Mindenét megütötte, eltört keze–lába, és a gerince is; soha többé nem tud járni. A fejsérülése is súlyos. Legszívesebben egész nap mellette lennék, de csak percek jutnak nekem.
Nem bírom! Ha meghal, nem élem túl!!!”
Szeptember 30.
Vége! Tibor nem akarja, hogy mellette maradjak. Ő ilyen betegen nem akar házasodni… Ezt mondta, meg azt, hogy tudja, nekem mennyire fontos, hogy gyerekem legyen, nem akarja elvenni tőlem a lehetőséget, hogy anya lehessek. És ha most fáj is nagyon, idővel beletörődöm, és találok magamnak egy rendes srácot.
Nem tudtam neki mit mondani, csak bőgtem végig. És hazáig az úton, az emberek meg néztek rám, hogy micsoda fájdalmam lehet, ami így kitör belőlem.
Mi lesz most? Én nem tudok nélküle élni! Ha nehéz volt is az utóbbi fél év, de tudtam, hogy szeret, és gondol rám, és hogy minden nap látogathatom, ő meg vár, és ha csak egy rövid időre is, mégis együtt lehetünk.
De most? Ne menjek, ne hívjam! Tudom, hogy még szeret, és neki sem könnyű, de… Nincs más érvem, csak az, hogy nagyon szeretem!
Ennek a szakításnak egy hete, azóta nem vagyok eszemnél. Olyan, mintha nem is én élném a napjaimat, az életemet, hanem kiadtam volna valakinek gebinbe, lássa el helyettem a rutinfeladatokat: munka, táplálkozás, tisztálkodás – én meg a lelkem sebeit nyalogatom, s csak néha–néha nézek rá, hogy haladnak a dolgok.”
Három évvel később…
Október 3.
Tiszta őrült vagyok!
Találkoztam tegnap Tiborral! Nagyon szép idő volt és felmentem a Kilátóhoz. Sétálgattam az ösvényen, s egyszer csak megláttam őt. Egy kerekesszékben ülve napozott. Összerezzent, amikor ráköszöntem. Felemelte a tekintetét, kicsit hunyorgott, s nézett hosszan, komoly arccal, aztán elvigyorodott.
– Szia! – mondta túl harsányan. – De régen láttalak! Hogy vagy?
– Jól. Jól vagyok… És te? Minden rendben? – kérdeztem. Szerettem volna normálisan, de ebbe a pár szóba is beleremegett a hangom.
Széttárta a karjait.
– Ó, hát mit mondjak neked?
Ekkor buggyant ki az első könnycsepp a szememből, s aztán folyt megállíthatatlanul.
– Te most engem siratsz? – szólt a hüppögéseim között talált kis szünetben.
Ráztam a fejem:
– Nem! Téged nem! Minket, igen!
Felnyúlt, amennyire csak tudott, és a két kezébe fogta az arcomat.
– Ne csináld, jó?
A könnyeimen át a szemébe néztem, s próbáltam mosolyogni. Éreztem, hogy nagyon sutára sikeredett, s azt is, hogy Tibor húzza mind lejjebb a fejem, az arcom egészen az arcához ért már.
Istenem, de ügyetlen csók volt! És milyen mennyei! A következő perceket nem akarom elmesélni, mert nem lehet, hogy annyi minden beleférhetett, amennyire én emlékszem.
Estig együtt voltunk. Láttam rajta, hogy mennyire boldog.
Én? Addig, amíg vele voltam, minden olyan természetesen alakult, de utána alig tudtam uralkodni magamon, a buszt se vártam meg, nem voltam képes egy helyben ácsorogni és szinte futva tettem meg az utat hazáig.
Egész éjjel forgolódtam, tépelődtem, hogy mi legyen. Azzal az érzéssel, amely feltört bennem, nem tudtam mit kezdeni.
Április 14.
Eddig tartott. Tibor megint szakított, de most meg tudom érteni. Persze, ez nem jelenti azt, hogy kevésbé fáj, de tiszta helyzetet teremt. Az utóbbi időben egyre jobban magába roskadt, olyan nagy lelki teher volt a számára, hogy nem képes a teljes életre.
– Semmi vagyok – mondta csendesen maga elé nézve. – Látszólag férfi vagyok, de valójában semmi. Te viszont valódi nő vagy! És megérdemelsz egy valódi pasast, akinek erősek a karjai, s ha az erős karjaiba kap, a lábai is megtartják, megtartanak mindkettőtöket. Egy ilyen manussal lehet összesimulva tangózni, hempergőzni a zsendülő füvön, lehet vele… Istenem, mennyi mindentől esel el, mert magamhoz láncollak!
Mind nehezebben sikerült megvigasztalni, s mind gyakrabban kellett. El kellett fogadnom, hogy önvédelemből akar elhagyni.
Hogy velem mi lesz? Még abba nem gondoltam bele. Az pillanatnyilag mellékes a számomra, annyira fáj, hogy nem tudtam megfelelő segítség, fogódzó lenni neki.”
Folytatás: hétfőn
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Józsa Mara
