Nevelő apám lábához tapadva, szinte átkarolva, szorítva, néztem a bocit, aki most érkezett hozzánk abból a célból, hogy borjúpaprikással ünnepeljük meg Erzsike esküvőjét. A borjú természetesen mit sem tudott az egészről, csak pislogva bámult bele a világba ingatag négy lábát négyfelé terpesztve. Azt hiszem, az, lehetett minden gondja – ha volt egyáltalán gondja –, hogy hova tűnhetett az a hatalmas tőgy, amelyik alá bebújva, beleszuszogva, finom tejecske tette számára kellemessé a világot. Nem volt rémült, nem látszott rajta semmilyen jele félelemnek, nem élt benne az a döbbenet, amit én éltem át.
Itt volt körülöttünk az a néhány ember, az is, aki hozta, az is, aki csak bámészkodni jött ide, meg itt volt az a néni, aki korábban soha nem járt hozzánk, akit én magamban csak Ferge Zsófinak hívtam, de mások előtt természetesen és illedelmesen Zsófi néninek szólítottam. Abban a faluban ahol éltünk, az volt a szokás, hogy az asszonyokat lánynéven emlegették, s haláluk után a fejfájukra is a lánynevük került.
Egyszóval néztem a borjút, amelyiken csodaszép barna foltok voltak, és hat évem teljes döbbenetével éltem át, hogy hamarosan levágják, mint egy csirkét, és burgonyával tálalják fel ezt a tündéri kis élőlényt, amelyiknek olyan gyönyörűen csillognak a szemecskéi, és olyan csodásan rózsaszínű az orra, és ezt itt mindenki természetesnek tartja. Úgy éreztem, az egésznek ez a Ferge Zsófi az oka, mert amióta hozzánk jár, szokatlan dolgok történnek.
Korábban soha nem lépett be a kapun, aztán amikor kezdett ide járni, nagy izgalmak, takarítások és öltözködések történtek, aztán egyszer magával hozott egy bácsit, aki azért jött, hogy Erzsikét magával vigye messzire. Már ez is! Miért kell Erzsikét elvinni innen, ahol mi nagyon jó testvérek vagyunk? Ő tizennégy éves volt, amikor idekerültem, dajkált és szeretgetett engem, mindenhová együtt mentünk, mindent együtt csináltunk, és most, tessék, elviszik tőlem!
Már a menyasszonyi ruhája is elkészült, a hosszú, fehér ruha ott függ az akasztón a szekrény oldalán, és ott díszeleg hozzátűzve a még hosszabb fehér fátyol, amit egy gyönyörű pártára fűztek fel, és én fogom mögötte vinni rózsaszín ruhában, hogy le ne érjen a porba. De én nem örülök, hogy én viszem a fátylat rózsaszín ruhában, fekete lakkcipőben, és annak sem, hogy lakodalom lesz a háznál, ha annak az a vége, hogy Erzsike eltűnik innen.
Itt álltunk tehát a borjú körül, amelyik egy kissé illetlenül – hát, hogy is mondjam – elszínezte a hátsó combját. Vastagon és masszívan folyt rajta a sárga maszat, de ezt itt mindenki természetesnek tartotta. Ott a körben mindenki azt figyelte, hogy miről beszél Ferge Zsófi, mert a Zsófi néni mindig mondott valamit. A többiek nem figyelték a legyet, de én igen, mert nem is volt több a közelben, és mert a légy pontosan odarepült, ahol a boci tarka szőrzete elszíneződött. Izgatottan figyeltem tehát, mi történik vele. Először körözött egy kicsit, aztán miután eldöntötte, hogy mit tegyen, pontosan oda telepedett, ahol a sárga maszat a legvastagabb volt. Abban dagonyázott egy ideig. Nagyon kíváncsivá tett, mert nem ismertem a legyek szokását, nem tudtam, hová megy erről a szokatlan helyről. Láttam, hogy egy kis időre megült, látszott, hogy jó ott neki, aztán lassan sétálva elindult lefelé a borjú combján. Majd felemelkedett, és felröppent egy kissé. De csak egy kissé. Figyeltem az útját, ritkán, rövideket repült, majd vissza–visszatért az elsárgult részre. Aztán ismét felemelkedett, most gyors tempóval megindult, száguldott, s amikor Zsófi néni egy nagyot lélegzett, huss, belerepült szájába és nem láttam többé. Én fuldokoltam néhány pillanatig, valami undort éreztem, hányingerem is lett, de Zsófi néni csak krahácsolt egyet, és mondta tovább a magáét.
2011–03–13
Legutóbbi módosítás: 2011.03.13. @ 17:41 :: Kertész Éva
